Előszó
A jelen munka szerény célokat igyekszik megvalósítani. Tágabb horizontja 1944–45 fordulójának egyes eseményeit, majd távlatát bontja ki a kortársak feljegyzései és emlékiratai alapján. Klasszikusok szólalnak meg itt: élő alkotók munkáit nem dolgoztam fel. A nagy sorsfordulót naplók, korabeli feljegyzések, az esemény közelében született reflexiók nyomán rajzoltam meg.
Miért naplók, miért feljegyzések, miért azonnali híradások? A rekonstrukció törekvésében a hitelesség, a „harctéri beszámolók” sora volt az, melyből úgy hittem, hogy nemcsak a háború végének ténytörténetét, hanem lelkiállapotát is megrajzolhatom. Hogy a narratíva természetszerűleg a reménytől a csalódásig tart, azt a magyar történelem ismeretében nem kell csodálni. Itt járt az időben Illyés Gyula, Németh László, Tersánszky Józsi Jenő és a többiek: valamennyiükben izzó várakozás, hogy megszülethet egy új, számukra ismeretlen, mégis vonzó világ. A negyvenes évek szörnyűségeit feledni igyekeztek a legjobbak – a náci birodalmat szétzúzták a szövetségesek, hírek jöttek távoli konferenciákról, melyekben Magyarországnak talán igazságot is szolgáltatnak. A reménykedésbe bűntudat vegyült. Illyés Gyula híres sorával: „Nem volt elég…”; mert nem volt elég, amit az uralkodó elit próbált a nemzet megmentéséért, nem volt elég, amit diplomáciai csatornákon igyekeztek elérni, és nem volt elég, amit a Horthy-korszak kormányai tettek, hogy a végső pusztulást megelőzzék.
Tisztáznom kell a naplók, feljegyzések, önvallomások fontosságát a háború végének megmintázásában. A naplók és feljegyzések igazságtartalma más, mint a történeti krónikáké vagy a fikcióké. A legnépszerűbb esztétikai magyarázat még azt is állítja, hogy a naplóknak és feljegyzéseknek jellegzetessége, hogy ezek alávethetők az igazság próbájának, a ténybeli hitelesség igazolhatóságának és a szavahihetőségnek. „A fikciós formákkal ellentétben az életrajz és az önéletírás referenciális szövegek: éppúgy, mint a tudományos vagy történelmi diskurzusok, arra törekszenek, hogy a szövegen kívüli ’valóságról’ nyújtsanak tudást, tehát igazságpróbának vessék alá magukat.”1 Ezt a kortárs tanúságtételekről állítja a téma elismert francia szakértője.
A tucatnyi írónál az „igazságpróba” a különböző híradások összehasonlításából, egymásra vetítéséből is kitetszhet. Fontosnak gondoltam, hogy megmutassam, a háború végéről tudósító alkotók sorsa és élete gyakran keresztezte egymást; Illyés és Németh László értelemszerű szövetségesek voltak, míg a nagy magányosok, így Nagy Lajos és Tersánszky, épp páratlan bátorságukkal vagy makacsságukkal furcsa párt alkottak.
Egy újabb kapocs ebben az írógalaxisban: hogy Budapest ostroma idején egyiküknek se volt köze a hatalomhoz. Menekülők voltak, ki hamis papírokkal, ki azért, mert a Gestapo listáján szerepelt a letartóztatandó értelmiségiek hosszú sorában. Ők várhatták a legtöbbet egy fordulattól, és természetesnek vehették, hogy az igazságpróba ezúttal a történelmi ítélőszék előtt játszódik le. Illyés dictuma, hogy „nem volt elég”, még az áldozatokban is bűntudatot keltett – ez nem az ártatlanság, hanem a bűnbeesés kora volt. Így került a könyv hősei közé Szabó Lőrinc műve, a költőé, aki ártatlannak vallotta magát a tegnapi rendszer bűneiben, de csaknem társadalmi konszenzus volt abban, hogy a számvetés vagy magába szállás időszerű lett volna.
