November 18-án, szerda este hatkor András Edit, a kiállítás kurátorának érzékletes tárlatvezetése után egy beszélgetést hallgattunk és néztünk a Kiscelli Múzeumban.
Ennek résztvevői a Béke 12 tervjátékot kisfilmen bemutató tranzit blog munkatársai voltak: Hegyi Dóra és László Zsuzsa, akik kutatóként, kurátorként hasonló projektek facilitátorai, továbbá Ablonczy Balázs történész, György Péter, az ELTE tanára, esztéta és Miroslav Michela, a prágai Károly Egyetem tanára, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kutatója (aki többek közt a térség történetírásával foglalkozik, magyarul is). A beszélgetés moderátora Róka Enikő művészettörténész volt.
A vetítés előtt a tranzit.hu két munkatársa szólt pár szót a filmen látható projektről. Elmondták, hogy ezt a részvételi formát a berlini Planpolitik csoport módszerét mintául véve, és velük együttműködve tervezték meg, amely az elhangzottak és a játékot dokumentáló film (Tehnika Schweiz muveszcsoport munkája, moderátor: Kispál Gergely munkája) alapján egy izgalmas szakértői dráma.
A filmet György Péter rögtön az első kérdésre válaszolva pszichoterápiás vidámkodásnak minősítette, amit ő „nem szeret”.
Az nem baj, hogy nem ismerte fel / nincs tudomása a TIE (theatre in education) módszereinek jelentőségéről, hogy a filmen látható játék társadalomkutatásként is érdekes, de az baj, hogy gyanút sem fog, hogy ez egy „vidámkodásnál” jelentősebb dokumentum.
Azt számon kérni ugyanis egy ilyen formán, hogy miért nem játsszák jobban a szerepüket a résztvevők, hogy miért nincs „feszültség, dráma”, aligha tájékozatlanság – tekintettel arra, hogy a rövid felvezetőben a tranzitosok ezt szavak segítségével elmondták –, sokkal inkább a kíváncsiság hiánya.
György Péter Závada munkásságát említette, mint lehetséges művészeti viszonypontot, ami egyrészt nyilvánvaló, de speciel, ha már ez a film / munkamódszer volt a beszélgetés apropója, említhette volna még a Káva Színház Üres lap című színházi nevelési előadását, ami a Trianon-problémával foglalkozik, éppen egy szlovákiai magyar fiú történetében.
Egyébként beszélgetésben később Ablonczy Balázs egyszercsak Schilling Árpádot hozta szóba – aki bizony éppen ezt a módszertant alkalmazva csinál részvételi színházat már évek óta a Krétakörrel. Akkor el is tűnődtem:
most akkor ő vajon pontosan értette ezt a filmet, csak éppen nem szeretett volna a vita veszteseinek közé kerülni?
György Péter ugyanis ezzel a huszáros kezdéssel leosztotta a beszélgetés résztvevőinek a szerepét tekintélyuralmi módon – persze elegánsan, finom arroganciával. És én ettől fogva nem is tudtam mást nézni, mint csak a színházat ebben a diskurzusban. Róka Enikő felkészült moderátorként tolta előre a beszélgetést, az összes nem tartalmi mozzanatot ignorálta, bár láthatóan tudomására jutottak azok a jelentőséggel bíró kommunikációs gesztusok, amelyek a beszélgetés dramaturgiáját alakították, de ő ezen kívül akart maradni, és amellett, hogy a diskurzust tematikusan irányította, biztosította minden résztvevő megszólalásának lehetőségét.
Ablonczy Balázs jó példaként történész–konferenciákról mesélt, ahol Trianonról alapos, részletes szakmai eszmecsere folyt, ezzel indirekt módon dilettánsnak minősítette a történelemtanárok egyébként teljes egészében nem látható szituációs játékát, illetve ő is elmondta György Péter után, hogy
„szimpatikus emberek felvettek egy szerepet”, és hogy a dráma hiányzott belőle.
