Tesla-lelet

Weiner Sennyey Tibor

TESLA-LELET

Nikola Tesla láthatatlan hagyatéka Pomázon

1.

„Mindenki tudja, hogy a rádiót Marconi fedezte fel, de kevesen tudják, hogy mindenki téved.” – mosolygott rám kiváló barátnőm, a festőművész, amikor felajánlotta, hogy míg ő elutazik, addig én kis kerti házukban, Pomázon tölthetek 20.. augusztus végén tíz napot. Tudta, hogy Teslával fogok foglalkozni és, hogy ehhez kapcsolódóan egy régi, családi rejtélyt akarok megoldani. Előkerestem hát anyai nagyapám két részből álló hagyatékát, melyet hosszú évek óta cipelek magammal. Rövid bevezetőt igényel, hogyan kapcsolódik mindez a Budapesttől a Duna mentén, Visegrád felé északra fekvő Pomázhoz, és különösképpen Nikola Tesla Pomázon és Magyarországon töltött éveihez.
Mindig is halogattam az ügyet, hogy leszámoljak ezzel az adósságommal, s ezen keresztül tisztázzam végre a Sennyey-családhoz való viszonyomat, és nagyapám érthető, de nem éppen könnyen igazolható züllését. Nagyapám ugyanis báró kissennyei Sennyey István volt, a pácini kastély ura, hétszáz éves család örököse, akitől egy – csak a diktatúra számára szép – napon mindent elvettek, s őt magát pedig a „csodás” ötvenes években táborba zárták.
A család összes többi tagja közül – talán csak a Bélyben élő Anna bárónő kivételével, kinek kúriájába azért cigányokat telepítettek – egyes-egyedül nagyapám maradt itthon, későbbi gyermekei nem túl nagy örömére. A táborban rúgták ki egyik szemét, aminek helyére később fehér gömb került. Így mesélte. Kisgyerek voltam, s nem értettem, a vendégek miért botránkoznak meg azon, amikor nagyapám kérésemre kiveszi a gömböt és odaadja, hogy nyugodtan játsszak vele. Halála után ez a gömb lett az egyetlen bárói-örökségem. Most is itt van nálam.
Már egészen fiatalon írni kezdett, főleg verseket, ám a sors csapásaitól annyira megzuhant lelkileg, hogy képtelen volt elviselni az életet. Igaz magyarhoz méltón ivott tehát, rengeteget ivott, és amikor ivott, akkor verseket írt. Rengeteg verset. Nagynéném, vagyis idősebb lánya, ezért végtelenül meggyűlölte, őt is és a költészetet is, s halála után valamennyi versét elégette, rám pedig eleinte neheztelt, majd rettenetesen féltett, hogy már tíz évesen verseket kezdtem írni. Borzongató érzés volt bennem néha, hogy mikor alkohol hatása alatt írtam valamit, olyan volt, mintha az öreg báró vezette volna kezem. Kézírásom megváltozott, s csukott szemmel is leírtam egészen hosszú, ismeretlen verseket. Mintha az ő elégetett verseit írtam volna tovább. Ezért aztán felnőtt fejjel sohasem írtam semmit részegen, bárki bármit is terjesszen rólam Szegeden vagy Budapesten.
Nagynéném azonban, amikor hirtelen felindulásában bosszút állt nagyapámon, nem végzett teljes munkát. Néhány sárga papiros egy nagy borítékban ugyanis megmaradt. Erre a borítékra az volt írva, hogy „TESLA-HAGYATÉKA – Pomáz.” Ki tudja miért maradt meg? Talán azt hitte, hogy a benne leírt „hagyaték” értékes? Talán azt gondolta, hogy valamiféle vagyontárgyról vagy telekről szól? Olyan sokat nem is tévedett. A kézirat azonban annyira megromlott, hogy ő maga semmit sem tudott kibogozni belőle, így a családi iratok közé keveredett, ahonnan csak nagyon sokára halásztam ki és jöttem rá eredetére.
A kerettörténet szerint a fiatal, magát költőként meghatározó Sennyey István a recski táborban megismerkedett a kilencvenöt éves Szigeti Antal mérnökkel, aki lediktálta neki egy fontos barátság történetét. Eleinte úgy gondoltam, hogy lehetetlen eldönteni azt, hogy maga a történet mennyire nagyapámé. Most meg, hogy befejeztem a rekonstruálását, azt nem tudom eldönteni, hogy mennyire az enyém. Pedig teljesen józan vagyok. Az olvasónak kell majd eldöntenie, nekem pedig mégis el kell fogadnom, hogy őseink kissé bennünk is írják történeteiket tovább. Örökségünkből – már amit a történelem és az emberi gonoszság meghagyott – kiválaszthatjuk azt, ami valóban értékes és jó, amit valóban tovább akarunk vinni.
Nagyapám sárgás papirosait és fehér gömb üvegszemét tartom kezemben, és alkoholizmusával számolok le egyszer és mindenkorra. Erről is szólt számomra az a lázas munka, amely során az alábbi kéziratot összeraktam romjaiból. Nem volt könnyű.
Az elbeszélés egyébként egyáltalán nem úgy kezdődik, mintha precíz mérnök írta, vagy diktálta volna, sőt nem is úgy folytatódik. Sokkal inkább egy idős, de nem túlságosan megtört barát visszaemlékezése, amely egyben térkép és kulcs is. Pontosabban megmagyarázza a kulcs használatát az adott helyen. De erre csak közvetlen utána jöttem rá, hogy összeraktam a szöveget. Csak akkor értettem meg, hogy kezemben tartom a világhírű feltaláló, Nikola Tesla legnagyobb találmányainak egyikéhez a kulcsot. Csak akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen nagyapám révén megkaptam a Tesla-hagyatékot, hogy birtokában vagyok a Pomázi-leletnek, miután végére értem az elbeszélésnek.

