Magyarországon még mindig elfogadott a nők elleni erőszak, különösen akkor hunynak szemet felette, ha az családon belül történik. Gyenge és alávaló az a férfi, aki egy asszonyt megüt, és az a nő pedig, aki ezt elviseli: megfélemlített, kétségbeesett és kiszolgáltatott. Az a társadalom, ami pedig ezt szó nélkül tűri: folyamatos bűnben él. Mindez akkor jutott újra eszembe, amikor Kovács Patrícia színésznő feltett néhány fotót, melyet még Rózsa Erika készített öt éve a Nők Lapjának. Akkor én nem láttam ezeket a képeket, de most nagyon megráztak.
Miközben a magyar Parlament nem csak titkosította harminc évre, de ami a lényeg: teljes mértékben elfogadta Paks bővítését, csekély ellenzéki tiltakozás mellett,
nemet mondott arra az egyezményre, amely a nők elleni erőszak megelőzését, megakadályozását és felszámolását tűzte ki céljául.
Idézem 2015 márciusának sajtójából: „…az Országgyűlés leszavazta azt az egyezményt, melynek célja a nők ellen irányuló erőszak minden formájának felszámolása. Az Európa Tanács Isztambuli Egyezménye meghatározza, hogy a csatlakozó országoknak olyan rendelkezéseket kell hozniuk, melyek a nők elleni erőszak megakadályozását szolgálják a családon belüli erőszaktól kezdve a kényszerházasságokig és a nemi szervek megcsonkításáig. Az egyezmény passzusainak betartását nemzetközi szakértői csoport ellenőrzi.” (via Hír24
A konzervatív kormány, és a jobboldali ellenzék egyaránt azt hiszi, hogy valami igazán konzervatív dolgot tett, amikor úgy gondolják, hogy „nem csatlakoztak a feminista lobbihoz” és/vagy, hogy „Pénz számolva, asszony verve jó.” – Mert ne legyenek kétségeink: sajnos semmi sem írja le jobban a mai magyar politika fő irányvonalát, mint az utóbbi közmondás. Paksból majd ki lehet számolni a pénzt maguknak, a nőknek meg jut, ami jut. Azt hiszik ez a konzervativizmus, de tévednek. Talán azt, hogy ez az illiberalizmus, bármit is jelentsen ez utóbbi szószörnyeteg.
Nem az a konzervatív, ha valaki férfiként úgy családfő, hogy családja rettegi,
hanem ha érdemeiért, tudásáért, munkájáért, legfőképpen pedig emberi minőségért felesége, gyermekei, rokonai és barátai tisztelik. Ő pedig, azért családfő, mert igyekszik példát mutatni jóságban, emberségben, szorgalomban, nemességben.
Édesanyám mindig azt mondta, hogy nemesnek lenni nem azt jelenti, hogy jobb vagy a többieknél, hanem, hogy felelős vagy értük. Egy férfi felelős a családjáért is, népért is. Ez a konzervatív alapállás, és ezzel semmi baj nincs. Ez helyes.
Ha segítenétek, hogyan segítenétek?
Környezetetekben, életetek során hány olyan helyzet volt, hogy megütöttek egy nőt, asszonyt, anyát és ti tudtatok róla, de semmit sem tehetettek? Hány házasság és kapcsolat van, ami belülről rohad, de fenntartják, csak mert félnek. Egymástól, a világtól, a mai magyar helyzettől. És ezek a félelmek jogosak. De vajon jobb-e így a világ?
