WST: Találkozott valaha kawi költőkkel?
Helen Creese: Hogyne, természetesen. Ősi balinéz nyelven alkotó költőkkel is, akik itt, Balin alkotnak. Régi jávai költők már nemigen akadnak, de Balin sok költő követi a tradíciót.
WST: Jáván miért nincsenek?
Helen Creese: Az iszlám miatt elsősorban, hiszen ez a domináns vallás a 14-15. század óta.
A hagyományt egyedül a wayang őrizte meg,
és ezekben az előadásokban élnek tovább a történetek. A régi jávai költészeti tradíciónak a 19. században leáldozott. Talán Kelet Jáván még nyomokban fellelhető némi a régi tradícióból a tengger-népénél. A kekawin költészethez kellett ugyanis egy gazdag nemes vagy királyi támogató, és csak a hindu udvarokon belül akadtak mindig ilyen művészet is pártoló nemesek. A hindu uralkodóházak megszűnésével azonban véget ért a mecenatúra is.
WST: Mikor és milyen céllal kezdte tanulmányozni a régi jávai és Balinéz irodalmat?
Helen Creese: Természetesen teljesen véletlenül: a canberrai egyetemre jártam, ősi és ázsiai kultúrákkal foglalkozó szakon tanultam éppen, és akkoriban az volt a módi, hogy páros évben ójávait, páratlanban pedig arabot kellett hallgatni. Hát én pont páratlanba jártam…
WST: Mikor történt ez?
Helen Creese: 1974-ben.
WST: Akkor már közel negyven éve foglalkozik jávai irodalommal?
Helen Creese: Igen, és volt szerencsém a legnagyobb indonéz filológusoktól tanulni Canberrában, mint amilyen Supomo is volt. Akkoriban az indonéz tanulmányok leginkább a kánonokat és a régi irodalmat jelentették, és nekem ez annyira megtetszett, hogy a disszertációmat is ebből írtam. Manapság már minden a kortárs irodalomról, művészetekről szól inkább az egyetemen is.
WST: Miért olyan fontos az ön számára a nők szerepe az ősi irodalomban?
Helen Creese: Egyrészt azért, mert éppen olyan kawi eposzt választottam a doktorimhoz kutatási területként, egészen konkrétan a Subhadrāwiwāha-t, mely erről szólt. Supomo volt a témavezetőm, és én épp akkor mentem férjez, amit ő nagyon viccesen csak úgy kommentált, hogy ragyogó téma lesz egy ifjú feleség számára. Eléggé nyilvánvaló, hogy a szövegek zömében a nőknek domináns szerepe van, legyen szó szerelemről, házasságról, életről vagy halálról. Rajtam kívül nemigen akad még nőkutató/filológus, és aligha valószínű, hogy a jövőben felbukkanna bárki is hasonló érdeklődéssel. Másrészt viszont a posztmodern hozadékaként felmerült az igény arra, hogy ne csak szövegeket közöljünk, hanem a történelmi hátterét, társadalmi relációit is vizsgáljuk az irodalmi műveknek, pontosabban, hogy menjünk mélyebbre kicsit. Ezzel el is indítottunk egy polémiát arról, hogy miről is szólhat a régi jávai irodalom. A történészek szerint persze ennek nincs jelentősége, az indonéz kutatók és Dél-kelet Ázsia szakértők teljes mértékben elvetik az irodalmi művek hitelességét. Ez azért elég érdekes, hiszen a klasszikus művelődésben hagyománya van a történelmi és irodalmi források felhasználásának, erre jó példa a kínai és japán történelmi kutatás. Talán a hollandoknak köszönhető ez a fajta bizalmatlanság az irodalom felé? Ki tudja? Szerintem azonban érdemes – még ha óvatosan is – felhasználni ezeket, nagyon sokat tanulhatunk a nőkről, például, és nemcsak a régi nőknek, de akár a maiaknak is szolgálhatnak hasznos információkkal.
WST: Mi a kedvenc kawi műve?
Helen Creese: A Parthayana, ami egy korábbi verziója a annak a műnek, amiből a doktorimat írtam. Parthayana címmel adtam ki később, mert csak a disszertációm vége felé jöttem rá, hogy a kettő ugyanaz, így az utóbbi megmaradt dolgozat formában, az előbbi pedig a publikum elé került ugyanazzal a magyarázattal, többnyire.
WST: Mi a véleménye Humboldt és Zoetmulder műveiről?
Helen Creese: Humboldt írt először a kawiról, minden tiszteletem az övé, és néha használom is az Über die Kawi Sprache-t, de sosem olvastam el az elejétől a végéig. (Ez a könyv több ezer oldalas, négykötetes. Magyarországon például a szegedi Somogyi Könyvtárban is megtalálható. – wst.) A Kalangwan pedig alapmű, ha régi jávai irodalomról beszélünk. Bár, manapság már vitathatók az érvei arról, hogy mit nevezünk valódi irodalomnak. A legnagyobb probléma viszont az, hogy az 1970-es évekig foglalja össze az irodalmi műveket, az utána napvilágot látott kutatási eredményeket nem említi, ezért kicsit avíttnak számít manapság. Ma már senki sem vizsgálja akadémiai szinten az ójávait. Tudtommal én vagyok az egyetlen, aki ebből doktorált és még életben van, bár van egy Phd hallgatóm, aki a háborút kutatja az ójávai írásokban. Jakartában, és a világ egyéb részein azonban senki sem foglalkozik vele, hiszen sehol sem része a tantervnek. Itt, Balin azonban él még és virul a költészet, az irodalom egyaránt, úgy tűnik, az emberek életének szerves része maradt.
WST: Mit gondol a ‘langö’-ről? (A kawi költők ‘langö’-nek hívták azt a misztikus extázist, amely tényleges céljuk volt a verseikkel.)
Helen Creese: A hagyománya legalább a 10. századig vissza vezethető az indonéz szigetvilágban, ha nem régebbre. A ‘langö’ nagyjából arról szól, hogy ezek az írások az istenek nyelvén születtek, melyet csak különleges közvetítőkön keresztül juthatnak el a hallgatókhoz.
Fotók: Szarka Fedor Guido