Nos, a dráma nem hiányzott ebből a játékból, csak éppen nem a hatvanas évekbeli színházi eszköztárral jelenítették meg azt. A filmen egyébként nem szerepelt – alighanem nagyon is ésszerűen – az esemény azon része, amikor kötetlenül beszélgettek a problémákról a résztvevők szakmai szempontokra is tekintettel.
Ablonczy Balázs egyébként szórakoztatóan sztorizott egy meghiúsult szlovák–magyar történelemkönyvről (vagy annak fejezetéről), amit egy néhai idős szlovák történésszel együttműködve írtak volna, továbbá előre exkuzálódva a személyesség miatt mesélt az tán aradi dzsentri felmenői mulatságos pedagógiai elképzeléseiről. A leginkább szakmai megszólalása az volt, hogy futólag felhívta a figyelmet Miroslav Michela és Demmel József 2008-as munkájára, amelyben a szerzők Tuba János komáromi sírkövének anatómiáját elemezték releváns szakmai távlatossággal. Ablonczy ezen gesztusa persze mindenekelőtt diplomatikus volt, hiszen ott ült mellette a beszélgetésben az egyik szerző.
György Péter és Ablonczy Balázs elsősorban egymásnak szerepeltek – az erősorrend persze nem volt kérdés –, zárt hatalmi egységben; Hegyi Dóra vagy László Zsuzsa pontos és leíró magyarázatait azonban érdemi válasz nélkül hagyták.
Miroslav Michela megszólalásai pontosak, szakmaiak voltak, személyes történetekkel nem jött elő (pedig magyarul beszélt, tehát lehet személyes érintettsége), szelíden teret engedett a hazaiak feszüléséknek.
És ami a színházi finomságokat illeti, feltűnt, hogy György Péter testbeszéde mennyire mást mondott, amikor Hegyi Dóra vagy László Zsuzsa beszélt, akik vagy voltak tanítványai vagy lehettek volna a koruknál fogva, illetve amikor Ablonczy Balázs vagy Miroslav Michela, aki legalább férfi és legalább 190 centi magas. Mindez azért rettentő elkeserítő egyébként, mert György Péter kivételesen nagy tudású ember, akinek minden írásából, előadásából árad is a műveltség. Hogy
egy ilyen idol, aki egyébként azt problematizálja (és mióta), hogy azért lehet a kiállítóhelyek falai közt bármit csinálni, mert az a kutyát sem érdekli, így szerepeljen egy igencsak izgalmasnak ígérkező beszélgetésben, lehangoló.
Az pedig szimplán érthetetlen, hogyha a művészet bezártsága fáj neki, miért nem vette észre, hogy egy ilyen részvételi játék éppen ezt is oldhatja, továbbá miért, hogy Ablonczyval karöltve külön kritika tárgyává tették a kiállítás egyik munkáját, ami ugyancsak a bezártságból való kilépést célozza.
Mivel a hallgatóságban ült Kispál Szabolcs, az emlegetett Szerelmes műföldrajz (etnozoo) videómunka alkotója, aminek kapcsán Ablonczy jelezte – anélkül, hogy mint műről gondolkodott volna (jó, ő itt történész, végülis nem kell értenie egy kortárs képzőművészeti fricskát) –, hogy Kós Károly tabu, György Péter kiszólította a képzőművészt az asztal elé, ahol a beszélgetés résztvevői a hallgatósággal szemben ültek.
Kisspál Szabolcs ott többek közt elmondta azt is, hogy
ez egy olyan dokufikció, ami éppen azt is céljának tekinti, hogy eljusson a szélesebb közönséghez.
Hogy a szakmai beszélgetés ezzel az egészen konkrét hatalmi leckéztetéssel ért véget, az elképesztő. A kép rögzült: áll Kispál Szabolcs, kissé előrehajolva és alázatosan magyarázza a kiállításon szereplő művüket a vele szemben ülő tekintélyeknek.
