Az utolsó esszé, avagy válság és megoldás

Az utolsó esszé, avagy válság és megoldás

2022. 03. 23., sze - 05:46
0 hozzászólás
Hamvas Béla miközben a világválságról írt nagyon jól tudta, hogy ő is benne van a pácban, hogy nem lehet megúszni, hogy nem elég tudni, meg kell valósítani, hogy a verseket nem írjuk, hanem éljük. Ez jutott eszembe, miközben a téli méhes közepén csukott szemmel ültem. * Ma, ahogy már sokszor az emberiség történetében, ismét a felnőtté válás kritikus pillanatában vagyunk. Nem biztos, hogy sikerül felnőtté válnunk. * A mai emberek nem azért vannak válságban, mert vallástalanok, bizalmatlanok és elidegenültek. A mai emberek válságban születnek és élnek, és ezért vallástalanok, bizalmatlanok és elidegenednek egymástól. * Ott ültem, csukott szemmel a téli méhes közepén, és láttam, hogy milyen hosszú út vezetett ide, ezekhez a nehéz döntésekhez, ehhez a nehéz szakmához, amit a betűkkel való babrálás, olvasás és írás mellett űzök. Láttam, hogy milyen elévülhetetlen érdeme volt abban Hamvas Bélának, hogy méhész lettem. Milyen nagy szerepe volt abban, hogy felismertem a bennem és körülöttem zajló válságot, s megoldást kerestem. Miközben ezen gondolkoztam, végül arra az elhatározásra jutottam, hogy – bár nem akartam, de – mégis megírom az utolsó esszét Hamvas Béláról.
hb
Weiner Sennyey Tibor írása Hamvas Béla születésének 125-dik évfordulóján a DRÓTon

1

            Kimentem a méhesbe. Koppantottam egyet-egyet a kaptárak oldalán, majd egy hosszú csövet illesztve a kijárónyílásokra belehallgattam a méhcsaládokba. A legtöbb helyen nyugodt zümmögés volt a válasz, de az egyik méhcsalád néma csöndben volt. Tudtam, hogy ez mit jelenthet tél közepén. Ott álltam a fagyos napsütésben, s igyekeztem felkészíteni magamat arra, ami a legnehezebb számomra a méhészkedésben, s talán sokunknak az életben is. Az elkerülhetetlen halállal való szembesülésre. Jelen esetben egy halott méhcsalád kibontására. Nem voltam biztos benne, hogy holtak, hiszen sok meglepetés ért már mióta méhészkedem, de ezt csak egyféleképpen deríthettem ki.

            Mielőtt nekiálltam volna kibontani őket, leültem a méhes közepére és behunytam a szemem. Vártam. Vártam arra, hogy jó döntést hozzak. Nem tudom, hogy mások hogyan vannak ezzel, de én egészen biztos, hogy nem mindig tudom mi a legjobb döntés. Kicsit talán irigylem is azokat, akik butaságukban önhittek és vaksin magabiztosak, még ha néha ki is nevetem őket. Nem mindig tudom eldönteni, hogy ez vagy az jó, szép vagy igaz. Gondolkodnom kell. Aztán, ha meg is van az álláspontom, akkor még meg kell jönnie az elhatározásnak. S ha teszek is valamit, még akkor is előfordul, hogy utólag felülbírálom magamat, s belátom tévedtem. Ez is a tanulás egy formája, ahogy az is, hogy az ember megnézi, hogy mások mit gondolnak arról, hogy mi a jó, a szép és igaz, s vagy elfogadja vagy elutasítja azt.

            Ott ültem, csukott szemmel a téli méhes közepén, és láttam, hogy milyen hosszú út vezetett ide, ezekhez a nehéz döntésekhez, ehhez a nehéz szakmához, amit a betűkkel való babrálás, olvasás és írás mellett űzök. Láttam, hogy milyen elévülhetetlen érdeme volt abban Hamvas Bélának, hogy méhész lettem. Milyen nagy szerepe volt abban, hogy felismertem a bennem és körülöttem zajló válságot, s megoldást kerestem. Miközben ezen gondolkoztam, végül arra az elhatározásra jutottam, hogy bár nem akartam, de mégis megírom az utolsó esszét Hamvas Béláról. Talán nem csak Hamvasról és nem is igazán róla, életéről és művéről kellene megírnom ezt az utolsó esszémet, hanem gondolatairól, különösen pedig arról, hogy mire jutottam ezekkel a gondolatokkal és vele magával is. Mire jutottam Hamvas mindannyiunkra vetülő hatalmas árnyával az elmúlt két évtizedben? Ezt a kérdést sokunknak illene feltennie, különösen mindazoknak, akik csak egy kissé is megmerítkeztek Hamvas írásművészetében, megkerülhetetlen hatásában. Ez az árnyék, Hamvas árnya, eleinte hűs és kellemes visszaigazolásokat ad, vagy éppen megrendítő felismerésekhez segíthet hozzá. Ez az árnyék, Hamvas árnya, jóllehet megvéd az olykor mindent elöntő és perzselő ostobaság égető sugaraitól, menedéket ad a gondolkodó keveseknek, de bármikor édes intellektuális álfölénybe ringatja az elvakult Hamvas-hívőket. Azt az illúziót kelti néha, hogy mivel ő már kimondta, leírta, megvalósította, akkor nekünk nem kell. De vajon tényleg így van? És mit valósított meg? Mit mondott ki? Mit írt le? A válságot és a megoldást.

