Ének a pesti ligetről
Kimentem a ligetbe újra
Hosszacska távollét után,
Hogy lássam: fűve, berke, útja
Minő hatással lesz reám.
Annak találtam most is, ami,
(Régóta búvom, s eleget),
Úgy összeillünk párosan mi:
Kopott ember, kopott liget.
Már útja is (kettő viszen ki)
Zilált kedélyhez jól talál:
Az árnyasabbat sok nép döngi,
És bűzös mint a döghalál;
A másik szép, de hő sugáru,
Oldalt paloták és – romok,
Kevély, nagy boltokban zsibáru,
S dűl Rákosról be a homok.
Ki a korral szeret haladni,
Vasútra váltja fel magát,
S örül, ha van hely felakadni
S úgy lógni ott, mint egy kabát.
De én rozzant szekérre űlök
Tized magammal (a baki
Trónt nem igénylem) – és repűlök
Hogy a velőmet rázza ki.
Ott, a kapun kivűl, leszállunk,
Illet szerénység mindenütt, –
Szerencse, ha – míg bétalálunk –
Egy fényes hintó el nem üt.
Benn, összevissza, minden sarkon
Kintorna, koldus, bűn, nyomor;
S hogy örömünk teljék a parkon:
Jó legyen a fül, szív, gyomor!
És mégis, a liget nekem szép,
Valahogy a lelkemhe’ szól,
Ha elbolyongok félre, messzébb
A köznép tolongásitól;
(Nem az egy-ingre vetkezettet
Értvén csupán e név alatt:
Köz nép az is, mely toilettet
Fitogtatván, körben halad.)
Szabadság – és hogy biztos szárazt
Érzek, hat így rám; hogy e kis
Ligetből (bár maga kifáraszt)
Mehetnék a Tiszáig is!…
Keletre, mint a berki szellő,
Mely a lombok közt rést talál…
Keletre, mint az égi felhő,
Mely ott egy kedves sírra száll.
Szabadság – amelynek nevében
Tűröm, ha víg pünkösti nép
A „rendet” elnyomtatja szépen,
S le is fekszik, ha fűre lép;
Hogy itt nincs tábla, tilalomfa.
Vagy ördög hajt rá, ha van is;
Hajrá, fiúk!… ifjú koromba’-
Úgy tettem volna magam is.
Laptával ott kemény „bolhákat”
Oszt és kap egy sereg diák:
Itt „cica-játékot” találgat
És bámul e német világ;
Azt gondolom: a liba-pázsit.
Már nézem is: hol a ludak?
S a tó körűl a kép vonásit
Bevégzi néhány hattyu-nyak.
Egyszóval, én e ligetecskét
Így is, ahogy van, szeretem;
Örömmel töltöm itt az estét,
Egész majorság ez nekem,
(Más nincs is a kerek világon.)
Itt látom az év szakaszát,
Mikor hajt rügy, levél az ágon,
Mikor pendítik a kaszát.
Az ég itt nem pár négyszeg ölnyi:
Holnapra könnyű az időt
Nagy-biztosan megjövendölni,
(Emlékszem, egyszer már betölt).
Van nádas itt, van bucka, posvány, –
S talán azért is szeretem,
Hogy amint csínosul, kimosdván:
Húsz éve már, hogy követem.
Mert nem varázs-ütésre épült,
Mint túl ama pompás sziget:
Ott lestem, amint lassan szépült,
A változást mindeniket;
S egy megnyesett, vagy megporondolt
Ösvény, beültetett ugar,
Nekem az mind új-új öröm volt –
De ez nem történt oly hamar.
Most sem marad el, ami késik,
„Szirtet kivölgyel sűrü csepp,”
Már eljutánk az öntözésig,
De sárgaságban vész a gyep;
Jut majd talán ez úti sárból
A fűnek is egy korty ital,
Hogy felzsendülhet a kopárból –
Megéri, aki fiatal.
Engem bozótja, gazza nem bánt,
Mert a gyom is természetes;
Nem is szidok tanácsot, kormányt,
Ha útam kissé szemetes;
Tudom, hogy itt az ősz, ha lábam
Alatt megzördül az avar,
S nyomot vesztek a sokaságban
(Csak a szó lenne több – magyar!)
Természetet s magányt keresvén
Fel nem söpört falevelen,
El-elvisz egy kalandor ösvény
A „rengetegbe” (képzelem);
Hol fű, fa zöldebb, – annak selyme
Nem törle annyi csizma-port,
Ennek se hántá buta elme
Kérgét le, vagy részeg csoport.
És gondolatim a „vadonban”
Ha jőnek, eljátszom velek,
Ábránd s szivarfüst közt; – azonban
Órámra-mimre ügyelek;
Szemeim a zöld szigetbe néznek,
Hol a vidám ifjú-öreg
Történetét a magyar észnek
Megírta – most már szendereg.
Nyugodjék!… méltóbb napi munkát
Nem végzett nála senki sem;
Sirjára, – mit most vadonunk ád,
E kis gyopár-szálat teszem.
S tétlen tovább bolyongok ismét,
Egyéb dolgom sincs, igaz a,
Mint várni nyugton a napestét
S elmenni csöndesen – haza.
El is megyek, tán nemsokára,
Hír-név, dicsőség nem maraszt;
Tudom, mit ér fagyos sugára,
Itt is megtanulhattam azt:
Nyerd bár világi életedben
Ég s föld minden koszoruit:
Neved csak az, mit e ligetben
Egy sirkő rád olvas: Fuit.
(1877 szept. 17)
