Ki tanul ma már fametszést? Ki bajlódik mostanság rézkarcolással? Ki járatos manapság az akvatinta tudományában? A Magyar Képzőművészeti Egyetem tizenöt fiatal végzős képgrafikusa bizonyosan! Diplomamunkáik kétségtelen bizonyságai annak, hogy a képsokszorosítás hagyományos technikáinak ismerete nem kaloda, hanem plusz ismeret, amit a jó kortárs művész hasznára tud fordítani. Technikai felkészültségük, intellektuális hátterük és művészi hitelességük révén valamennyien izgalmas szereplői az ezredforduló művészeti színterének. Sajátos tudásuk révén ők azonban olyan kortárs művészek, akik talán a szokottnál is érzékenyebben reagálnak a technikai képek működésére, a populáris kultúra vizuális effektusaira, a nyomhagyás és képi lenyomat kortárs gesztusaira. Egy részük tradicionális technikákkal vet fel új témákat, más részük viszont üdítően tágra nyitja a grafika fogalmát, szabadon kísérletezve a kerámia, fotó vagy az installáció kifejezőeszközeivel.
Sall Fanni művészkönyvei a képsokszorosítás ősi módszeréhez és eszköztárához nyúlnak vissza, mikor áttetsző papírokra apró fametszetű jeleneteket nyomtat. Puritán, archaizáló eszköztára jól illeszkedik a haiku versformáihoz, a könyvbe nyomtatott képek pedig a befogadás mára jórészt elveszett bensőséges, meditatív formájára késztetik az olvasó-nézőt.
Sztefanu Marina munkái szintén a személyes családtörténetből indulnak ki, ám az alkotót ezúttal nem az örökség kezelése, hanem a különböző kulturális hagyományok találkozása, formálódása érdekli. Neonszínekben pompázó doboztereiben az afrikai élővilághoz kapcsolódó vizuális toposzok tobzódnak, egzotikus jelenetein családi mítoszok találkoznak kollektív kulturális utópiáinkkal.
Szabó Lilla kiindulópontja szintén a metszett fa, mint az emlékezés élő anyag, amely magába sűríti az idő rétegeit. Munkáiból egy sajátos családi képgaléria rajzolódik ki. Az alkotó személyes kötődése a megelőző generációkhoz a hangszerkészítő nagyapa és apa hivatásán keresztül egy hegedűben ölt formát, ennek testetlen hangokat teremtő matériája a szimbolikus dúc, amelyre az emlékek rárajzolódnak. Hasonlóképp hordozza a hangszer anyaga generációk személyes örökségét, mint ahogy az erezett farönkre bevésődnek a családi fotók részletei. A metszés sérülés, maradandó heg, emlékhagyó mozzanat.
Bányay Anna az akvatinta tónusgazdag, nagy technikai tudást igénylő technikájával dolgozik. Grafikáin egy pesti bérház nézetei kapnak formát, a kint/bent fogalompárja mentén a homlokzat és a belső lépcsőház, s ugyanazon tárgyak külső és belső élete. Mindez jól illeszkedik a pesti bérház egyedi építészeti jelenségére, amely az utcafront felé kulissza szerű homlokzatát mutatja, míg belső udvara amolyan szociális kohóként működő, „kint is bent is”, átmeneti zóna az intim és a nyilvános tér között.
Szita Barnabás a szerigráfia tradicionális technikáját napjaink egyik legmodernebb optikai eszköze, drónképek átiratához használja. A drónok felvételei a világ ilyen módon sosem látott képét tárják elénk. Működésük megítélése ambivalens, Isten mindenlátó szeme, a repülés szabadsága éppúgy része, mint pusztító hadászati felhasználása. Szita Barnabás mindkettőre utal, mikor drónfelvételek alapján templomok kupoláit emeli ki. Metszetein az emberi spiritualitás terei geometrikus kör formává tisztulnak, elvonatkoztatva helytől, időtől, technikától és vallásháborúktól.
A hit másképp ölt formát Mulasics Manna munkáin, akinek plexi lapokra finom vonalrajzzal megidézett virágai női mártírszentekre utalnak. Rajzainak stílusa a középkori botanikai kézikönyvek, herbáriumok leíró jellegű ábrázolását követi, ahogy a virágok kiválasztása is a szentek ikonográfiai hagyományait követi. A kivitel kifinomult módja, az osztályozás tudományos precizitása teljességgel elvonatkoztat a hitükért meghurcolt, fizikailag bántalmazott nők által átélt szenvedésektől.