            Hamvas árnya súlyos teherré válhat egy idő után annak, aki tanulni szeretne tőle és belőle, de aztán ki akar mögüle látni, esetleg tovább akar lépni. Minden igazi irodalmi apa ilyen. Ilyen volt Nietzsche Hamvasnak, Platónnak Szókratész, Vergiliusnak Homérosz, de ilyen volt Berzsenyinek Horatius, Szentkuthynak Joyce és különösen ilyen volt Esterházynak Ottlik. Teli vagyunk irodalmi apákkal, akikkel folyton konfliktusunk van. A legtöbben úgy haladják meg az irodalmi apát ha ugyan eljutnak addig , hogy megtagadják, elhazudják. S innentől léthazugságban élnek. Anélkül kellene ezt a konfliktust megoldani, hogy megölnénk az apát, megtagadnánk vagy kinevetnénk, elutasítanánk vagy meghazudtolnánk azt, aki árnyat adott a tűző napon, azt, akitől tanultunk igen sok mindent. Elegáns és szeretetteljes viszonyt kellene kialakítanunk az elődeinkkel, hogy az utódaink is erre törekedjenek majd velünk. Hiszen, amit másokkal teszünk azt magunkkal tesszük. De nem is csak ezért, hanem és főleg önmagunk miatt. Persze attól, hogy az ember törekedni próbál a normalitásra egy nem normális világban, még egyáltalán nem biztos, hogy vele is normálisak lesznek. Sőt. Ebben a világválságban, amiben élünk semmi jóra nem számíthatnunk. A gonosz jelen van. A jóért dolgozni kell. Ha azonban mégis jó dolgok történnek, a normalitásra normalitás a válasz, ha értelmes emberekkel hoz össze a sors, akkor mindig nagyon hálásnak kell lennünk. Tudnunk kell, hogy ez a kivétel, ez a láthatatlan hétköznapi csoda, nem pedig az őrület, a csinnadratta, a szenzáció, a hajcihő. A valódi hír a válságos világban számomra az, hogy vannak még jó dolgok, hogy vannak még normális emberek, hogy bár mindannyian benne vagyunk a pácban, de legalább tudunk róla.

            Hamvas Béla miközben a világválságról írt nagyon jól tudta, hogy ő is benne van a pácban, hogy nem lehet megúszni, hogy nem elég tudni, meg kell valósítani, hogy a verseket nem írjuk, hanem éljük. Ez jutott eszembe, miközben a téli méhes közepén csukott szemmel ültem. Aztán felsétáltam a házba és főztem egy teát.

2

            A világválság, a krízis és a katarzis, maszkok és karnevál, az univerzális orientáció,  a metanoia vagy átfordulás, beavatás és éberség, a derű: mind-mind azok a nagy fogalmak, amelyek Hamvas Béla életművének a forráspontjai. Ha meg akarjuk érteni, hogy miről beszélt és miért olyan fontos, amiről beszélt Hamvas, ezekkel a fogalmakkal nem árt, ha tisztában vagyunk, vagy legalább valamilyen elképzelésünk van róluk. De az igazság az, hogy nem csak arra van szükségünk, hogy megértsük Hamvas Béla miről beszélt ezeknek a fogalmaknak a kapcsán, hanem arra, hogy mi magunk megfogalmazzuk, hogy nekünk mit jelentenek ezek, mi magunk mit értünk világválság, krízis és katarzis, maszkok és karnevál, univerzális orientáció, metanoia vagy átfordulás, beavatás és éberség, végül pedig a derű alatt.

            Hamvas Béla a mára már elveszett Tíz meg nem tartott előadásában erről is beszélhetett a huszadik század uralkodó eszméi kapcsán. Beszélt benne a hatalom, a gondolkodás, a megváltás technikájáról. Arról, hogy a tőke mögött is hatalom van, a hatalom mögött is tőke. Arról, hogy milyen lehet a lázadó angyalok tudása, hogy miként függ össze a szó és a hazugság és az erőszak. Arról beszélt a mára már elveszett tíz előadásban, hogy miért lehet fontos a nők szerepe, hogy nem lehet megúszni az Antikrisztus és a gépek uralmát, hogy milyen a személyes és a személytelen és így tovább. Ezt a tíz meg nem tartott előadást Hamvas úgy tervezte, hogy a világ fontosabb központjaiban tartja meg őket, például az Egyesült Nemzetek székházában, az Oxfordi Egyetemen, a Pszichoanalitikusok kongresszusán, a Vatikánban a bíborosok kongresszusán, Moszkvában a bolsevista párt székházában, New Yorkban a Wall Streeten, Weimarban a német metafizikai társaság előtt, Svájcban és Izraelben. Mindezt a naplóiban és leveleiben fennmaradt töredékekből tudjuk csupán. A Tíz meg nem tartott előadást egy barátjának adta, s ő az egyetlen példányt a házkutatástól való félelmében elégette.

            Vajon mi lett volna, ha Hamvas ezeket az előadásait megtarthatja az ötvenes években?

            Vajon milyen lett volna a meg nem tartott előadás Budapesten?

            Költői kérdések ezek.