2.

Sennyey így kezdi Szigeti elbeszélését: „Ez az emlékezés sokkal inkább szól egy barátságról, mint azokról a csodálatos találmányokról, amelyek ennek a barátságnak köszönhetik létüket. Elbeszélésemnek hosszú élet az alapja, amelyet igyekeztem a lehető legjobban leplezni, elrejteni és szerencsémre ehhez hű támogatókat találtam a pomázi Luppa-családban. A Luppa családba nősült Mandić fiú egykori egyetemista társam, későbbi kollégám, igaz barátom nagybátyja volt, akivel kezdettől fogva igen jó kapcsolatot ápoltunk, később pedig sokat támogatott.
Most, hogy nem csak Pomázon, de a nagyvilágban is minden megváltozik, ami után talán majd a béke új és teljesebb korszaka köszönt be, s egykori álmaink már titkon megvalósulnak a romok mögött, nem teljesen reménytelen leírnom, hogy is került Magyarországra, mit élt át Budapesten és mit valósított meg Pomázon az én igaz barátom, aki tudós volt és látnok. Ő volt az, akinek halálhírére a tudós világ legjobbjai megrendültek, még egy világégés kellős közepén is. Ő volt az, akinek képességei messze túlmutattak az egyszerű tudósénál. Ő volt az, aki jóval racionálisabb volt, minthogy azt állítsuk, megveszekedett látnok volt csupán.
Egész életén át barátok voltunk, s most, hogy ezeket diktálom, talán megbocsátandó elfogultságom. Haláláig, tehát néhány évvel ezelőttig – azokig a bizonyos utolsó napokig is – szoros kapcsolatban maradtam vele, mivel a hazai pokoli viszonyok miatt akkoriban én is, akárcsak sok sorstársam, emigrációba kényszerültem zsidó származásom miatt. Szörnyű balsejtelmünk beigazolódott afelől, hogy mi voltunk a szerencsésebbek.
Külföldi életem alatt komolyan aggódtam, hogy a Luppa-család által elrejtett találmányunk – nevezzük ezentúl csak a „Pomázi leletnek” vagy „Tesla hagyatékának” – szóval a Tesla-lelet rossz kezekbe kerül, de most, hogy a háború végeztével hazatértem, teljesen megnyugodtam, mert láttam, hogy hagyatékunk érintetlen. Mindaddig, amíg az új kor el nem jön, s ez kétségtelenül már a küszöbön áll – ahogy Nikola barátom is ennek az újkornak volt előhírnöke – a Pomázi hagyatéknak titokban kell maradnia.
Hazai és külföldi tapasztalataink, az Edisonnal való „áramháborúnk”, a coloradói kísérletező éveink, New York-i magányunk egyaránt azt mutatta, hogy lényegesen nagyobb erők munkálkodnak ellenünk, mintsem mi azokat le tudnánk gyűrni. A világban tevékenykedő hatalmaknak nem érdekük – ez különösen most, a második világégés rettentő romjai és szörnyű áldozatai felett végignézve látszik –, hogy barátommal együtt egykoron kitűzött céljaink megvalósuljanak. Ha tudomást szereznek arról, hogy mennyi minden volt az igazság mindabból, ami velünk történt, talán a közvélemény számára megpróbálják majd elhinteni, hogy két eszelős mérnök futurista álmodozása volt ez csupán, míg a valódi eredményeinket, amint lehet, eltüntetik majd.
Mindez ezekben a most beköszönő új időkben, az eljövendő béke és közös munka évtizedeiben talán változik, s az elmúlt évek háborújának rettentő tapasztalata hozzásegíti majd nem csak hazánkat, de a világot is, hogy önző érdekeiket felszámolják, s a közjóért tegyenek.
Talán, de nem biztos.
Mivel pedig most még, ezekben a percekben mindez nem így van, az alighanem csak közjáték, mert hiszem és hinnem kell, hogy eljön az idő, amikor az emberiség valóban új korszaka ébred fel, s ennek az új korszaknak másféle gyermekei lesznek, akik másféle érzékenységgel, de megvalósítják álmaikat, amelyeket mi is osztottunk Teslával.
Igen, barátom, szerelmetes barátom volt, Nikola Tesla, és ebben az elbeszélésben, amelyet most megbízható, áldozatkész költő kezébe adok, aki úri-becsületszavát adta, hogy betartja a kézirattal kapcsolatos összes kérésemet, ebben az elbeszélésben tehát barátságunk történetét és eredményeit rögzítem.
Úgy érzem, én ebből a táborból már nem vergődök ki élve, különösen, hogy nem vagyok hajlandó nekik átadni a Tesla-hagyaték kulcsát. Mégis valakire rá kell bíznom titkaimat, s előbb-utóbb ki kell majd derülnie az igazságnak is. Az igaz és szép gondolatok kivezetnek a legsötétebb labirintusból is.
Ezt Tesla mondta mindig.
Elnézést kérek, hogy elbeszélésem ennyire kusza, sok szálon futó, de egy öregembertől, ebben a helyzetben talán érthető. Érzelmeim is előtörnek néha, meg talán kissé feledékeny is vagyok már.
Kezdjük az elejéről.