Szintén természeti formákból indul ki Makai Mira, ám az ő technikailag különlegesen megmunkált, kerámiából égetett, burjánzó alakzatai absztrakció és figurativitás határán egyensúlyoznak. Biomorf formákat megidéző alakzatait éppoly szoros viszony köti a festői gesztus elementáris kifejező erejéhez, mint a növekvő élet színpompás természeti formáihoz. Az ő herbáriuma inkább az ösztönélet organizmusainak tenyészete
A látható valóság egyik legkevésbé megfogható tüneménye, a felhők öltenek alakot Mészáros Bianka homokfújt üvegjein. Sajátos színhasználatának és anyaghasználatának köszönhetően a meterológiai jelenség égi színjátékká magasztosul.
Az optikai spektákulumok hagyománya és a művészeti örökség elraktározása a tárgya Kollár Zsófia installációjának, aki munkájában a diák mára feleslegessé vált tömegére reflektál. Konkrét kiindulópontja az egyetem Művészettörténeti Tanszékén egy évszázada gyűjtögetett, majd a digitális fotó uralma miatt használaton kívül került diái voltak. Kollár Zsófia státuszuk radikális megváltozását értelmezi újra, mikor a kollektív megismerés, tudásszerzés egykor oly fontos (és élvezetes) vizuális eszközeit manuálisan újra festi, vissza adva számukra a műtárgy elvesztett szerepét.
A diplomamunkák nagy része utal aktuális populáris képi környezetünkre, használja annak tárgyi világát vagy fordulatait. Gráf Dóra grafikáin a mindennapi tárgyvilág dolgai és életképi helyzetei a cianotípia kékes alapszíne révén kapnak elvonatkoztatott, szimbolikus értelmet. Hétköznapjaink ikonszerűvé tisztított mozzanatai izgalmas kontrasztot alkotnak az alakok és terek szándékoltan naiv, vonalrajzos megformálásával.
Hordós Boldizsár a populáris és magas kultúra egyedi mixtúrájából állítja elő saját rajzi univerzumát. A fantasy játékok kártyáit imitáló, hatásos látványelemekkel dolgozó rajzait erejét némi agresszió, misztika és erotika fűszerkeverékével fokozza. Hibrid fantázialényeihez bizarr módon az ezredforduló értelmiségi kultikus szellemi mantráit társítja, bölcsességről, politikai szerepvállalásról s egyéb elementáris emberi kérdésekről. Tabukra tapos mindkét oldalon, azt állítva a bölcsek sem különbek a kuruzslóknál, s a mesevilágok heroikus hordái itt portyáznak való világunk peremén.
Öreg Nóra képkonstrukciója a mindennapjainkat elborító „vizuális zaj” hordalékaiból épül. Töredékei közt egyaránt vannak fotók és rajzok, személyes skiccek, jelhagyó ikonok, közösségi emblémák, világos és értelmüket vesztett képszilánkok. Az efemer részletek parttalanul áradó sokasága messzebbről szemlélve alkot rendszert, ölti magára a spirál ősi, kozmikus alakzatát.
Juhász Gergő az alaktalanul áradó képhalmaz legbelső értelemét kutatja, közös pontot idősíkok, kultúrák és művészeti rétegek között. Képszintézisét az archaikus és modern mitológiák mentén formálja meg. Nála a rajz, mint a kollektív kulturális emlékezet primér őrzője és hordozója kap szerepet. Aby Warburg Mnemoszüné atlaszához hasonló módon Juhász Gergő minden idők héroszai és mártírjai közt von párhuzamot, különféle rajzi és képi rétegekben halmozva fel alakjukat.
Vidra Réka installációja a múzeumi intézményrendszer működésére reflektál, olyan helyként idézve meg azt, amely a műalkotást alkalmassá teszi arra, hogy a kánon és a fogyasztás részévé legyen. Boszorkánykonyhájában a nyers műalkotás értelmezett, emészthető alakot ölt. E vonatkozásban a műalkotás maga csak a folyamat kezdete, a nyersanyag, amely éppen a sokszorosítás révén válik életképessé.
Az idei végzős képgrafikus hallgatók munkáiban tehát sokrétű és korszerű reflexiót találhatunk a médiumra magára (kézrajzra, nyomatra, sokszorosításra), munkáikban a grafika csak kortárs művészeti gondolkodásuk irányát, kérdésfeltevését határozza meg. Esetükben a grafika a trambulin, ahonnan igazán élvezetes a szabadesés.
A kiállítás 2016. szeptember 15-ig látható a Karinthy Szalonban (1111 Bp. Karinthy Frigyes út 22.)