1944–45 ritka, világtörténelmi méretű korszakváltás. A történelmi változások azonban csak egy hosszú tartam figyelembevételével elemezhetők. A háború végén a megfogyatkozott Magyarország ismeretlen világpolitikai helyzetbe került: egy új békeszerződés elé nézett azzal a jogos félelemmel, hogy ez Trianont ismétli meg. Az új világ Európa felosztásával kezdődött, érdekszférák érvényesítésével. Soha annyi véletlenszerűség nem befolyásolta a háború után kialakult helyzetet, mint 1945–46-ban. Később vált ismertté, milyen kis cédulákon érintkezett Churchill és Sztálin, hogy miképpen kufárkodtak a világ újrafelosztásával: Görögországért Magyarországot kínálva. De a felosztást a csatatéren kialakult valóságos helyzet döntötte el, nem csupán az alku. A magyar irodalom és a politikai gondolkodás hősei azonban nem tudhattak a világtörténelmi lócsiszárságról: egy lerombolt város kellős közepén, ahol a holttestek szinte szőnyeget képeztek a nagyobb utakon, ahol lótetemre vetették magukat az emberek, ahol 1944 karácsonyától a bombazáporok elől a pincékbe menekültek – ugyan honnan tudhatták volna, mit hoz a jövő?
Könyvem igyekszik mellőzni az utólagos bölcsességet. Megírása folytán engedtem a csábításnak, hogy mégis némi folyamatosságot ábrázoljak Trianontól a háború végéig. A fordulat pillanatát csakis egy hosszú folyamatban véltem ábrázolhatónak – 1944–45-ben a történet szereplőiben is folyamatosan felmerült az elmúlt két évtized. Nem volt olyan történelmi alak, aki ne ítélte volna meg Horthyt, Bethlent, Gömböst, Imrédyt, és ezt nem is lehetett mellőzni, hiszen a háború végétől az elszámoltatás, a bűnhődés, az ítéletmondás kora jött el a népbíróságokkal, vagy éppen, kezdetben, az utcai lincselésekkel.
A társadalom újjárendezésében sajátos szempontok merültek fel. Három kérdés köré csoportosult az új helyzet felderítése. Elsőnek „az utolsó csatlós”, vagyis a kollaboráció bűneinek felismerése okozhatott kollektív traumát. Milyen kiterjedésű és mélységű volt az együttműködés a megszállókkal? Erre nem teljesen egyértelmű a válasz, kivált egy kis ország és egy nagy birodalom kapcsolatában. Sajátos elméletek születtek például a kollaboráció hasznáról. Még az 1980-as években is felvetődött, hogy a magyar történelmi tragédiát a kiugrási kísérletek súlyosbították, vagy alakították végzetessé. Amikor éppen a kollaboráció kérdését említette a könyvkiadó Cserépfalvi Imre, akkor a jobboldal könyvkiadója, Püski Sándor amellett érvelt, hogy Magyarország attól volt kivétel, hogy a zsidóknak utolsó menedékhelyet adott Európában.
Figyeljük a retorikai kérdéseket, ahogyan Püski a baloldali és zsidó Cserépfalvi vállára dobja a teljes felelősséget: „Az sem számít, hogy a háborúba is azért kellett belépnünk, és 1942–43-ban azért nem léphettünk ki időben, nehogy a német megszállást és ezzel együtt a zsidóság végzetét provokáljuk, mert akkor mi lesz a nyolcszázezer magyarországi zsidóval.”
Püski érvei csak távolról látszanak fantazmagóriának, ez valóságos és többek által vallott történelmi nézet. Nem volt teljesen tisztességes Püskitől felvetni, mi lesz a nyolcszázezer magyarországi zsidóval, hiszen 1988-ban már tudhatta, hogy négyszázötvenezret bizonyosan deportáltak.
A retorika folytatódik. „Az nem volt kérdés sem a Zsidó Világ- szövetség tiltakozásában, sem a nagyhatalmak politikai játékában, hogy mi lesz a többi tizennégy millió magyar polgárral, ha belépünk vagy nem lépünk ki időben. Ezért lettünk az utolsó csatlós, ezért nyomorítottak meg bennünket még jobban a békekötéskor, mint az első világháború után. A német megszállás 1944 márciusában mégis bekövetkezett, a magyar állam szuverenitása megszűnt, ezért kerülhetett sor a vidéki zsidóság elszállítására és elpusztítására, nem a magyar nemzet akaratából.”
