Vannak fák, amelyekhez különösen vonzódom. Újra és újra elhívnak magukhoz. Meghallom a hangjukat, az ágaik zörgését, a rügyeik pattanását, a leveleik suttogását. Megérzem virágaik illatozását bárhol is legyek. Hívnak ezek a fák, vonzanak, mint fémet a mágnes, újra és újra meg kell őket látogatnom, amikor csak tehetem.
Ilyen fa a haldokló ezeréves tölgy és valamennyi sokszázéves faóriás a zsennyei ősparkban, ilyen a Szent György-hegyen a barátom présháza előtti diófa, Tagore fája Balatonfüreden, ilyenek a Margitszigeten Arany János tölgyei, ilyen Szegeden a Mátyás-téren az a fasor, amely engem a New York-i költők sétányára emlékeztet mindig, s midőn végigsétálok köztük minden fánál egy versre is emlékszem. Ilyen itt Szentendrén az egyik szomszédom szép gesztenyefája vagy a másik gyönyörű őstölgye, ahol a fára mászó báró dalát énekeltem el. Ilyen az én kis lassan növekvő körtefám. Ha gyümölcsfa lennék, biztos körtefa lennék, nagyon hasonlítok ehhez a körtefához egyébként.
Van faszerelmem Korčula szigetén és van faszerelmem a messzi Indonéziában, akihez ódát is zengtem. Vannak fák, amik mellett képtelen vagyok elmenni úgy, hogy ne öleljem meg őket és vannak fák, amelyek előtt megállok és egyszerűen imádom őket. Ilyenkor mindig azt szeretném, hogy itt is olyan fakultusz legyen, mint Bali szigetén, ahol kendővel csavarják körbe a nagy öreg fákat, kis oltárokat helyeznek el rajta, áldozatokat mutatnak be, füstölőt gyújtanak, énekelnek és imádkoznak a fákban lakozó istenségekhez. Nagyon is közel állt hozzám ez a fakultusz, magához a fához, mint anyaghoz is vonzódok, s jobb szeretek kicsinyke faházban élni, mint hideg kövekből, vagyonból, vérből és emlékekből összeragasztott kastélyban.
Ha lehetne kívánságom halálom utánra, akkor annyit kérnék, hogy fa nőjön maradványaimból. Milyen szépek is lennének azok a temetők, amelyek nagy erdők lennének, s nem rideg kőtengerek, talán az élők is máshogyan viszonyulnának a fákhoz, ha megértenék, hogy mi minden egy fa. Nem csak egy növény, hanem a természet nagy körforgásának eszköze, erők áramoltatója, lakóhely, közösség, ősök szellemének hordozója és világtengely.
Különösen ilyen a szokolyai hárs.
Alighogy kiérünk Szokolyáról, ebből a mesebeli kis falucskából, amely a Dunakanyar egyik völgyében oly festőien búvik meg, ott találunk rá erre a grandiózus hársra. Sok hasonlóság van benne és a Hamvas Béla által a ‘Fák’ esszében leírt hársfa, ‘a Győző’ között, de legalább annyi különbség is. Ez a fa is ‘heroikus’ és kitűnő, de talán nem kellett annyit küzdenie, s így bőven lett ideje, hogy szép legyen, arányos, hatalmas. Itt is azt érezzük, hogy
Ha az emberben ma lenne érzék aziránt, ami fensőbbrendű, ennek a fának papja lenne, fiatal karcsú fiú, aki énekelne és áldozatot mutatna be neki, fényes nyári reggeleken megállna előtte, meghajolna és visszanevetne rá.”
Igen. Ahogy ezen gondolkozok, eszembe jut, hogy Hamvas Béla és Weöres Sándor egyik legmeghatározóbb találkozása éppen itt volt, Szokolyán a háború alatt. Talán feljöttek ide a dombtetőre és leültek a hárs alá. Hamvas akkoriban Alexandriai Kelement olvasta és a Bhagavad Gítából „fordítgatott”, ahogy leveleiből kiderül. Weöres pedig ‘A teljesség felé’-vel és az ‘Én, a határtalan szellem’ nagy versciklusával „bíbelődött”. Beszélgettek, felolvastak egymásnak munkáikból, mindez 1944 július 8-án vagy 9-én volt. A világban háború dúlt, ők pedig – legalább néhány órára – kivonultak ez alá a szokolyai hárs alá, s az életben igazán fontos dolgokról beszélgettek.
Van valami ernyő-féle ebben a szokolyai hársban, amely befogja a kozmikus dallamokat, s óvja azokat, akik alája telepednek. Weörestől két szép hársfás versre is emlékszem, az egyik, talán Walther von der Vogelweide versére felesel, ahogyan azt Szabó T. Anna vette észre, teljesen jogosan, ahogy mondja: „ez a vers egy „ellen-Minnesang, még a középkor is benne van a szőrcsuhán keresztül, és a versszakok száma is megegyezik”.
„A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.
Nyílnak feléd a lányok,
mint ékszer-ládikók –
nem is figyelsz utánok,
kedved beszőtte pók.
Már csak hitet szeretnél,
szolgálnád Ég-Urát,
minden hiút levetnél,
viselnél szőrcsuhát.
A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.”
A másik hársfás vers Weöres Sándortól ‘A hajdan hársfa voltál’ talán kicsit másabb, lehet csak nekem mélyebb:
„Hajdan hársfa voltál, szelid és erős,
átölelt a levegő és lengedeztél csöndesen,
ó én kedvesem, merő hullámzás voltál mint a víz,
álom nélkül aludtál, csordultig édes szeretettel.
Nappal a tűz érintett, éjjel a messzi fény,
úgy nyújtottad nekik magadat, hogy nem maradt rejtve semmi.
Langyos szélben lengedeztél, dús levelekkel lélegeztél,
eleven lakoma voltál, kináltál lepkét, méhet,
dajkáltál csipogó fészket, jó voltál, és nem tudtad,
álom nélkül aludtál, ó én kedvesem.
Hajdan hársfa voltál – hajdani testedből lett e hársfa-láda:
most is szelid és erős! tartalmát hogyan óvja, félti!
gondolj erre: jobbak vagyunk, mint amilyennek tudjuk magunkat.
Ha nyujtod felém az ajkad: ne maradjon rejtve semmi,
s ha elalszol: csillogjon az álmod, ó én kedvesem.”
Ezt a két verset mindenképpen elmondanám a szokolyai hársnak, ha arra járok, hátha eszébe jut az a két különös ember, akik sok-sok évvel ezelőtt üldögéltek alatta, s mindazok sokan, akik mind-mind menedéket találtak lombkoronája alatt, barátaikkal, szerelmükkel, szeretteikkel, családjukkal az idő és történelem nagy zuhatagában.
Úgy hallottam, hogy ezt a szokolyai hársot most helyiek akarják megmenteni. Kicsit rendezni a környezetét, megóvni, megvédeni. Jó lenne. Jó lenne, ha a helyiek – bárhol is lennének „helyiek” -, megpróbálnák megóvni nagy fáikat. Azt nem várhatom tőlük, hogy fáikat úgy tiszteljék, mintha istenek laknának bennük, de talán azt igen, hogy óvják, védjék, szeressék őket. Különösen az ilyen magasztos lényeket, mint a szokolyai hárs.
2021. március 23-án, Hamvas Béla 124. születésnapján.
A szokolyai hárs. Weiner Sennyey Tibor polaroidja. Készült 2020-ban. Készítette Balogi Virág.