Első emlékeim egyike, még Egerben történhetett, amikor olyan két-három éves voltam. Apám és anyám egymást ütötték és veszekedtek a nappaliban. Nagymamám – a Mami – apámat szidta – „Pista, hagyd abba! Piiiistaaa!” – , míg a két nővérem engem lefogott a fotel mögött, mert én mindenáron oda akartam menni, szétszedni őket és nagyon-nagyon leszidni. Három évesen. Ez a jelent rettenetes beégett emlékezetembe. Szüleim nem sokkal rá elváltak. Nem tudom, hogy apám megütötte-e valaha anyámat, de hogy dulakodtak és veszekedtek az biztos. És bár én elvesztettem az apai családomat, de örültem, hogy anyámmal maradhatok. Szerettem volna vigyázni rá, de nem tudtam. Mert egy fiú sosem lehet sem az anyja pót-apja, sem pót-férje. Egy fiú, mindig az anyja fia marad. És anyám bölcsen gondoskodott róla, hogy tizennégy évesen le tudjak róla válni és önálló legyek. Ő pedig meghozta a maga döntéseit, mindig hasonló hibákat elkövetve, ám lélekben egyre erősödve és fejlődve. Vajon, ha akkor, a nővéreim elengednek:
Az a férfi, aki üti-veri az asszonyt vagy gyermekeit nem férfi, hanem egy féreg. Aki retteg attól, hogy kiderül: valójában egy gyenge szar, egy sikertelen pöcs, aki nem képes erőt venni magán, hogy legalább megpróbáljon jobb ember lenni. Az a nő, aki az erőszak áldozata lesz, legtöbbször nem képes még segítséget sem kérni, nem képes ellenállni, végképp nem képes kilépni a helyzetből. Hibáztathatjátok őket, de vajon ti segítenétek-e egy nőnek, aki elveszíti gyermekét, otthonát, egzisztenciáját, csak mert nem tűri tovább, hogy üssék?
meg tudom-e akadályozni, hogy apám és anyám bántsák egymást?
Néha úgy érzem még mindig az a kisfiú vagyok, akit lefognak és nem tud tenni semmit, nem tud rászólni saját apjára, nem tudja megvédeni saját anyját. Nem tudja azt mondani, hogy elég! Visszamegyek abba a régen elveszett otthonba, odamegyek a fotel mögé, és megnyugtatom azt a kissrácot, aki valaha voltam. Ő az ellen már nem tehet, de ő lehet más. Ő beszélhet még arról, hogy igenis lehet jobban és lehet másképpen. És még fog is erről beszélni, most is ezt teszi.
Mindez akkor jutott újra eszembe, amikor
Kovács Patrícia színésznő feltett néhány fotót, melyet még Rózsa Erika készített öt éve a Nők Lapjának.
Akkor én nem láttam ezeket a képeket, de most nagyon megráztak. Rózsa Erika kiváló fotós, és érzékeny nem csak a divat és szépség iránt, hanem, mint a mellékelt képek mutatják egy ilyen ügyben is. Rózsa Erika egyébként kérésemre beszélt kicsit a fotók keletkezéstörténetéről: „2009-ben készült, a Nők Lapjánál volt egy sorozatom, november 25-ére a Nők elleni erőszal megszüntetésének világnapjának illusztrálására.
Egyébként nem sokan vállalnák be ezt, amit a Patrícia…
mert így több év távlatából nézve is, úgy hogy ráadásul végig láttam a készülődés fázisait, megrázóak lettek a képek.”
Kovács Patrícia színésznő jegyzete a képekhez pedig magáért beszél. Az ő soraival zárom nőnapi cikkemet, azzal a hozzáfűzéssel, hogy
üzenem a Parlamentnek: több tiszteletet a nőknek!
„Ahol egy reggeli rádióműsorban jópofa dolognak tűnik a „szőke vagy megütnéd?” kérdés… Ahol a rendőrségi oktatófilmek az áldozatokat hibáztatják… Ahol a kormánypárti képviselők leszavazzák, hogy a Parlament minél hamarabb fogadja el a családon belüli erőszak minden formájának felszámolását célzó nemzetközi egyezményt…. Ott a magam részéről nem kérek az évente egyszer a férfi politikusok által az utcán osztogatott virágokból, sem a nőnapi kedvezményes múzeumlátogatás alamizsnájából. Beszéljünk a lényegről. Hetente egy nő, havonta egy gyerek hal meg családon belüli erőszak miatt hazánkban.
Ez a képsorozat jó 5 éve készült, a Nők Lapjában jelent meg, egy, a nőket érő erőszakkal szembeni tiltakozó kampány részeként. Üzenete, hogy társadalmi státusztól, vagyoni helyzettől függetlenül válhatnak áldozattá a nők és hogy mindegy, milyen ruha, milyen napszemüveg, milyen smink próbálja takarni a foltokat, alattuk a valóság borzasztó. Nem vesztett aktualitásából. Kovács Patrícia via Facebook.”
Fotó: Rózsa Erika. Modell: Kovács Patrícia.