Nem ritka érv, hogy a kiugrási kísérletek döntötték nyomorúságba a magyarságot. Íme, az érv mögött az a feltételezés húzódott, hogy ha a magyar külpolitika nem tapogatózik Bernben, Lisszabonban, Stockholmban az enyhíthető békefeltételekről, ha nem küld delegációt Moszkvába az utolsó pillanatban, hanem mindvégig kitart a veszteségre álló német birodalom mellett – akkor a zsidók is megmenekülnek, meg tán a magyarok is.
Az ilyen érvelésekben elválik a pragmatikus politika a hosszú távú elvi gondolkodástól. A nemzetközi történelmi szaksajtó éppenséggel a Horthy-Magyarország külpolitikájának gyarlóságát vetette az uralkodó elit szemére. Az ellenállás hiánya és a kiugrási politika sikertelensége nem annyit jelent, hogy az ellenállás nem a nemzet érdekét szolgálta, a szövetségesek felé tapogatózás pedig legfőképp azért volt sikertelen, mert a feltétel nélküli megadást, a bármiféle későbbi megegyezés alapját egyetlen felelős magyar politikus sem fogadta el.
Könyvem ezért is foglalkozik az irredenta szellemiséggel, hiszen végső soron a benne rejlő téves illúzió akadályozta meg, hogy a kollaborálásból kiszakadhasson az ország. A magyar holokauszttal foglalkozó szakirodalom is vizsgálja – Püskinél jóval magasabb szinten – a „kiugrási” paradoxont. Randolph L. Braham és Yehuda Bauer, a holokausztkutatás doyenjei rámutattak arra a csapdára, hogy mintha ellentétes érdekek mentén érvényesült volna a „magyar” és a „zsidó” érdek. Ha a Kállay-kormány nem tapogatózik a nyugati nagyhatalmaknál a magyar kiugrásról, nem következik be Magyarország megszállása, így talán több zsidó menekülhetett volna meg.
E körkörös érvelésnek hatalmas a szakirodalma.3 Egy képmutató szövetség a náci fronton elaltatta volna Hitler gyanakvását. Ez egyfelől meghosszabbította volna Magyarország viszonylagos függetlenségét, ezzel pedig a zsidók túlélési esélyeit, másfelől lehetővé tette volna az olyan gyors fordulatot, mint Románia kiválása 1944 augusztusában.
Könyvem kutatómunkája sajátságosan igazolta Lucy Davidovicz feltételezését, hogy itt két párhuzamos háború folyt. Az egyik a zsidók ellen, melyet Hitler valójában megnyert. E náci háborúban eleven kultúrák pusztultak el. A másik háborút a szövetségesek nyerték meg – eredményeképpen Kelet-Európa leszakadt a Nyugatról, és végül az következett be, amire a legjobbak sem számíthattak: a teljes szovjetizálás, a kommunista uralom, a szellemi kezdemények elfojtása és Magyarország lemaradása.4
A kettős, párhuzamos, tendenciáikban egymás ellen ható háborúk létezésére Randolph L. Braham is felhívta a figyelmet. A németek 1944-ben már tisztában lehettek a katonai helyzettel: 1943-ban Olaszország kilépett a tengelyhatalmak sorából, az észak-afrikai és csendes-óceáni térségben a szövetségesek diadalmaskodtak, a Szovjetunió felszabadította saját területét, és feltartóztathatatlanul közeledett Lengyelország, Románia és Magyarország felé. „Éppen ezen felismerés következtében jutottak egyre elszántabban arra az elhatározásra, hogy legalább az egyik célkitűzésüket, a zsidók ellen folytatott párhuzamos háborút meg kell nyerniük.”5
Ez a csapdahelyzet magyarázza, miért összpontosították a szövetséges németek és magyarok energiájuk javát a „zsidókérdés” végleges megoldására. Ez az adott történelmi pillanatban alig rémlett racionális döntésnek – az előzmények ismeretében mégis értelmezhető.
Braham tanulmánya rámutatott: „A két háború közötti időszakban a magyar társadalmat két alapkérdés sürgős megoldásának feladata foglalkoztatta: a revizionizmus és a ’zsidókérdés’. […] Miközben Magyarország a tengelyhatalmak segítségével revizionista törekvéseit igyekezett megvalósítani, úgy érezte, hogy egy füst alatt ’meg kell oldania’ a zsidókérdést.”
