A ferde lélek
Vicente Cervera Salinas gondolati lírája
Vicente Cervera Salinas kortárs spanyol költő, mindig is könyvek között élt. A Murciai Egyetem professzora, a spanyol-amerikai irodalom neves szakértője, doktori disszertációját Jorge Luis Borges költészetéről írta. Számos monográfiát, összehasonlító tanulmányt publikált, valamint neki köszönhető a nagy dominikai gondolkodó és filológus, Pedro Henríquez Ureña és a kubai elbeszélő és drámaíró, Virgilio Piñera egy-egy művének kritikai kiadása is. Mindemellett színi előadásokban játszik, énekel. Első kötete, a De aurigas inmortales 1993-ban jelent meg, amelyben a spanyol episztola hagyományát újítja meg, ismert történelmi személyiségekhez szól. Második kötete, a La partitura (2001) című, zenei szervezőelv köré épül, lelkiállapotok sorát éljük át témák és ellenpontozások mentén. El alma oblicua (2003) a harmadik gyűjtemény, amelyben rejtjeles üzenetek kulcsát kulturális, gondolati és stilisztikai kódok segítségével fejthetjük meg. A negyedik pedig az Escalada y otros poemas (2011), ahol már a kötet címadó darabjától („Megmászás”) kezdve egyre hangsúlyosabban a térbeli kategóriák, a fent és a lent jelentésmezői fonódnak össze az idő, avagy a lét számtalan dimenziójával.
Vicente Cervera költészete a filozofikus hangvétel és a személyes, hétköznapi tónusok egyedi keveréke, ahol a szünetek sokkal inkább a reflexió tereivé válnak, mintsem a rímek hagyományos megjelenési közegévé.
Elmélyült olvasást igénylő költemények ezek, nem könnyed befogadást feltételeznek.
Feltétlen megállásra, befelé fordulásra késztet, a versek minden sora közös gondolati utazásra invitál a költészeti hagyományok ösvényein a mai, kortárs világunk instanciái felé. A többrétegű, kaleidoszkopikus jelentéstartalmak, a létre vonatkozó sejtések, burkolt valóságdarabok a heideggeri fenomenológia által fejthetők fel, és mintegy a megismerés folyamatában, annak eredményeként, a művészi igazságként mutatkoznak meg. Ahogyan az El alma oblicua kötetcím mellékneve is jelzi (oblicuo magyarul ʻferde’), a költői én állandóan letér az egyenes, kitaposott útról, és hol lassan, komótosan, hol pedig szédületes sebességgel veti magát a lét és a ráció nagyon is borgesi labirintusaiba. Imreh András csodás fordításában két verset olvashatunk a kötetből magyarul.
Az „Annak, aki marad” költeményen a jelenlevés és távollevés kettőssége vonul végig, s egyben múlt és jövő dichotómiáját tematizálja. A kő és a dal jól ismert metaforái hozzák játékba materialitás és spiritualitás, maradandó és elillanó, múlt és jövő, a tapintható, súlyos valóság és a légies, megragadhatatlan költőiség összművészetét. Ekképpen vetődik fel a töredék és az egész, illetve az én és a másik kérdésköre.
A „Fekvések” című vers az önmegismerést, önvizsgálatot problematizálja, mind vizuálisan, amennyiben a vertikalitás pozíciójából horizontális testhelyzetbe kerül az én, mind pedig ontológiai síkon, hisz a pillanat az öröklét körforgásába illeszkedik, amikor összekapcsolja az eredetet a végponttal, az életet a halállal, a titkokat az álmokkal. A fekvés kétféle módja szövődik össze a soráthajlások ívei mentén, a kellemes, pihentető heverés, és a halott test számára elkerülhetetlen merev, a lélek által elhagyott végtelen mozdulatlanság.
Vicente Cervera verseiben a ritmus intenzitása emel metafizikus magasságokba, ahol a költői alkotás az én megismerési folyamatában nyer értelmet.
A kiindulópont mindig az univerzum egy szeletének empirikus megfigyelése. A költészet az ember állandó átváltozásainak lírai reprezentációja, amely természetesen az időkoncepciók folytonos megkérdőjelezésének és újragondolásának szükségességét tételezik. Vicente Cervera spanyol-amerikai költőktől – Jorge Luis Borgestől, Vicente Huidobrótól, José Lezama Limától, Rubén Daríótól – tanult, belőlük nőtt ki, és talán vissza is irányít mindannyiukhoz. Ahogyan ő maga fogalmaz: „A kitérő, kanyargós út vagyok/ a makulátlan síkon. […] Ferde/ lélek, amely végtére is az egyenest szereti.”
Annak, aki marad
Valaki mindig éppen elmegy.
Elbírja az alkalmatlankodás
terhét, szó nélkül hátra hagyja
a távolságokat, morzsolja másholléteit.
Hajóra száll, osztozik az egyetemes
megvetésben, mely vérségi kötelékként
fűz a vándorhoz. Szeret elidőzni,
hogy ne legyen mód sem felfortyanásra,
sem kudarcra. Így az irigység
átadja helyét az eljövendő
szellős fuvallatának. Aki elment,
az a kő és a dal között
súlyos visszhangot hagy hátra, szikla-
és dallamtörmeléket, mely elragad
és visszatart. Átkozódó arc
föl sem merül,
ha az indulás ideáját
magáévá teszi. A rész sem
részesül soha annyi fényből,
mint az egész. Nem kap annyit a szétszórt,
mint a teljes. Mindig kímélik,
mindig óvják azt, aki elmegy,
mert mindig ott van annak a helye,
aki marad.
Fekvések
Elfeküdni, elnyúlni, elheverni.
Örök-hanyatt hátunkra hagyni
testünk súlyát. Ez a leginkább ideális,
úgy tűnik, efelé törekszünk.
Titokzatos módon a pihenés
legtöbbször így jelenik meg.
Mintha végtagjaink
lelepleznének egy sötét
titkot, mintha szeretnénk visszajutni
a kígyó vagy a gyík kezdetleges
állapotába. A római kerevet,
a perzsa díván és a trópusi
függőágy egyazon hajlam különböző
megnyilvánulásai: a fekvésé.
Amikor pihenés közben megfigyelem,
hogy a testek kifekszenek a napra,
a végső enyhület fuvallatára,
és vidáman igenlik újra
őrült részegségüket, vagy mikor
két test dől pazar ágyra
egymást szeretni. Nyári szieszták idején,
kábultan a semmittevés
szárnyától, vagy a homokon itt is, ott is,
amint fenségesen szemlélik a puszta égen
a csillagok távoli tisztaságát
és egy másik heverő test
szépségét. Így hát a fekvés maga az élet,
nap mint nap hajtunk, hogy aztán
derűsen vagy görcsösen úrrá
legyen rajtunk az álom. Egy adott pillanatban
végső nyughely vár ránk, amely iránt
a kezdet kezdetétől az anyag
lankadatlan igyekszik.
Sosem gondoltad volna, de hallod
az érted rebegett imát
fekvéseid sorozata alatt.
Hagyd nyitva a könyvet és heverj
ide mellém, tudod jól, mennyire könnyű
ez az álom.
Imreh András fordításai