3.

Nevem, Szigeti Antal, mechanikus-mérnök. Születtem Budapesten, 1856 májusában. Most vagyok 95 éves, és most sem mondhatok mást, mint, hogy életem legjobb és legrosszabb döntése az volt, amikor 19 évesen beiratkoztam a grazi egyetemre, akkor, amikor Európa még a szabad szellemek kontinense volt, amikor az országok határai csodásan átjárhatóak voltak, s amikor még jobban megbecsülték a működő találmányt, vagy valóban szép verset, mint bármilyen hivatalnok által lenyálazott papirost, vagy nagyúri, netán pártelnöki utasítást. A grazi egyetemre történő beiratkozásom azért volt a lehető legjobb döntésem, mert ott ismerkedtem meg katonai ösztöndíjjal kezdő barátomat, Nikola Teslát.
A grazi Polytechnikumot ugyanis lehetett úgy végezni, hogy az illető vállalta, hogy a diploma megszerzése után nyolc évig a K.u.K. hadsereg műszaki tisztje lesz, de én azt hiszem, hogy Nikola már a kezdetek kezdetén nagyon jól tudta, hogy sosem lesz a monarchia tisztje. Tanulni viszont szeretett volna, ám családja anyagi lehetőségei meglehetősen kötötték. Én szerencsésebb voltam, hátam mögött a pesti kereskedőcsaláddal – akkor még úgy gondoltam. Ma, bár már dédunokáim lehetnének, hiszen betöltöm nemsokára a százat, még sincs egyetlen élő rokonom sem, akire történetemet rábízhatnám.
Ezért mondom most mindezt el, ez a hagyatékom, semmi több.
Pedig mennyi mindenem volt.
A grazi egyetemen úgy éreztem, hogy az egész világ az enyém. Pesti fiúként nem okozott különösebb problémát a lányok meghódítása, s egészen jól bírtam egyeztetni éjszakai életemet iskolámmal. Eleinte.
Alighogy kijöttünk Jakob Pöschl fizikaóráiról, máris sörözni mentünk, bár Josef Schaschl, az akkori derék tanársegéd figyelmeztetett, hogy nem kéne úgy dorbézolni. Jogosan, mert másnap természetesen átaludtuk Moritz Allé matematika előadásait. Ilyen társaságba keveredtem, s ilyen órákra jártam, s eleinte csak utóbbiak egyeztek Tesla időrendjével.
Természetesen komoly problémát okoztak azok a vizsgák, melyek nem legfőbb kutatási területemhez tartoztak szorosan, és bevallom azok a részlettudományok, melyek nem a valószínűségszámítás és a mikromechanika izgalmas kérdéseit boncolták: hidegen hagytak. Vizsgáznunk azonban kellett. Igen hamar feltűnt Allé óráin, hogy az első sorban ül egy fegyelmezett, fekete fiatalember, aki ugyan jegyzeteket nem készít, de komolyan figyel, már hajnali nyolc órakor – akkor még nem volt szokásom a koránkelés, de a jó megfigyelés igen. Elhatároztam, hogy behálózom, s megkérem, hogy készítsen fel a vizsgákra. Felajánlottam neki, hogy tartson velünk a grazi mulatókba, de ez már akkor sem hozta lázba. Ő azonban felkeltette az én érdeklődésemet.
Míg a többiek kinevették és „különc szerbnek” csúfolták, addig én valami egészen mást éreztem első találkozásunk után. Igen, azt hiszem, beleszerettem Teslába első látásra, különben képtelen lettem volna követni egész hosszú életemen keresztül. Különös, hogy most beszélek erről először, de nem szeretném, hogy félreértsenek, ezért le kell szögeznem, sorsszerű barátság szerelme izzott bennem fel, s akárcsak Tesla, én magam is a nőkhöz vonzódtam egész életem során. Lelki társamat azonban benne ismertem fel, s mindazok, akiknek sejtelme sincs mi az igazi szerelem és mi az igazi barátság, ezen talán majd nevetni fognak, és nem értik. De ez a legkevésbé sem számít.
Ott álltam Allé professzor előadása után, rettentő másnaposságtól gyötörve, és leforrázva Teslától, barátaim nevetése közepett, s azt éreztem: ő az. Semmi többet nem tudtam eleinte, s ha valaki, akkor ott, elmondja, hogy hosszú évtizedeken keresztül a sok csodálatos élmény, különleges kaland mellett, mégis mennyi szenvedésen és kudarcon keresztül kell vele maradnom, alighanem akkor is azt tettem volna, amit tettem.