A Trianonban elszakított részek visszaszerzésével párhuzamosan szaporodtak a zsidókat megkülönböztető rendeletek – az ideológia egybesodorta azt, ami valójában ellentétes érdek lett volna. A német birodalmi nyomásnak alig lehetett ellenállni, ám a zsidókérdés mindvégig alku tárgyát képezte. Horthynak még a német megszállás kezdetén is lehetősége volt a deportálások megtagadására.6
Könyvünk ezért is foglalkozik a Trianontól a holokausztig ívelő évekkel. Követi a kettős problémát, a revizionizmus összefonódását az antiszemitizmus ideológiájával.
Az első fejezetekből kiderül, hogy a Horthy-korszakban rendkívül erős volt az ideológiai uralom, s – amiképpen azt Ungváry Krisztián bebizonyította – a szociális kérdést, a paraszti nyomor enyhítését, a középosztály bizonyos előnyeinek megteremtését összekötötték az úgynevezett zsidókérdéssel. Igaza van Ungváry Krisztiánnak: „A magyar antifasizmusról készült feldolgozások sajnos elhallgatják azt a tényt, hogy az antifasiszták jelentős része rasszista, faji (’turáni’) alapon volt antifasiszta.”7
A zsidókérdés igazából csak a trianoni határok között szabta meg az ország sorsát. Ellentétben Püski Sándor és mások véleményével, a Magyarországra küldött diplomáciai üzenetek között legfeljebb egyszer-kétszer szerepelt az, hogy a háború utáni időkben értékelni fogják, miképpen bántak a zsidókkal az ország népei.
A brit uralkodó külügyminisztere, Anthony Eden – a palesztinai zsidó beözönlést megakadályozandó – a második világháború éveiben kinyilatkoztatta: „Őfelsége kormánya a zsidókat nem kezeli külön kategóriaként, hanem azokra a zsidókra, akik egy nemzethez tartoznak (possesses a nationality), úgy tekint, mint azon nemzet tagjaira, akikhez első renden tartoznak.”8
Eden azzal érvelt, hogy a zsidóságot külön entitásként emlegetni a nácik érve. Ennek elfogadása a nemzeti szocialisták megkülönböztető politikájának elismerését jelentené.
A német hadsereg nem a túlélő magyar zsidók miatt foglalta el Magyarországot 1944-ben. A német megszállás késleltetése persze növelte volna a magyar zsidók túlélési esélyeit. Ahogyan Deák István megállapította, a német megszállás Magyarország forrásainak mobilizálását szolgálta a szovjet támadás ellen.9
Ami pedig a kiugrási kísérleteket illeti, ezeket a nagyhatalmak nem mindig kezelték jóhiszeműen. A háború esztendei alatt álláspontjuk többször is változott. Egyezményeik kizárólagosak és titkosak voltak, sőt bízvást mondhatjuk, hogy Magyarország, többek között, a szövetségesek nézetkülönbségeinek diplomáciai csapdáiban veszett el.
Az is felmerült, hogy Magyarország német megszállását a titkos diplomácia kényszerítette ki. Ennek az lett volna a logikája, hogy elvonja a német csapatokat a partraszállás színhelyétől. Borhi László azt állítja, hogy ekkor a jövendőt a vezérkari főnökök stratégiája határozta meg – ígérgetésekkel és félrevezetésekkel. A legalaposabb külpolitikai elemzések azonban azt bizonyítják, hogy az amerikai elnököt kevéssé érdekelte Kelet-Európa, míg Churchill rendkívül óvatosan próbálta súlyozni a németekkel történő szakítás időpontjának javaslatát.
Magyarország – mely váratlanul támadt a Szovjetunióra, és feleslegesen üzent hadat az Egyesült Államoknak – kicsiny mozgástérrel rendelkezett a voronyezsi vereség után, majd a 2. magyar hadsereg pusztulása idején. Számtalan illúzió kísértette meg a magyar elitet: legfőképp az, hogy a nyugati szövetségesekkel részese lehet egy antibolsevista koalíciónak.
Ugyancsak Borhi Lászlótól tudjuk, hogy a szövetségesek rendszerint akkor követelték, hogy Magyarország bizonyítsa jóhiszeműségét és ugorjon ki a háborúból, amikor az közvetlen katonai érdekük volt.
