Ma is találkoztam hajléktalanokkal, mint mindig, ha a belvárosban járok. Tétován mászkálnak. Ez a vírus a gyöngékkel és a védtelenekkel végez a legbiztosabban. Ezért kell elbújniuk előle az időseknek és a veszélyeztetetteknek, a krónikus betegséggel élőknek. De hová bújjanak a hajléktalanok? Nem tudom, eszébe jutottak-e valakinek is. Csak bennem merül föl láttukra a Radnóti-vers? Járkálj csak, halálraítélt.
Hátha ez most észhez térít minket: ami baj valakit is ér a világban, az mindannyiunkat érint. Mind összetartozunk.
Soha még ilyen nehéz márciusa nem volt Angliának, Nagy-Britanniának. A koronavírusos betegek száma már régen túllépte a húszezret, a haláleseteké pedig napról napra nő, jelenleg, március 31-én elérte a 1408-at. London utcái üresek, és bár a földalattit még mindig viszonylag sokan használják építőipari és egészségügyi dolgozók, a fiatalok közt föllendült a biciklizés.
Mindezt persze megírja a magyar sajtó is, de hogy a „drótosok” is kapjanak valami pluszt, legyen szabad egy személyes történettel zárnom ezt a londoni levelet.