Utána mentem és elhívtam biliárd-partira. Eleinte ezt is le akarta rázni, akárcsak a sörözést, de akkor a pesti rafinériát bevetve, felhívtam figyelmét, hogy a biliárd-játék során hihetetlen sok lehetőség nyílik a dinamikai ismereteink kamatoztatására. Ráállt.
Hónapok következtek, melyek során kifosztottuk Graz biliárdtermeit.
Tesla ugyanis hibátlanul tudta fejben kiszámolni a golyók pördülését, én pedig remek fogadásokat kötöttem. Mindig megfeleztük nyereményünk. Mindez tökéletesen ment volna, még az egyetem elhanyagolása sem tűnt volna fel oly nagyon, ha egy súlyos éjszaka, Graz egyik legsötétebb lokáljában nem éppen Jakob Pöschl fizikaprofesszorunkat ismerjük fel az asztal túloldalán.
Javasoltam Nikolának, hogy veszítsünk. Tesla természetesen elutasította javaslatomat, holott még könyörögtem is neki. Az ember nem nyerhet tanárával szemben, pláne, ha még fogadnak is közben – érveltem, mindhiába. A botrány elkerülhetetlen volt, a sötét teremből körénk gyűlők egyre inkább érezték a feszültséget, miközben Pöschl professzor pipafüstje fátyolosan körbefonta a lámpát.
Az utolsó lökések voltak hátra, s ekkor Pöschl előredőlt a zöld abroszra, mélyen Tesla szemébe nézett.
Úgy éreztem: végünk van.
Az idős Pöschl professzor ekkor így szólt:
– Mondja csak, kedves Nikola Tesla, hallott már maga a világ legjobb biliárdjátékosáról? – Tesla is tudta, hogy pengeélen táncol, ráadásul nagyon kedvelte Pöschlt, mint embert, és mint tanárt, aki így folytatta: – Nos, én játszottam vele. Magyarországon élt egy időben. Ugye maga magyar, kedves Anton? Magának hallania kellett róla. – előreléptem és bólintottam, miközben a hideg verejték futkosott rajtam, egészen addig, amíg Pöschl dörmögő hangon így nem folytatta: – Mint mondtam, én játszottam is vele. Maga, kedves Tesla, hiába játszik zseniálisan, kétségtelenül csak a világ második legjobb biliárd játékosa lehetne. És tudja, miért? – láttam, ahogy Nikolai fülig vörösödik és pontosan tudja a választ, mégsem szól egy szót sem – Mert maga a világ legjobb mérnöke kell, hogy legyen.
Tesla az asztalra dobta a dákót és kirohant a teremből, én pedig utána.
Pöschl nyert.
Nikola pedig soha többet nem biliárdozott.
Vajon hogyan hibázott rá az öreg professzor Nikola egyik legnagyobb gyerekkori traumájára? Vajon kapcsolatban volt, talán levelezett az apjával? Nem tudom. Ehhez a történethez tudni kell egy aprócska, ámde igen fontos előzményt barátomról, aki már kicsi gyereknek sem volt akármilyen. Tőle tudom, én is idézem tehát ezt a kis apró, de annál lényegesebb etűdöt.
Néhány évvel megismerkedésünk előtt ugyanis, talán 1870 tájékán Tesla súlyosan megbetegedett. Kolerás lett, s hónapokig fel se tudott kelni az ágyból. A kór hullámokban tört rá, annyira súlyos tünetei voltak, hogy többször lemondtak róla. Ám egyszer, szinte félkómás állapotában pontosan hallotta és értette, hogy orvosa és apja miképpen beszélgetnek a sötét szobában. Az orvos fojtott hangon kezdte:
– Goszpodin Tesla, az orvostudomány sajnos nem tud ennél többet tenni; most csak Nikolán múlik minden, de úgy látom, hogy a fiú már feladta. Kellene neki valamilyen cél, amiért harcolhat, amiért úgy gondolja, mégis érdemes élni… – apja elgondolkozott, majd így szólt:
– Tudja, doktor úr, én erőszakkal papot akartam faragni belőle, ő pedig mindig is mérnök akart lenni. Maga szerint, ha ebben engednék neki, az segítene?
– Veszíteni nem veszítünk semmi. – válaszolta az orvos kezeit tördelve. – Próbálja meg… – Milutin Tesla odalépett fia betegágyához, kezét annak lázas homlokára tette és ezt súgta a fülébe:
– Fiam, ha annyira akarod, nem bánom, mérnöknek tanulhatsz. És tudom, hogy te leszel a világ egyik legnagyobb inzsellére! De ehhez meg kell gyógyulnod! Nikola, kérlek…
Soha nem fogjuk megtudni, hogy mindez valóban hozzájárult-e a felépüléshez, de tény: napok múlva már fel tudott kelni, Mark Twaint olvasott; további két hét elteltével ismét iskolába járhatott, ahol megújult erővel vetette bele magát a fizika, s azon belül is az elektromos jelenségek tanulmányozásába.
Később pedig, Grazban úgy mesélte nekem ezt a történetet, mint egyik legmeghatározóbb élményét, s gyógyulását jelnek vélte, mely arra mutatott, hogy ő legyen minden idők legnagyszerűbb mérnöke, s nem pedig a legjobb biliárd játékosa. Akárhogy is Pöschl professzor ráhibázott és nyert.
Eleinte nem volt különösebb probléma, mindaddig, amíg ki nem fogytunk a korábbi játékaink során nyert kisebb vagyonból, melyet igen gyorsan és ügyesen herdáltunk mindketten, én kedves hölgyek nagylelkű támogatására, Nikola pedig rézre, vasra, és a legkülönbözőbb mechanikus tárgyakra.
Bár az első évet ragyogó eredményekkel abszolválta barátom, különös tekintettel az alkalmazott fizika, alkalmazott optika és az elektromágneses szerkezetek tantárgyakra, de lendülete 1877 nyarára alábbhagyott, teljes félévet ki is hagyott, minek következtében elveszítette évi 420 aranyra rúgó ösztöndíját. Így aztán ott maradtunk ösztöndíj és nyeremények nélkül.
Bevallom ekkoriban én tartottam őt el.
Ám míg engem meglehetősen nyugtalanított, hogy nem tudjuk korábbi életszínvonalunkat tartani, őt ez egészen egyszerűen hidegen hagyta. Igen hosszas unszolásomra végül megértette, hogy nem lehet csak és kizárólag a tudománynak élni. Pénz is kell. Megértette, de leszögezte, hogy soha többet nem biliárdozik.
Mosolyogtam barátom naivságán, s megnyugtattam, hogy nem is kell, a biliárd amúgy is csak nyers és közönséges dinamika.
Sokkal érdekesebb lenne, s egyben tudományos kísérletnek sem utolsó, ha alkalmaznánk Laplace munkáinak alapos tanulmányozására épülő valószínűségszámítását, már ha működik. Nikola kikérte magának, s bőszen erősködött mellette, hogy természetesen működik. És ezzel máris besétált velem a kaszinóba, ahol a következő hónapokat kockázással és kártyázással töltöttük.
Ő játszott, én kezeltem a pénzt.
Mondanom se kell: folyamatosan nyertünk.
Tesla valószínűségszámításai hibátlanok voltak. Később egy alkalommal még arra is utalt, hogy ha nagyon megerőltetnénk magunkat, alighanem a lottószámokat is ki tudnánk számolni előre. Ezen persze mindenki nevetett, csak Allé, a matematika-professzora nem, aki hírét vette, hogy a fenséges tudománynak, a matematikának, néhány különc, külföldi diák meglehetősen gyakorlatias hasznát látja a grazi kártyabarlangokban.
Feljelentettek és fegyelmi eljárás indult ellenünk, holott az eredményeink kiválóak voltak.
Végül kirúgtak.
Bevallom, én még megpróbáltam latba vetni ismeretségemet, szerettem volna befejezni az egyetemet, de Nikola annyira önérzetes volt, s annyira felháborodott a minket ért igazságtalanságon, Allé professzor hiúságának mérhetetlenségén, hogy felszólított: hagyjuk el a várost.
Mi mást tehettem volna?
Hazaköltöztem Budapestre. Nikola is hazautazott, s a következő másfél évben, míg én Budapest sűrű városában vesztem el a modern élet gyönyöreiben, s züllöttségemet legyőzendő szokásommá tettem a testedzést, a futást, addig barátom a gyönyörű Plitvicei tavak környékén barangolt, olvasott, tökéletesítette angol- és franciatudását, talán még olaszul is elkezdett tanulni.