Borhi László mintha utólag lenne kiugrásellenes, legalábbis azt vizsgálja, milyen kockázatmérlegelés alapján lett volna érdemes ellenállni a németeknek. „Nem könnyű történészként választ adni azonban arra, hogy hol volt az a pont, ahol a szövetségesek érdekeinek az érvényesítése súlyosabb kárt okozhatott az ártatlan állampolgárok nagy tömegének, még ha azok egy ellenséges állam polgárai voltak is, mint amekkora hasznot hajthatott a szövetségesek számára. Vajon a magyar szabotázsakciók és néhány német hadosztály lekötése ígért-e akkora hasznot, amely ellensúlyozhatta volna a német megszállás várható következményeit?”10
A történész dilemmáját alátámasztja, hogy például Barcza György követ 1943-ban Svájcból jelentette, hogyan tárgyalt a kiugrásról: közölte partnereivel, hogy a háborús kiugrásnál a németek megszállnák az országot, a demokratikus ellenzéket letartóztatnák, és több százezer zsidót pusztítanának el.
Csakugyan ez volt a korabeli dilemma. Történelmileg visszatekintve azonban: a német megszállás bekövetkezett, s ennek indoka csak részben volt az, hogy Hitler tudomására jutott Horthy kiugrási tapogatózása. Magyarország megszállása nemcsak a magyarok ellen indított hadjárat része volt, hanem a terepasztalon elhatározott stratégiai döntés az oroszok előrenyomulásának a Kárpátok védelmi vonalán történő megállítása érdekében.
Az a történelem, melyet én néhány naplóból és a magyar szellem legjobbjaitól idéztem föl, a stratégiai és katonai célokon túl egészen más közegben játszódott. „A kis államoknak gyakran nem sok választási lehetősége adódik. Időről időre képesek befolyásolni a nagyhatalmi politikát és érvényesíteni érdekeiket, de sorsukat a legtöbbször az erős államok hatalmi egyezkedései alakítják. A magyar külpolitika a második világháború időszakában nem volt képes arra, hogy befolyásolja az ország sorsát, amin minden bizonnyal az sem változtatott volna, ha sikerül átállni a győztesek oldalára.”11
Borhi László eme véleményét nehezen fogadhatnánk el annak tükrében, hogy mi történt más kis államokban. A kollaborálás és az ellenállás közötti választás nem csupán az esélylatolgatás következménye. A francia ellenállás rendkívül sok áldozattal járt, miként a dán vagy a norvég is. Mindennek hosszú és részletes krónikáját adja elő Deák István.12 Ez azt bizonyítja, hogy még a legszervezettebb elnyomás országában is sikerült a hadseregen belül megszervezni egy Hitler-ellenes merényletet, mely ugyan tragikus véget ért, de a benne részt vevők hősiessége a háború után erkölcsi vonatkozási ponttá válhatott.
Vagyis hőseimhez híven, én a „haza a magasban” Illyéstől hirdetett „másik Magyarország” vágyát szólaltatom meg. Noha referenciapontként kevés erkölcsi példát tudok felsorolni, hiszen a jövendőt nemcsak a határok megtartása vagy kiigazítása jelentette, hanem az az erkölcsi tőke, amelyből más nemzetek sikeresebben gyűjtöttek kincseskamrájukba.
A könyv szerkezete több pilléren nyugszik. Az elsőben a történelmi Magyarország két világháború közötti mentalitását mutatom be. A másodikban Szerb Antal és Sárközi György mártíromságát, azt a bizonyos morális pontot, ahonnan az új világ megszervezhető lett volna. Foglalkozom továbbá külön csoportban nagy írók identitásválságával, példaként Szép Ernő és Füst Milán esetével. Végül egy tucat szemtanút vonultatok fel a Raul Hilbergtől felállított azon szempont alapján, amely a háború és a zsidóüldözés főszereplőit a gyilkosok, az áldozatok és a tanúk csoportjára osztotta.13
A tanúk szerepe súlyos. Munkájukból dereng fel a vágyak, remények és csalódások történelmi traumája. Hőseim a túlélés kivételezettjei voltak. Poklokba szálltak alá, majd megpillanthatták egy megtisztuló világ délibábját és saját sorsuk mélységeit is. Pályájuk metszette egymást: egyéni sorsuk különbözött, de valamennyien átélték 1944–45 sorsfordulóját. Közös trauma volt mögöttük: az a történelmi pillanat, amelynek gyógyulása egy új országépítés és lelki megtisztulás kiindulópontja lehetett volna. Utólag tudjuk, hogy a megváltás elmaradt. Az akkori reménytől azonban nem foszthatjuk meg a túlélőket.