            Mielőtt tovább megyünk, engedtessék meg némi személyes kitérő: amikor filológusként sok évvel ezelőtt elkezdtem foglalkozni Hamvas Béla életművével és életrajzával, már akkor sejtettem, hogy igen nagy fába vágom a fejszémet, hiszen Hamvast legalább akkora kultusz övezte-övezi, mint ellenszenv, s ha az ember elmélyed valamiben, akkor bőven kap abból, ami elmélyedésének tárgyára jellemző, akár köze van hozzá, akár nincs. Azt szoktam mondani, hogy jellemző módon egészen karneváli, ami Hamvas-körül kialakult, pozitív és negatív értelemben is. Hívei vannak és olyanok, akik meghaladták, akik jobban tudják, és persze, akik nem értik, akik elutasítják és így tovább. Hamvassal szemben kegyetlenebb volt az utókor, mint saját kora, pedig az sem bánt kíméletesen vele. Életében kijutott neki két világháború, melyeket átélt, fasizmus és bolsevizmus, melyeket leírt és megvetett, a margóra tolás, belső emigráció és mindebből fakadóan a megjelenés és elismerésre való teljes reménytelenség. De mindeközben sikerült végigvinne a nagy transzformációt, amelyben élet és mű összeforrt. Már életében legendás alak lett, húsz évvel a halála után pedig irodalmi apa. A Karnevál nélkül lehetetlen megérteni Spiró vagy Esterházy prózáját, esszéi nemzedékekre voltak inspiráló hatással.  

            Tisztázzuk, hogy nem vagyok sem Hamvas híve, és azt sem gondolom, hogy meghaladtam, bármit is jelentsen ez a meghaladás kényszer. Egészen egyszerűen csak egy magyar filológus-költő és most már egyre inkább méhész vagyok, aki olvasta Hamvas írásait, kontextusba és időrendbe helyezte az életművet és gondolt róla valamit. Ez a harmincadik és utolsó esszém róla. Hogy természetesen szeretem Hamvas írásait, hogy tiszteletre méltónak és követendőnek tartom az éthoszát, hogy foglalkoztat, ami őt is foglalkoztatta az alighanem egyértelmű. De én már egy másik alkotó vagyok, más témákkal, más problémákkal, más korban, más élettel, más megvalósítással. Foglalkozom Hamvas Bélával és másokkal, mással is, de máshogyan. És másoknak is csak ezt javasolhatom. Tanuljunk az irodalmi apák erényeiből, írásaiból és kudarcaiból is.

            A baj alighanem csak az, hogy mindezt nem otthon a négy fal között tettem, hanem leírtam, méghozzá az említett esszékben. Még nagyobb baj valószínűleg, hogy ez sokakat érintett, érdekelt, sok emberben talált visszhangra. Miért? Talán, mert nem tanulmányban, hanem esszében szólaltam meg.

            Az esszé a gondolkodó, magányos, elmélyült ember műfaja. Azé az emberé, akinek igazi társai vagy már meghaltak, vagy még nem születtek meg, vagy távol vannak tőle, térben és időben.

            Az esszé nem tanulmány, nem doktori értekezés, de nem is költemény és nem is novella. Az esszé a szabadság nagy kísérlete, amelyben az ember szabadon elmondhatja, hogy mit gondol. Az esszé gondolkodás a gondolkodásról. Az, hogy egy esszé mennyire jó, sikeres, hatásos, értékes egyszerre meghatározza a mondanivaló és a stílus, de legalább ennyire a befogadó és az idő. Mindezt csak azért mondom el, mert úgy vettem észre, hogy egészen komoly emberek sem tudnak mit kezdeni sem Hamvas, sem az én esszéimmel, s végső soron, sem Hamvas, sem az én személyemmel.

            A vádak egyértelműek, még ha zavarosak is, Hamvas túl híg vagy túl sűrű, én Hamvast sűrítem vagy hígítom, amikor Hamvasról szólok. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért? Mi a gond? Miért nem értik az esszét? Miért nem szeretik? Mit értenek azon, hogy túl sűrű” vagy éppen azon, hogy túl híg? Aztán megvizsgáltam azt, hogy mi zavar engem ebben? Azt hiszem, hogy megértettem. Az zavar, hogy azt szeretném, hogy elfogadják, megértsék, ha kell akkor vitassák, de mindenképpen kezdjenek azzal valamit, amiről Hamvas Béla beszélt, írt, hogy az életmű szerves részét képezze a műveltségnek, miközben kilépnek az irodalmi apa árnyékából és saját életükre vonatkoztatják a tanultakat. Nem akarják megúszni és nem ringatják magukat ábrándokba.

            Miért szeretném ezt?

            Azért, mert egyrészt úgy gondolom, hogy a XXI. század krízisei nem abszolválhatóak Hamvas életművének ismerete és továbbgondolása nélkül, másrészt azért, mert úgy érzem, hogy én sem vagyok érthető nélküle. Nem vagyok tehát elfogultságtól és érdektől mentes. Szeretném, hogy legyen műveltség, recepció, s azt is szeretném, ha én is érthető lennék.

            Nem sok ez egy kicsit?

            Lehet sok, lehet nem.

            A legtöbben eredetinek akarnak látszani, mindenki arra törekszik, hogy valami olyasmit mutasson, mint még senki, azt gondolják, hogy az eredetiség azt jelenti, hogy nem vagyunk sem utódja, sem boldog őse senkinek, ahogy a költő mondja, de, kérem szépen: ez nem így van. A neolitkor csillagórái, a középkori katedrálisok, a modern tudomány nagy innovációi is mind-mind több generáció egymásra épülő tudásnak az eredményei, úgy is mondhatnánk, hogy a hagyomány tündöklő és hosszú időfolyamának kikristályosodott pillanatai. Hogy rögtön ellent is mondjak magamnak: a szellemi hagyomány nem feltétlenül nagy teljesítményekben-termékekben mutatkozik meg. Előfordul, hogy nem másként mutatja meg magát a hagyomány, mint az őrület közepén mindössze néhány normális emberként, akikkel lehet még beszélgetni, akiknek van humorérzéke, akikkel lehet együtt élni, akiknek bele lehet nézni a szemükbe, akik megállják a helyüket az embert próbáló időkben, akik emberek az embertelenségben is.