4.

Mégis nem otthonában, hanem Prágában értem el leveleimmel, ahová édesanyja bíztatásra került, elkártyázott egyetemi tanulmányait befejezendő. Megírtam neki, hogy Budapesten óriási lázban égnek a mérnökök, mert Puskás Tivadar felvételt hirdetett műszerészek számára, újonnan épülő és akkoriban valóságos technikai forradalomnak számító telefonközpontjába.
1880-at írtunk.
Hetven éve volt mindez, édes istenem, több mint hetven éve.
Nikola – máig nem tudom, hogy barátságunk miatt, vagy mert jobban érdekelte a valódi kihívás Budapesten, mint az elméleti ügyek a prágai egyetemen – cseppet sem habozva azonnal Magyarországra utazott. Itt – hála pesti kapcsolataimnak – mindkettőnket felvettek az állásra.
Tulajdonképpen én is csak ekkor tudtam meg, hogy a Budapesttől, a Duna mentén északra, alig egy órányira fekvő Pomáz falucskában barátomnak közeli rokonai élnek. A Luppa-család Pomáz egyik leggazdagabb családja volt, mindenben támogatták Nikola Teslát, aki a következő két évben lázasan dolgozott, mind a telefonközpontban, mind pedig – s ezzel elbeszélésem tulajdonképpeni céljához értünk – a Pomázi leleten.
Azok, akik személyesen ismerték, nem csodálkoznának rajta, ha azt mondanám: Nikola Tesla már egészen kicsi gyerekként pontosan végiggondolta, hogy mit akar megvalósítani az életében. Azok, akik ismerték, s azon kevesek, akik a barátai lehettek, akik közül kétségtelenül már csak én élek, pontosan tudták, hogy Tesla látnok volt, nagy álmodozó, de sosem futott merő ábrándok után. Egészen korán, tehát a budapesti két év alatt, elkezdte megvalósítani azt a munkáját, melyre többször visszatért az amerikai évek során is. Megkapta a Luppa-család anyagi támogatását és Puskásék technikai eszközeit.
Mondanom sem kell, hogy a telefonközpont neki a legkevésbé sem volt kihívás. Hatalmas intenzitással kezdte el a munkát, nagy érdeklődéssel olvasta a szaksajtót Edison találmányairól, a szénszálas izzóról, a fonográfról és a többiről. Az amerikai feltaláló egyenáramhoz kötődő rögeszméi hallatán rendszeresen tiltakozott, és nekem többször is mondta, hogy ehelyett olyan elektromos áramra lenne szükség, amelynek több fázisa van, amelynél a feszültség időben változik, mert ily módon sokkal nagyobb távolságokra sokkal kevesebb veszteséggel lehetne szállítani és gazdaságosan sokkal több fogyasztónak lehetne szétosztani.
De ez csak egy volt sok észrevétele közül, mint például, hogy mintegy mellékesen készített a telefonközpontban amolyan kihangosítót, mely lényegét tekintve nem más volt, mint az első hangszóró.
Ki tudta ezt akkor még?
Ugyan ki?
Még én sem.
Élveztem, hogy barátom újabb és újabb ötletekkel jön elő, s egyre jobban aggódtam érte, mert a nap huszonnégy órájából huszonötöt dolgozott, s állapota folyamatosan romlott. Idegrendszere mindig is érzékeny volt, lelke-szelleme-teste olyan finom hangoltságban volt harmonizálva, hogy az hétköznapi ember számára elképzelhetetlen. Talán ez volt, ami egyrészt zsenijét adta, másrészt végtelenül érzékennyé tette. Folyamatosan panaszkodott tüneteire. Érzékszervei olyan elképesztő módon érzékenyekké váltak, hogy esténként például hallotta a Városliget fái között a denevérek szárnyának surrogását, és ha a több száz méterre található állatkertben felbőgött az oroszlán, a füléhez kapott, mert úgy érezte, beszakad a dobhártyája.
Otthon három szobán át hallotta az óra ketyegését, s már egy légy repkedésének a hangját vagy a három kilométerre járó vonatok zaját is nehezen viselte.
Magam is láttam, hogy szinte beleőrült a húsz-harminc kilométerre járó vonatok füttye által kiváltott rezgésekbe. Bántották a napsugarak, sötétben viszont mindent és mindenkit érzett maga körül.
Pulzusa esetenként a 260-at közelítette. Két héten keresztül csak napnyugta és napkelte között mehetett ki az utcára, mert szemei nem bírták elviselni a napfényt, viszont a sötétben sokkal jobban látott, mint bárki más.
Azt mondta nekem, hogy úgy érzi, mintha homloka közepén egy harmadik szeme lenne, amely sugarakat bocsájt ki, amelyek letapogatják a tárgyakat és az így keletkezett kép visszatükröződik a homlokára. Nem meglepő, hogy bár számtalan orvos megvizsgálta, egyiküknek sem sikerült gyógymódot találnia a titokzatos betegségre, míg végül 1881 nyarán – ma talán úgy mondanák – idegösszeroppanása volt.
Ekkor fordult hozzám segítségért.
Mivel a grazi egyetemi évek után én már javában elkezdtem testemet is edzeni, sikerült rábeszélnem barátomat, hogy idegrendszeri problémáit próbálja fizikai tevékenységben levezetni. Elkezdtünk együtt futni, csónakot béreltünk, hosszú dunai kirándulásokat tettünk, és együtt bejártuk a budai hegyeket és a Pilist. Ekkoriban érte a megvilágosodás a Városligetben, éppen kocogásunk alkalmával, miközben Goethe Faustját idézte, igen, azt a részletet – egészen pontosan azt, hiszen ezt sosem feledhetem – hogy:

Az istenség lehull, pár pillanat még,
de támad már új szenvedély:
örök fényét habzsolni hogy’ rohannék,
előttem a Nap, mögöttem az éj,
felettem a menny, alattam a tenger –
szép álom, s közben minden fény kihal.
Haj! lelki szárnyakhoz nem egyhamar
szerezhet testi szárnyat is az ember!”

– majd a homokba rajzolta egészen pontosan azt, hogy hogyan is kéne a váltóáramú motorok működését megoldani.
Nikola Tesla ugyanis szerette a költészetet és engedte, hogy az irodalom segítse imaginációját és inspirálja fantáziáját.
Ott voltam, láttam.

5.

Másik alkalommal miközben éppen a vendégszerető Luppa-család házát hagytuk el, Pomázról kifelé menet, a klisszai domboldalban sétálva, melyről a helyiek és mi is úgy tartottuk, hogy ősi várromokat és kazamatákat rejt, tehát miközben éppen azt fejtegettem, hogy mennyire elegem van a sok kábelből a telefonközpontban és milyen jó lenne drótok és kötelékek nélkül, csak úgy, teljesen szabadon, ő megállt és azt mondta, hogy ez nem lehetetlen.
Miért ne lehetne a hangot kábelek nélkül küldeni?
Miért ne lehetne az információt, és akár az energiát is mindenféle közvetítő nélkül továbbítani?
Vajon az információ nem energia-e és az energia miért ne lehetne információ?
1882-őt írtunk.
Mondanom sem kell, hogy hamar eljutott arra a gondolatra, hogy olyan adó és fogadó készüléket kellene szerkeszteni, amely az információt, és – merész ugrás – de akár az energiát is adni és fogadni tudja. Olyan készülékről beszélt, amelynek nem okoz gondot semmilyen távolság, s amely az energiát és az információt egyként kezeli. Olyan, amely bárhonnan bárhová elér és képes fogadni is. Bevallom, én ekkor már csak, mint barát és segítő kísértem, mert az én tudásom látomásai követéséhez csekélyke volt.
Végül a Luppa család megvásárolta javaslatunkra az említett domboldalt, amely, ahogyan azt sejtettük: az ősi pomázi vár romjait fedte. A domboldal tetejére felépítettük Nikola tervei alapján a bejáratot, amelyet ma úgy ismernek, hogy a Luppa-család mauzóleuma. Ez a tulajdonképpeni bejárata a Leletnek, amelyet a háborús évek kivételével ötven éven át építettünk barátommal. Ő maga utoljára csak édesanyja sajnálatos halálakor, tíz évvel az építkezések megkezdése után járt a helyszínen. Teljes mértékben rám bízta a Leletet, s amikor a Luppa-család anyagi támogatása megszűnt, saját pénzéből támogatta, hogy folytassam a munkálatokat. Tudtam, hogy barátságunk záloga az, hogy jól végezzem a rám bízott feladatot, így szinte vakon követtem utasításait.
A készülék részleteit eleinte külön állítottam elő, és másokat is bevontam, később a kazamaták feltárásával, megerősítésével, teljes és jól kiépített műhelyre tettem szert, magában a Leletben éltem, de a kísérletek előrehaladtával jobbnak láttam, ha senki sem szerez tudomást arról, hogy mi van a Luppa-család mauzóleuma alatt.
Az első háború négy éve sokat segített abban, hogy teljesen megfeledkezzenek rólunk.
Utána teljesen egyedül dolgoztam a mélyben, kizárólag barátom utasításai és tervei szerint. Életemet feláldoztam a barátságunk oltárán, s a mauzóleum alatti kazamatákba és a meg nem értett zseni ötleteibe temettem magam.
A második háború előtt elhagytam a vén kontinenst, anélkül, hogy akár csak egyetlen-egyszer is sikerült volna kipróbálnom a Leletet, mégis bíztam Tesla látnoki képességeiben. Halála és a háború nagyon megviselt, mégis ilyen öregen is visszatértem, remélve, hogy legalább egyszer kipróbálhatom egész életem munkáját. Hiszen miért is volt Nikolának annyira fontos, hogy megvalósíthassa a szabad információ- és energia-áramlást?
Úgy hitte, hogy végtelen sok energia van jelen minden pillanatban, s hogy ezt az energiát meg lehet csapolni, s mindenkinek juthat belőle. Természetesen ezt az ötletét még életében látta eltiportatni az energiaiparban érdekelt pénz és hatalom által. Úgy hitte, hogy végtelen sok lakott világ vesz minket körül, s van közöttük olyan, amelyen emberek élnek. A készülék, Tesla hagyatéka, vagyis a pomázi lelet képes lett volna energiát nyerni, és információt küldeni és fogadni – bárhová és bárhonnan.
Kilencven éves múltam, amikor utoljára léptem a Lelet kapujába, a Luppa-mauzóleumba. A mauzóleum közepére lépvén a kulccsal lejutottam a Leletbe, s elindultam a terem mélyére, hogy megvalósítsam halott barátom utolsó kívánságát.
Leírhatatlan, ami ezután történt, s elmondhatatlan, amit megtudtam.