A második világháború végét valóságos örömmámor köszöntötte a felszabadított területeken. Ezt természetesen a nemzetek különböző rétegei másként és másként élték meg. Ian Buruma egyike azoknak, akik megírták a nulladik év történetét, és könyve első fejezetének A kitörő boldogság címet adta. Kitörő boldogság volt az összeomlott német koncentrációs táborok felszabadulásának pillanata. Az idáig vezető út nehéz volt, és rettenetes áldozatokkal járt. 1945. május 8-án kevéssel éjfél előtt a szovjet főparancsnokság épületében, a Karlshorst főhadiszálláson Zsukov marsall elfogadta a német kapitulációt, majd bankettet rendeztek, ahol a marsall Eisenhowert köszöntötte, mint minden idők legnagyobb tábornokát; az örömujjongás másnap délig is eltartott – mint ahogy azt Ian Buruma írja –, mindaddig, amíg a táncoló oroszok csaknem összeestek.14
New York utcáin is ünnepelt a tömeg, miként a Westminster előtt. Hármat kondult a Big Ben harangja, és a sebtében felszerelt hangszórókból Churchill hangja hangzott, aki hírül adta, hogy vége a háborúnak.
Szomorú pillanatok vártak a felszabadítókra a koncentrációs táborokban. Bergen-Belsenbe 1945. április 12-én jutottak el az angol katonák. A „végső megoldás” következménye felkészületlenül ért bennünket – írta Brian Urquhart. A szörnyű látvány elképzelhetetlen volt. Valakinek mégis eszébe jutott, hogy táncünnepséget kellene rendezni a felszabadulás ünnepére. A későbbi nagy angol filozófus, Richard Wollheim felderítő tisztként járt az eseményen. Tanúja volt annak, hogy a brutalitásukról híres, magyar SS-alakulatokból verbuvált táborőrök beöltöztek népviseletbe, és hangszereiken húzták a talpalávalót. A csonttá fogyott női foglyok ijedtükben a tetoválásukat mutatták, és visszautasították a táncot, sőt a helyzetet felfogva, nekiestek őreiknek.15
Magyarországon a háború vége a pusztulás képét mutatta. Későbbi feldolgozások rózsásabban festik le az országot elözönlő szovjet csapatokat. Például Budapest állapotát a volt vezérkari főnök, Vörös János, a debreceni koalíciós kormány honvédelmi minisztere 1945 szeptemberében a Parlamentben azzal mentegette, hogy „Budapest ostromát nem előzte meg nehéztüzérségi előkészítés, hanem a Vörös Hadsereg lassú ostrommal foglalta el a várost, hogy megkímélje Budapestet a nehéztüzérségi tűz pusztításaitól. Ennek a kíméletes harcmodornak a következménye az volt, hogy a Vörös Hadsereg sok ezer katonája áldozta fel életét.”16
A túlélők azonban nem így emlékeztek a felszabadulás folyamatára. Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni 1945 januárjában Boldizsár Iván otthonában bujkált. Férjéről, Radnóti Miklósról semmilyen valós híradást nem kapott, ellenben kivette részét a „felszabadítás” rettentő traumáiból. A budai hegyvidéken a front kétszer is átvonult, hol a németek, hol az oroszok foglalták el a talpalatnyi földet. Fannit végül az oroszok egy olyan csoportja támadta meg, mely frontharcosokként nőket rabolt az óvóhelyről. A leírásban felbukkan a házmester, aki azonnal muszkavezetőnek állt. Ez a házparancsnok, akiről Fanni azt gondolta, szerb származású, bár meglehet, hogy sváb, de délvidéki szerb névvel, készségesen állt az oroszok rendelkezésére. Elébb fegyvert kerestek, majd nőket. Egy orosz katona – Fanni leírásából idézve egy „kis mongol” – zseblámpával világítja meg az asszonyt, aki próbálja magyarázni, hogy ő menekült zsidó, a gettóból szökött meg – ám nem volt irgalom. Fanni először a többi meggyalázottért aggódott. A további lelki tusa is ijesztő. „Tele vagyok lelkifurdalással, miért engedtem [ti. magamhoz a kis mongolt], és közben itt rejtőzködnek a szép árja hajadonok, és mi mindketten megszenvedtünk azért, hogy ezt a sort, ezt az életformát választottuk a bujdosásban.”17
