Már nagyon rég tudom, hogy be vagyok zárva. De azt is tudom, hogy a kulcs az én kezemben van. Meg azt is, hogy mindenre képes vagyok, illetve azt, hogy nincs lehetetlen. Tudom továbbá, hogy a körülményekre nem hivatkozhatok akadályként, nem beszélve arról, hogy az álmaimnak nem rabja, hanem megvalósítója vagyok.
Mi a fenét keresek én itt? Ez csak egy szálláshely. A radiátor csöpög, a szekrény barátságtalanul pattog, a kilincsek mindig megráznak. Semmi nem akarja, hogy itt legyek. Még Klaudia sem igazán, aki dühítő békességben hortyog mellettem.
A következő fél órában ezért egy vágóképet láthatnak majd végtelenítve mindenféle kommentár nélkül, valami kiállításmegnyitóról, egy minden bizonnyal jelentős kortárs képzőművész alighanem korszakalkotó műalkotásáról.
Azt szeretem ebben, hogy csak ülsz, jönnek a történetek, nem alszol, de mégis.
Meddig tart ez még? Mikor mehetek ki? Fájdalom van a tagjaimban. Belülről dörömbölök. Hiába a morfiumtapasz, alig bírok megmozdulni. Az ágyba zártak. A testbe zártak. Lélekkarantén!