            Ez nem csak olyan, mint Stonehenge, nem csak olyan, mint a Notre Dame, nem csak olyan mint az egész modern tudomány, mégis mindez része, eredménye annak. És ahhoz, hogy az ember az embertelenségben jelen tudjon lenni az egész szellemi hagyományra van szükség, univerzális orientációra, sok generáció kitartó munkájára, életművekre, melyek, ha távolabbról nézzük, az idő hömpölygő nagy folyamát, láthatjuk, hogy egymásra épülnek, hogy egymáshoz közük van.

            Az emberi szellem története a nagy párbeszéd története és rosszabb esetekben a nagy mellébeszéd és az egymás mellett elbeszélés zsivaja , amit különböző korok gondolkodói folytattak egymással.

3

            Hamvas Béla egy volt a beszélők közül, olyan beszélő volt, mint amilyen Antoine de Saint-Exupéry és Jorge Luis Borges volt, ám én nem túl meglepő módon már egy másik vagyok. Fenntartom a jogom az azonos másságra. A másik, aki ugyanaz. Ha valaki nem érti, hogy mit jelent ez a másság és azonosság az nem érti az elmúlt évszázadot, sőt, az nem érti az emberiség legnagyobb kalandját, az nem tudja, hogy mit jelent olvasni, gondolkodni, részt venni a nagy párbeszédben.

            Arra jutottam, hogy a gond tehát az lehet, hogy nem tudnak, mert nem tanulnak meg az emberek gondolkodni. Nem tudnak, vagy nem akarnak. Lusták hozzá, vagy éretlenek és értetlenek. Ez teljesen mindegy. Gondolkodás nélkül csak értetlenség, tudatlanság, a tudatlanságból fakadó szenvedés marad. Erre jutottam, nem csak én, s nem most először. A lesújtó a gondolkodás hiányának döbbenetes méretei voltak, hogy a társadalmat alkotó embertömegek nem gondolkodnak, hanem csak belezuhannak az életbe. Pedig ez is a világválság tipikus tünete.

            Ezért, amikor esszét írok, akkor megpróbálok úgy is írni, hogy követhető legyen, hallható legyen az, ahogyan gondolkodok, ahogyan részt veszek ebben a nagy párbeszédben, remélve, hogy aki olvassa-hallja, be tud csatlakozni ebbe a gondolkodásba. Mert a gondolkodás nincs kész, az ember szelleme változó, alakuló, számtalan krízist és katarzist átélő egészen különleges és egyedi megvalósulás ebben a világban.

            Az emberi szellem képes csodák és szörnyűségek elképzelésére és megvalósítására, az emberi szellem, ami a halandó test és a végtelen lélek között egy szalmaszálon rezeg az, ami részt vesz a teremtésben, amivel egyediek, egyszeriek és megismételhetetlenek vagyunk, mi emberek, s ez az, az emberi szellem, ami mégis minket, mindannyiunkat összeköt, ami közösségé, emberiséggé teszi az egyének sokaságát. Az emberi szellem teremti a kultúrát is, lett légyen az európai vagy magyar.

            Hajlamosak vagyunk minderről megfeledkezni. Individualista, egoista, önző világba zárkózunk, mert ezt örököltük, ezt az önmagunkba bezárkózást, ahol az egyéni boldogulás alatt a legtöbben az egyéni élvezetek, élmények, sikerek halmozását értik. Azt gondolják, hogy a boldogság az, ha nekem minél több mindenem van mindenből.

            Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a boldogság nem ez.

            Az ember természetéből fakad, hogy boldog szeretne lenni, képesek vagyunk egész kultúrát, intézményeket, főképpen pedig káprázat-szisztémát újabb Hamvas-fogalom arra létrehozni és működtetni, hogy a vélt vagy valósnak hitt , boldogságot elérjük. Ez a káprázat-szisztéma át és átjárja a társadalmat, különösen pedig a posztmodern fogyasztói társadalmat. Amikor azt mondják, hogy légy fiatal, légy szép, légy vonzó, légy gyönyörű ifjú”, éppen mint John Calhoun túlnépesedései kísérletében az egerek egy új populációja, akik már semmi mással sem foglalkoztak, csak önnön magukkal, amikor tehát ezt a boldogságképet sugározza a fogyasztói társadalom, ezt hiteti el, akkor valójában azt mondja, hogy légy boldog úgy, ahogyan én akarom, teljesítsd az én boldogságomat, csak az enyémet, s ennél semmi sem áll távolabb az igazi boldogságtól, ami nem egy termék, nem egy pillanat, hanem egy állapot, érzés, magatartás, pontosabban ethosz. A fiatalság elmúlik. A szépség változó. A vonzalom szubjektív. Nehéz ennek tudatában bárkinek eladni valamit, ami ennek az ellenkezőjét ígéri, vagyis hazudik. A káprázat-szisztéma legfontosabb működtető ereje a hazugság. Hazudnak nekünk és hazugságban élünk. Semmi sem világítja ezt meg jobban mint az, amiben élünk: a világválság.