Ha nem is ilyet, de a Nyugat-Európát elfoglaló hadseregek történetéből is számtalan hasonló példát lehet hozni nők megerőszakolásáról. A hódítás változatos módokon mutatkozott meg: a megerőszakolástól a megvesztegetésig tartott a sor. 1945 elején a nyugati szövetségesek még megtiltották a honi lakossággal történő érintkezést, kivált a felszabadított koncentrációs táborok élménye nyomán. 1945 nyarára aztán elkezdődött a kapcsolatfelvétel, Hershey’s csokoládéval, étellel, dohányáruval, alkohollal. A korábbi megszállókkal közeli barátságot ápoló nőket – az úgynevezett horizontális kollaboránsokat – ezenközben a szabad Franciaországban kopaszra nyírták, így kellett végigvonulniuk Párizs utcáin. Az amerikai katonákkal barátkozókra azonban nem vonatkozott a büntetés. Az európai hadszíntér a békében is barátra és ellenségre oszlott, kivált, hogy az ellenállás és a kollaboráció viszonylatában élték át ezeket az esztendőket.
Nyugaton a szövetséges főparancsnokok ingadoztak a büntetés és a megnyerés váltakozó attitűdjei között, mert a politika belső viszályai Washingtonban is e két álláspont között ingadoztak. Roosevelt környezetében például Hans Morgenthau ipar nélküli agrárállamot képzelt Németország helyébe. A tábornokok azonban a békés együttélés formáinak kialakítását szorgalmazták. Patton tábornok a helyi lakosokra vonatkozó érintkezési tilalmat már 1945 nyarára feloldotta.
Az utólagos szemléletben úgy rémlik, mintha a keleti hadszíntér és az utána következő fegyverszünet, majd a hosszan elhúzódó békekötés más és más feltételeket szabott volna a hétköznapokban. Itt azonban nem szabad elfelejteni, hogy az emberek a különböző megszállási övezetekben ugyanúgy éheztek és ugyanolyan nehezen dolgozták föl a történteket. A szovjet csapatok előrenyomulásával, például Magyarországról, hatalmas menekülthullám indult el: mindazok, akik a nácik kiűzetését tragédiaként élték meg Nyugat felé tartottak, s velük mentek azok is, akik rettegtek a szovjetektől. A keleti megyék megszenvedték a tájékozatlanságot éppen úgy, mint az évtizedek óta beléjük itatott szovjetellenességet. Az előrenyomuló front elől a Tiszántúlról a Duna vonala mögé szorultak a menekültek.18
A közbiztonságot, a közigazgatást, a termelést elősegítő, az éhínséget megszüntető intézkedéseket minden kormánynak egyaránt meg kellett hoznia, ha nem akarta, hogy teljes káosz uralkodjon el egész Európán. Ahogyan Tony Judt írja: „A háborút túlélni egy dolog volt, a békét az egészen más.”19 Buchenwaldban nyolcszáz gyermeket szabadítottak fel a szövetségesek, Bergen-Belsenben ötszázat – de a gyermekáldozatok rettentő nagy száma még a viharvert Európa lakosságát is megrendítette. Berlinben 53 000 elveszett gyereket tartottak számon 1945 végére.
A háború befejezése addig lehetetlen volt, amíg a béke a legelemibb szükségleteket sem tudta ellátni, a lakosság bármely befolyási övezetben találta is magát. Tony Judtot követve, a háború utáni korszaknak további meghatározója volt az elszámoltatás, a kollaboráció büntetése, a háborús bűnösök felkutatása. Az európai béke szomorú arca folytatta a háború ijesztő tendenciáját: az etnikai egyneműsítést az úgynevezett lakosságcserék formájában, például a német lakosság kiűzetésével Kelet-Európából vissza az anyaországba.