6.

Néhány nappal később tartóztatott le Budapesten a Kommunista Párt titkosszolgálata, s amit a nácik (mert hiszen zsidóként elmenekültem) nem tudtak megtenni, ők nagy leleménnyel megvalósították.
Közel száz évesen elfogtak és ebbe a táborba hurcoltak.
Azt hiszik, győztek, azt hiszik, hogy beszélni fogok nekik Tesláról és közös munkánkról: a pomázi leletről. Azt hiszik, hogy végleg bezártak ebbe a sötét labirintusba.
Még ha én magam már nem is találom meg a kiutat ebből a labirintusból, talán a gondolatot meglelik, melyet most rögzítek a végtelen tudat rezgő hálójába.
Az Akasába.
Még akkor is, ha nekem vagy magának a szövegnek nem is sikerül kijutni, valaki – az új korszak gyermekei közül – képes lesz „lehívni” ennek az elbeszélésnek, ennek a történetnek láthatatlan gondolat-rezgéseit, s rekonstruálni tudja majd azt az elkapott nyomokból. Tesla legalábbis bízott abban, hogy amint ő képes volt jegyzetek nélkül, hosszú meditációk, elmélyedések után, lázas és izgatott munkában megvalósítani látomásait, úgy majd lesznek vagy vannak olyanok, akik a történeteket hasonlóan tudják „kezelni.” Olyan az emberiség szempontjából nem mellékes történeteket, melyeket a kor hatalmasai és győztesei, vagy a zűrzavar és a káosz eltitkolnak és eltemetnek.
Így aztán, ha nem is jutnak ki a táborból szavaim, ha nem is jár sikerrel az ifjú költő, akire mindezt a nagy titkot és a kulcsot rábíztam, mégis sikerünk lesz. Hiszen azok, akiktől tartanunk kéne csak egy álmodozó vénember beteges fecsegésének tartják majd mindezt, vagy csupán csak egy ifjú költő lázas álmodozásainak.
Azok azonban, akiknek meg kell hallania, tudni fogják, hogy mit kell tenniük.
Hozzájuk szólok most.
Igen, hozzátok szólok!
Halljátok szavam!
Hozzátok, akik az új kor gyermekei vagytok, nektek szól üzenetem. Nektek, akik képesek vagytok a láthatatlan rezgésekre ráhangolódni, akik az új és békés kor másmilyen gyermekei vagytok, nektek, akikben utolsó reménységünk van, hogy elkerülhetjük a harmadik, mindent elpusztító világégést.
Ehhez pedig ebben az elbeszélésemben elmondtam, hogy mit kell tennetek saját példám nyomán. A megoldás végtelenül egyszerű, s a kezetekben van. Ne féljetek, ne bánkódjatok, hiszen látjátok velem – velünk – mi történt, látjátok, hogy mégis megérte. Túléltem két világégést, hazajöttem, s mégis táborba zártak, s valószínűleg anyagi testemnek az útja itt szakad meg, de most, ahogy szövöm ezeket a mondatokat, egyre biztosabb vagyok, most, ahogy emlékezni kezdek, egyre erősebb bennem az érzés, hogy igaza volt