            A világválság nem most kezdődött.

            Az emberiség állandó és elhúzódó válságban él ősidők óta, a válság kiváltó oka maga az ember, aki nem teljes jogú része a természetnek, hanem, ahogy a Szentírás példázata oly szépen megmutatja, kiűzetett a paradicsomi kertből, mert evett a tudás fájáról. Az ember azért nem csak a természet részese, mert gondolkodik, gondol a születésre, a halálra, az időre és a térre, sőt, még az is előfordul, mint a mellékelt ábra mutatja, hogy arra is gondol, hogy gondolkodik. Ez nem jelenti azt, hogy az állatoknak ne lennének érzései, akár még gondolatai is, egyáltalán nem jelenti azt, hogy az állatok ne lennének intelligensek, sőt, nekem elhihetik, hogy például a kutyák, a lovak, a méhek, a madarak egészen különleges, saját intelligenciával bírnak, sok-sok embert bizonyos területeken messze meghaladva. De az állatok világa a természetben keresendő, míg az ember nem csak épített környezetével, hanem kultúrájával, műveltségével, tudományával és különösen azzal, hogy gondolkodik a gondolkodásról is kilépett a természetből, és sokan ezt a kilépést látják a krízis okaként. Hamvas Evolát idézve így láttatja ezt Modern Apokalipszis című esszéjében: a modern ember nem ismeri a természetet, nem ismeri a bölcsességet, nem ismeri az államot, Európa elvesztette középpontját, és ezt mindaz a híres nyugati civilizáció csinálta, ez a »haladás« babonájában való hit dicsőségteljes eredménye.

            Amikor nem vagyok azonos önmagammal, nem vagyok benne a természetben, a világban, amikor elvesztem a középpontot, a tengelyt, akkor olyan krízissel szembesülök, ami megoldhatatlannak látszik. Ezért gondolják azt, hogy a paradicsomi kertből való száműzetés oka a tudás. Lehet ezt úgy is érteni, hogy a gyermekkorból való kilépés, a felnőtté válás, a tudás megszerzése maga a krízis, a válság kiváltó és elkerülhetetlen oka. Éppen ezért tartják a gyermekkort sokan olyan csodálatosnak, éppen ezért nem akarnak felnőni, éppen ezért maradnak gyerekek, s elrútítják öreg arcukat is, mert a fiatalság nyomorúságos roncsát őrizgetik rajta - ahogy Weöres Sándor írja.

            Ma, ahogy már sokszor az emberiség történetében, ismét a felnőtté válás kritikus pillanatában vagyunk. Nem biztos, hogy sikerül felnőtté válnunk.

            Az emberiség gyermek szeretne maradni, játszani kacatjaival, s nem kíván szembesülni azzal, hogy elkerülhetetlen a felnőtté válás krízise. Az egyetlen, s rendkívül fontos különbség az, ami már Hamvas huszadik századában kezdetét vette, s látható jelei is voltak, mint például az atombomba, s ami a mi huszonegyedik századunkban evidencia, s olyan általános jelenség, mint az internet: ez pedig a globalizáció által létrejött világfalu. Mi világfaluban élünk. Hamvast ennek csak az előérzete csapta meg, ez az előérzet jelenik meg a Tíz meg nem tartott előadás naplókban leírt töredékeiből, helyszíneiből. Az emberiség elkezdett az eddigi legnagyobb kihívással járó ténnyel szembesülni, mégpedig, hogy egyetlen egy emberiség van, hogy mi egy közösség vagyunk, nagyon sokféle nyelvvel, színnel, szokással, vallással és így tovább. A modern, európai ember válsága már nem csak a modern és európai emberé, vagyis nem az európai kultúra van válságban, hanem az egész világ. Az elmúlt száz évben globálisra tártuk a lokális frontokat és konfliktusokat. Felismertük az emberiség együvé tartozását, de soha nem voltunk ennyire polarizáltak, bizalmatlanak egymás iránt. Megnehezíti ezt az egység élményt, ami látszólag kedvezne neki, hogy egyetlen bolygón élünk. Még, ha időlegesen sikerülhet is űrállomásokat, esetleg kisebb bázisokat létrehozni a Holdon vagy a Marson, azok akkor sem lesznek még sokáig emberhez méltó életre alkalmasak. Jelenleg a Föld az egyetlen olyan számunkra elérhető bolygó, amely minden nehézsége ellenére az embernek élhető közeget teremt. Még. A világválság legegyértelműbb tünete az, hogy az emberi tevékenység ezt a Földet tönkreteszi és élhetetlenné pusztítja. És mintha elfelejtettünk volna a gondolkodásról gondolkodni.

4

            Amikor erről beszélünk, akkor gyakran hallom azt, hogy megérett az emberiség a pusztulásra, meg hasonlók, s én ilyenkor mindig arra emlékeztetem azt, aki ezt mondja, hogy ne felejtse el, ő maga, családja, szerettei, barátai is, mindenki, akit ismer: ember, s őket is halálra ítéli egy-egy ilyen mondattal. A nihilizmussal szemben nagyon kevés eszközünk van, s a nihilizmus természetesen megjelenő tünete az ember képességeit meghaladó krízisnek. A nihilista úgy érzi, hogy tehetetlen, úgy érzi, hogy minden mindegy, és nem veszi észre, hogy valójában csak kifogásokat keres arra, hogy fantáziátlan, tehetségtelen és végső soron lusta.