A bosszú érthető, de nem lehet igazságosnak nevezni. Az ellenállók feljogosítva érezték magukat arra, hogy leszámoljanak a németek szálláscsinálóival. Az egykori francia miniszterelnök, Édouard Herriot ki is jelentette: „Franciaországnak először egy vérfürdőn kell keresztülgázolnia ahhoz, hogy a köztársaságiak ismét hatalomra kerüljenek.”20
Az a kegyetlenség, amelyik elszabadult azáltal, hogy Hitler gyakorlatilag elfoglalta Európát, a békében is megmutatta hatását. Deák István jelentős könyvében óvatosan állítja szembe a kollaboránsokat és az ellenállókat. „Mindenben kulcsszerepe volt az időzítésnek: a frontokon bekövetkezett változások ellenállókat csináltak a kollaboránsokból, bár sokan egyszerre két szerepet is játszottak.” Ebből a tekintetből más volt a helyzet Keleten és Nyugaton. Míg Nyugaton fejlett, modern háború zajlott, addig Keleten „masszív német gyarmatosítás, ami egyben faji keresztes hadjárat is volt a zsidók, szlávok és más népek ellen, akiket a németek alsóbbrendűnek ítéltek.”21
A bosszú jogosságát nehéz utólag vitatni. A háború sújtotta Lengyelországban vagy a cseh és szlovák területeken még előfordult egyéni bosszúállás is. Érdekes példa erre a Szevasztopolból származó Abba Kovner „hadjárata”. A litvániai Vilniusban felnőtt, költőnek készülő férfi mindaddig nem fogadta el, hogy a háború véget ért, amíg nem pusztított el annyi németet, amennyit csak lehet. Két tornazsáknyi, tejpornak álcázott mérget szállított egy hajó fedélzetén Kovner és barátja, Rosenkrantz. Német hadifoglyokat akartak így lemészárolni. Tervük nem sikerült, senki sem halt meg, de a szándék jellemző, mert a bosszú gondolata beleivódott a túlélők egy részének gondolkodásába, még ha nem is rendelkeztek ideológiai célokkal.
A háború után természetesen felvetődött az úgynevezett ideológiai mérgezettség kérdése. Az ideológiai mérgezettség mértéke az lehetett, hogy mennyire cselekedett a privát vagy történelmi szereplő a saját érdekei ellen. Mikor lépett be az az előítéletes faktor vagy a körülmények felismerése ellenére ható ideológia, amikor tudni lehetett, hogy a cselekvés logikailag nem igazolható.
Itt van például a jeles történész és többszörös miniszter, Hóman Bálint naplója. Ebben bevallja, hogy mindvégig a német orientáció híve volt, már a világháború megindítása előtt is. Érthető, hogy a két bécsi döntést – a Felvidék és Észak-Erdély visszaszerzését – lelkesen támogatta. Azt jól látta Hóman, hogy az európai politikában két nagyhatalom között volt elvileg választás: egyik Németország, másik a Szovjetunió. Számára nyilvánvaló lett, hogy Magyarország revíziós igényeit csak a németekkel való szövetség hozhatja el. Hóman maga mondta 1946 tavaszán a népbírósági perében: „Én a Nyugattal, nevezetesen az angolokkal való szövetséget teljesen szegény gondolatnak tartottam, mert ezek a hatalmak messze vannak tőlünk. Itt csak két hatalom jöhetett számításba, a német és az orosz… Különben úgy járunk, mint annak idején Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos, akik a franciákkal, angolokkal és hollandokkal próbáltak szövetkezni, és az eredmény az volt, hogy cserbenhagyták őket.”22
Ez a gondolkodásmód vezetett odáig, hogy Hóman az utolsó másodpercig kitartott a tengelyhatalmak mellett. Saját kormányát és kormányzóját kárhoztatta, mert a kiugrást támogatták, vagy mert végül elfogadták a feltétel nélküli fegyverletételt. Hóman földrajzi és történeti adottságainkkal érvelt. Magyarország megaláztatását éppen a nyugati szövetségesek iránti tapogatózásokra vezette vissza, és hajthatatlanul kitartott a csődpolitika mellett.
Hómanhoz is eljuttatták az úgynevezett, Auschwitz-jegyzőkönyveket, melyeket ő úgy minősített, hogy „nyilván a háború utáni propaganda számára készültek”.
Hóman tudta, hogy a fegyverletételt követően bíróság elé állítják. 1944 novemberében – olvasható Glatz Ferencnél – Budapestről Balatonfüredre, majd Pannonhalmára, végül a soproni bencés rendházba menekült. 1945. március 27-én átlépte a határt. Július
