Gondolatok a Katwe királynője kapcsán
A Katwe királynője (Queen of Katwe) az ugandai Phiona Mutesi igaz története, aki a sakknak köszönhetően Kampala egyik legszegényebb nyomornegyedéből küzdötte fel magát.
Az édesanyjával és testvéreivel élő, tízéves, írástudatlan kislány tehetségét egy misszionárius-tanító, Robert Katende fedezi fel, aki sakkot tanít elsősorban a közösség kisfiúinak. Phiona hamar beleszeret a játékba, és bár kezdetben csúfolják és rengeteg nehézségen keresztül kell magát átküzdenie (legfőképpen saját maga gyengeségein), mégis egyre ügyesebb, egyre több versenyt nyer meg, sőt még Oroszországba is eljut, hogy átélje élete legnagyobb kudarcát, majd a mélyből ismét felküzdje magát. Nem mellesleg a filmet az Esküvő monszun idején és A hiúságok vására alkotója, Mira Nair rendezte – Tim Chroters könyve alapján -, és fantasztikus színészek játszanak benne.
Mondhatnátok, hogy „mesefilm”.
Pedig nem az.
Ez a történet arról szól, hogy legnagyobb ellenségünk és legjobb barátunk is önmagunknak önmagunk vagyunk. Hogy
a béke és prosperitás, a szabadság és boldogság legfőbb ellenségei a nyomor, a félelem és a kishitűség, amelyeket le lehet győzni.
Ugandáról szégyenkezve bevallom, hogy szinte semmit sem tudtam, amíg ezt a filmet meg nem néztem. Utána persze elolvastam néhány cikket, kicsit beleástam magam a történelmébe, mostani politikai helyzetébe. Megnéztem, hogy honnan és miből jön Phiona Mutesi, Uganda sakkbajnoka, bár igazából nem csak az számít, hogy sakkozik. Phiona Mutesi olyasvalamit jelent sok ugandainak, mint hazánkban sokaknak Hosszú Katinka. A reményt, hogy meg lehet csinálni, ki lehet törni. Lehet jobb.
Ez a történet nem csak a sakkról szól. Hanem arról is, hogy
a tanulás, a szorgalom előrébb mozdíthatja a világot. Lehet tőle jobb, bárki bármit mond.
Nem az a baj, ha egy szakmunkás is olvas könyveket, véleménye van a világról, hanem az, ha már senki sem olvas, és mindenkinek az a véleménye, amit megmondanak neki központilag.
Az utóbbi években különös érzéssel töltött el az, ahogyan végignéztem, hogy a tömegek szemében miképpen értéktelenedik el a tudás, nézi le a közösség a tanult emberfőket. Kezdve a bölcsészekkel és a tanárokkal, folytatva az értelmiségen, újságírókon, filozófusokon keresztül, egészen az orvosokig, professzorokig és a művészekig. Mintha nem csak itt, de világszerte lemondtunk volna a tudás alapú társadalom felemelő reményéről. Mintha mindent erőből akarnánk megoldani. Mintha mindenre lenne, lehetne kész válaszunk, s nem lenne szükségünk arra, hogy valakik folyton visszakérdezzenek, hogy de biztos így van? Tényleg így szeretnénk? Tényleg ez a valóság, vagy ez csak egy szimulákrum? És persze már olyanok sincsenek, akiktől meg lehetne kérdezni, hogy mégis mi az a szimulákrum?
Hol kezdődött az értelem elértéktelenedése?
Hol kezdődött az „elsötétítés” (ahogy Ludassy Mária fogalmazott)? Talán akkor, amikor köznevetség tárgya lett, hogy valaki bölcsésznek tanul és mindenki azzal csúfolta az illetőt, hogy „majd árulhatsz hamburgert, haver”? Talán akkor, amikor a tanárok gondolatait az oktatásról egyszerűen lesöpörtük az asztalról, mondván „nekik van a legtöbb szabadságuk”? (Ami persze marhaság.) Talán akkor, amikor jól képzett orvosainkat erőből próbáltuk itthon tartani, nem pedig észérvekkel és normális fizetéssel meggyőzni őket, hogy itthon gyógyítsanak? Talán akkor, amikor elkezdtünk újra és ismét abban hinni, hogy sokkal inkább az számít, hogy ki kinek a kije, mintsem az, hogy ki mit tud és mit tesz le az asztalra? Talán akkor, amikor elhittük, hogy a nyomorból nincs kiút?
Pedig van.
Sokan, ha megnéznék a Katwe királynője című filmet, vagy az interjúkat az igazi hősökkel – Phiona Mutesivel vagy Robert Katendével – biztos vagyok, hogy legyintenének: „mese habbal”! Pedig nem.
Ez így történt, és ezt nagyon sok nyomorban és gazdagságban élő magyar embernek is látnia kellene.
Mi a nyomor?
Mi a gazdagság?
Nyomor az, amiből elhisszük, hogy nem lehet kikapaszkodni, amiből úgy gondoljuk, hogy nincs kiút, nincs remény.
Ez a nyomor. És ebben a nyomorban többször látjuk Katwe királynőjét is a filmben.
Mi a gazdagság?
Amikor lehetőségünkben áll, hogy így vagy úgy, de segítsünk másoknak, hogy ne éljenek nyomorban.
Amikor segítünk, hogy életre lobbanjon a remény szikrája. Ez a gazdagság.
És ilyen gazdagságban él Robert Katende, talán a leggazdagabb ember, akit valaha láttam.
Jó lenne, ha játszanák ezt a filmet Magyarországon is.
Jó lenne, ha sokan látnák, mert arról szól, hogy van kiút a nyomorból, amihez semmi más nem kell csak ész, szorgalom és egy csipetnyi remény.