            Éppen ilyen végzetes a túlzott pozitivizmus, amikor abba vetik a reményt, hogy majd a tudomány mindent megold, kolonizáljuk vagyis az itteni problémákat még tovább kiterjesszük a Naprendszer többi bolygójára és holdjára, a robotok és a mesterséges intelligencia majd mindent megold és így tovább. A tudományfasizmus hurráoptimizmusával még akkor sem tudok egy percig sem azonosulni, ha magam is követem, használom és igen nagyra tartom a tudomány egy-egy vívmányát, lett légyen az számítógép, elektromos kerékpár, vagy vakcina. De az eszközöknek akkor van értelmük, ha mi használjuk őket, s nem ők minket. Az időfaló okos-telefonozás legalább olyan veszélyes, mint a legsúlyosabb kábítószerek. A tudományos gondolkodás alapvető feltétele a kritikai hozzáállás, a többféle szemlélet ütköztetése, a kísérletezés, és nem helyes sem az elfogult rajongás, sem a teljes elutasítás. Így tehát, amikor a tudomány nagyszerűségébe vetett vakhitet elvetem, akkor valójában tudományosan gondolkodok, és másoknak is ezt javaslom. Amikor Hamvas a szcientifista gőgöt ostorozta írásaiban, akkor nagyon is tudósként gondolkodott. A tudomány eszköz az emberiség kezében, amit kiemelkedő elmék gyakorolnak, de a tudomány műveltség és etika nélkül: a legszörnyűbb démonokat szabadíthatja el. Részben ezért írta Hamvas, hogy Az európai pusztulás oka ez, a humanizálódás: a kasztok határainak lerombolása a pozitivista tudomány és filozófia uralma a technika és a hatalom mechanizmusában való hit. Akár egyetértünk ezzel, akár nem, láthatjuk a társadalom felbomlását, a tudományos gondolkodás válságát, és a technika és hatalom őrületét.

            Alighanem a jelenlegi világválság krízise is éppen a tudományos és technikai fejlődés gyorsasága miatt alakult ki, lásd ipari-forradalom, robbanómotor, szénbányászat és olajkutak, környezetszennyezés. Láttunk példát bőven az elmúlt évszázadban, mert gyakran előfordult, hogy amikor az emberi tudomány megoldott egy problémát rögtön másik kettőt generált. Mindezzel együtt még egyszer hangsúlyozom, hogy nem vagyok tudományellenes, nem hiszek sem az összeesküvés-elméletekben, sem más olcsó világmagyarázatokban, sőt. Ezek amúgy is csak arra jók, hogy az összetett és bonyolult világ miatt érzett szorongásból, olcsó és könnyű magyarázatokba meneküljünk. És ez a kritikám a Hamvas-féle (Nietzsche-féle) világválság elképzeléssel szemben is, amely valójában azt állítja, hogy a válság a vallástalanságból fakad, a modern európai ember gőgjéből, amelynek javítására semmi remény sincs. A vallástalanságot sokkal inkább tünetnek látom, mint kiváltó oknak, s e vallástalanság elharapózásához mérhetetlenül hozzájárult az egyház elhiteltelenedése és történelmi (politikai) szerepe, a világi vagyon megtartására való törekvés, az eredeti jézusi üzenettől való eltávolodás. A mai emberek nem azért vannak válságban, mert vallástalanok, bizalmatlanok és elidegenültek. A mai emberek válságban születnek és élnek, és ezért vallástalanok, bizalmatlanok és elidegenednek egymástól.  

            Arról van szó, hogy úgy, ahogy önmagában mérhetetlen életélvezettel a gyönyörű ifjúság sem kiút a krízisből, csak időtöltés és fejünk homokba dugása, ugyanúgy a nihilizmus sem más, mint menekülés, és a tudomány és a tudomány-ellenesség sem képes megoldani a világválság krízisét, hacsaknem regisztrálni azt, ideig-ódáig részmegoldásokat, pillanatnyi válaszmorzsákat adni. Kenyőcsöt.

            Nem az európai kultúra van válságban, hanem a világ.

            Mi tehát a megoldás a világválságra?

            A világválságra nincs megoldás.

            Mit lehet tenni?

            Tenni egészen biztosan semmit sem lehet és nem is feltétlenül érdemes.

            Amíg emberek fognak élni, addig mindig és elkerülhetetlenül felüti a fejét a krízis, mert a krízis elkerülhetetlen, az emberi természetből fakad. A krízisnek értelmet kell adni, különben nihilbe, halálba torkollik, s a krízis értelme a katarzis. Erről írt Krízis és katarzis című esszéjében Hamvas Béla, amikor azt mondta, hogy   () a krízisnek kritikus pontra való érkezése és átváltódása valami mássá, a krízis legmagasabb foka, ugyanakkor az első lépés a kibontakozásban. Ezen túl az ember nem kezdhet el beszélni megoldásról, sajátságos módon itt már nincs semmi megoldani való; a helyzet megfordult: ahogy az előbb az általános tendencia a bonyolódás volt, most a megoldás lett. A krízis végső kiélesedése egyben a megoldás kezdete is. Ezt a legegyszerűbben katarzisnak lehet nevezni.   

            Ez a katarzis ugyanaz a katarzis, amit egy jól megrendezett és előadott színházi előadás előhívni igyekszik, amit egy rendesen megírt esszé érinteni próbál, amit egy csodálatosan játszott zenemű, egy kiválóan megfestett festmény vagy zseniálisan megalkotott szobor fel kíván ébreszteni. Ilyen katarzis lehet szembesülni a válsággal, gondolkodni a gondolkodásról.

            A katarzis!

            Az emberi művészet egyik fontos célja a katarzis átélése. Mert a krízis legmagasabb foka a katarzis, s egyedül a katarzis átélése lehet kiút a válságból, azáltal, hogy a válságot transzparensé teszi, átláthatóvá.

            Tegyük hozzá, hogy mindez leginkább csak az egyénekben történhet meg, vagyis és pontosabban: nem lehet megúszni. Nincs más aki helyettünk átéli a krízist, nincs más, akinek el lehetne, vagy kellene jutnia a katarzisig, s nincs más, akivel ezután megtörténhet a metanoia, az átfordulás. Mindez a beavatás folyamata, amit talán az aranykorban még tudtak és gyakoroltak is, s ami nálunk már csak roncsokban, töredékekben van meg. Beavatás kellene, hogy legyen a felnőttkorba az érettségi, amikor a gyermek kilép a védett ösvényről, s felfogja, hogy ő is felelősséggel tartozik a többiekért. Ma az emberiség ebben az állapotban van, ma az emberiség érettségizik. A világválság most úgy néz ki, hogy ki tudunk e lépni a gyerekkorból, fel tudunk-e nőni, be tudunk-e avatódni, megértjük-e helyzetünk? Vagy maradunk gyönyörű ifjak, akik csak saját ifjúságukkal, szépségükkel, nagyszerűségükkel, személyiségükkel vannak eltelve? Esetleg nihilisták leszünk, akiknek minden mindegy? Netán fanatikusak, akik tudományba, téveszmékbe, vallás-pótlékokba vagy politikába, hazugság-szisztémákba menekülnek saját életük kríziséből fakadó katarzisa elől?

            Vajon felébredünk-e az egyéni és a kollektív őrületből?

            Jutalom a felébredetteknek nem túl sok adatik, hiszen minél éberebb lesz valaki a katarzis által, annál inkább látni fogja a válságot, annál inkább tisztában lesz a pusztulás milyenségével és nagyságával, s a veszéllyel és veszteséggel; de szert tehet a derűre, arra, ami az éberek ritka kincse. Mert, ha az ember, amikor végre felébred, felnőtté válik, belelép a szellem nagy párbeszédébe, hallja, hogy az ősök és utódok hozzá is szólnak, akkor talán megérti, hogy nincs egyedül a teremtésben, sőt a teremtésben általa is teremtenek tovább, mert a teremtett világ nincs kész, s erre a legkézenfekvőbb bizonyíték, hogy csak a változás állandó.

            Mit javaslok tehát?

            Ne akarjuk megúszni, ne maradjunk gyönyörű ifjak, ne legyünk nihilisták, s dobjuk el a vakhitek és vallás-pótlékok olcsó vigaszát. Azt javaslom, hogy változzunk a változó világgal együtt, hogy mondjunk le a felesleges dolgokról, hogy éljünk etikus életet, hogy ne toljuk át a döntés felelősségét másra, hogy használjuk kritikusan a tudományt, hogy ne mondjunk le a műveltségről és a művészetekről, hogy ne dőljünk be a hazugság-szisztémának. Azt javaslom, hogy lépjünk be a gyönyörű érettségbe, hogy legyünk végre felnőttek mi emberek. Gondolkodjunk a gondolkodásról, elvégre emberek vagyunk.

            Vagyis más szavakkal azt, hogy használjuk fel a világválság krízisét, hogy elérjük az egyéni katarzist. Azt, hogy éljük meg a metanoiát, az átfordulást. Azt, hogy ismerjük fel a maszkokat, lássuk át a nagy karnevált. Azt javaslom, hogy éljük meg a derűt, s ezzel a derűvel a szívünkben alkossuk a teremtett világot tovább, beleértve saját magunkat is. Saját magunk teremtése pedig a folyamatos tanulás, a gyakorolt műveltség és az együtt érző szeretet átélése révén lehetséges csak.

            A világválság előttünk álló krízisekkel teli kibontakozása ettől könnyebb nem lesz, de az éberség révén létrejövő tudatosság és az így megszerzett derű segíteni fog abban, hogy helyes döntéseket hozzunk, bármiről legyen is szó és jó életet éljünk és tudjuk, hogy mi az igazság.

5

         Megittam a teámat, visszatérek a méhesbe. Füstölőt gyújtok, felveszem a méhész kalapot, előkészítem a szerszámokat. Igen, biztos vagyok benne, hogy Hamvasnak nagy szerepe volt abban, hogy méhész is lettem, de ehhez alighanem én is kellettem. Elkerülhetetlen volt. Határozottan és gyorsan cselekszem. Az élőknek gyógynövényes lepényt rakok be a kaptáraikba, amelyek segíthetik őket. Igyekszem minél gyorsabban dolgozni, hogy a fészkek ne hűljenek ki, hogy egyetlen méhecskét se nyomjak agyon. Aztán az egyik családnál kettő rászáll a kezemre. Egy ideje már kesztyű nélkül méhészkedek, várom, hogy mi történik. A méhek mintha megnéznének maguknak, megszagolnának, majd visszarepülnek a többiekhez. Nem szúrnak meg.

         Végül elérek a néma méhcsaládhoz, kibontom, látom, hogy meghaltak. Megállapítom az okát. Nosema. Gyászolom a holtakat, s bánatot érzek, keserűséget és csalódottságot is, de ez nem tántorít el attól, amit tennem kell. Kitakarítom a kaptárt, bezárom az ajtaját, kiégetem, hogy a betegség lehetőleg ne terjedjen tovább. Fogom a halott rovarokat egy papírlapba csomagolom és elégetem őket. A tűz mellet guggolok, s kudarcaim jutnak eszembe, csalódásaim, veszteségeim. Nincs ember, aki, ha él, ne élne át kudarcokat, csalódásokat, veszteségeket, bármihez is kezd. Nincs ember, aki ne lenne benne a pácban. De vajon mit kezdünk ezekkel? Megerősítenek és tanulunk belőlük, vagy elveszünk bennük, s úgy hordozzuk őket magunkkal, mint a háborúban szerzett sérüléseiket a veterán katonák?

         A válság első pontja nem kívül van, hanem bennünk. Bennem is. Mit kezdek ezzel a válsággal, amit időről-időre megélek, akár írok, akár méhészkedek, akár emberek közé megyek? Mit kezdünk a krízissel? Hogyan érjük el a katarzist?

         Hamvas azt írja, hogy

A krízisből való kibontakozás irodalma egyébként ugyanolyan figyelemreméltó, mint magáé a krízisé.

Ráadásul ez azóta csak bővült. Eszembe jut Pierre Rabhi egyik interjúja, amiben arról beszél a neves francia író, gondolkodó, mezőgazdász, hogy a művészeknek előbb-utóbb reflektálniuk kell a válságban vesződő világra, akkor is, ha az első pillanatra absztrakciónak tűnik, de ez az absztrakció visszahathat a valóságra. Pierre Rabhi kétségtelenül ennek a krízisből való kibontakozásnak az írója egyébként, akinek művei hatnak és eszméltetik az embereket, akár komposztálásról, akár táplálkozásról ír, akár a modern ember helykereséséről a természetben. Ő fogalmazza meg a Pénzt akarunk, vagy életet? című könyvében, hogy:

Életünk és megmaradásunk egyetlen garanciáját a földben - az emberiség közös kincsében - kell felismernünk. () Az egyes népek biztonsága érdekében - alapvető és jogos szükségleteikre tekintettel - feltétlenül szükséges, hogy mindenki helyben termeljen és fogyasszon.

Vagyis az ellátási és függőségi láncok rövidítésére, lazítására, sőt elvágására lenne szükség. Arra, hogy sem az energiában, sem az ételben, sem másban ne függjünk ennyire globálisan egymástól, hiszen mégis csak egészen abszurd, hogy egy fokhagyma többet utazik, mint az, aki megeszi, hogy pancsolt mézeket esznek az emberek, amikor kiváló minőségű magyar méz is van, hogy az energiaszükségletünket nem helyben próbáljuk megújuló forrásokból megoldani. Mindezek a válság tipikus tünetei, de a válság oka mélyebbről fakad: az egyénből. Abból az egyénből, aki nem próbál meg gondolkodni a gondolkodásáról, a válságban való helyzetéről, a krízisről, amit átél. Az az egyén, amely időt szán arra, hogy ezekkel szembesüljön, annak el kell jutnia a katarzishoz, egyfajta belső, személyes katarzishoz, amely befolyásolja további tetteit, s törekszik arra, hogy pontosan felismerje helyzetét és helyét a világban, helyesen cselekedjen válságos időkben. Az élőket támogassa, a holtakat meggyászolja. Elfogadja, hogy ő is része ennek a világban, benne van a létben, a többiekkel együtt, s a létben éppen úgy benne van a születés és az elmúlás is. A kérdés csak az, hogy a köztes időt mivel töltjük? Mivel töltjük az értékes életidőt? Emberként élünk? Éberen? Gondolkodunk-e arról, hogy hogyan gondolkodunk? Képesek vagyunk-e elfogadni azt, hogy mi a jó, a szép és az igaz, ha végre szembe jön velünk?  S, ha végre cselekvésre szánjuk el magunkat, azt határozottan és jó ügyek mellett tesszük? Képesek vagyunk-e kritikusan gondolkodni önmagunkkal és másokkal kapcsolatban? Felismerjük-e a válságot és mit kezdünk ezzel a felismeréssel? Mit kezdünk saját magunkkal a saját életünkben? 

         A méhesben ülök és Hamvast olvasok. Azt, hogy

A méhes számomra a várakozás helye. A dicsőség előcsarnoka. A siker és a sors és a démonok nem vonzanak többé. A siker számomra olyan, mint a madarak éneke. A szirének zenéje. Varázslat és csábítás és bűbáj, édes és halálos. Az odüsszeuszi próbát megálltam. Hallottam őket, de nem csábítottak el. A dicsőség éneke olyan, mint a tücsöké. Mint a méhek zsongása. Semmi varázs. Semmi édesség. Mélyen, mélyen egyhangú és szelíd. Nem a szirének énekének zsibbasztó gyönyörét, hanem a tücsökhalhatatlanságot választottam. A méhes-halhatatlanságot. Mindenkinek megvan a maga méhese. Ha a méheket nézem, amint elragadó gondterheltséggel, mint az őrültek, loholnak, tudom, hogy az alapállás a semmittevés. Végre olyasvalamit tenni, aminek semmi haszna. Azon gondolkozom, hogy a semmittevés-jógát feltaláljam. Ennek a jógának csúcspontja a méhes-halhatatlanság. A semmittevést gyakorolni.