Szörényi László: Ki törődik a holtakkal?

A szerzőről

A szerző az MTA BTK emeritus kutatóprofesszora és a SZTE BTK professzor emeritusa. Ez a tanulmány eredetileg a Stephanus noster • Tanulmányok Bartók István 60. Születésnapjára című kötetben jelent meg. Szerkesztette Jankovics József, Jankovits László, Szilágyi Emőke, Rita Zászkaliczky Márton. reciti. Budapest, 2015.

Propertius és Petőfi

Néhány hete Rónai Pál Latin költők című antológiáját tanulmányoztam, amely 1941-ben jelent meg. Én ugyan egy Sarbiewski-vers fordítása miatt nyúltam a kötethez, de nem állhattam meg, hogy újra végig ne olvassam az egészet. Megtaláltam benne Propertius egy elégiáját is, mégpedig az I. könyv 19. darabját. Szeretném most beidézni a különben nem hosszú költeményt, ugyanis azóta sosem közölték, sem a különböző római költészeti antológiák, sem a Komoróczy Géza által szerkesztett, Szepessy Tibor által lektorált, jegyzetelt és utószóval ellátott összkiadás, amely Bede Anna fordítását választotta.1 Lássuk tehát a régebbi fordítást:

Cynthiához

Cynthia, én nem az elmúlástól félek, a máglya
nem rémít: a halált úgyse kerülhetem el.
Az búsít, ami még a halálnál is szomorúbb, hogy
elveszi tőlem a vég tán a szerelmedet is.
Nékem már Cupido a szememben örökre tanyát vert,
hantom alatt is majd képedet őrzi porom.
Protesilaost is vak méhe takarta a földnek,
Laodameiáját ott se feledte soha.
Árnyak közt tengett, csont és vérnélküli árnyék,
de hazahozta a vágy asszonya karja közé.
Engemet is, mikor egykori önmagam árnya leszek csak,
áthoz majd a sötét vizeken a szerelem.
Várhatnak lenn rám seregestül a trójai rabnők,
a feldúlt Ilion válogatott szüzei;
egy sem lesz kívánatosabb, ó Cynthia, nálad.
(Légy irgalmas, Föld: nő gyönyörűbb sose volt!)
Még ha sok év multán vénen szállsz is le a sírba,
vesztedet én odalenn akkor is elsiratom.
Ha te is így sírnál, mikor életem üszke kilobban,
mily derüsen mennék bárhol a végzet elé.
De tudom – és ez fáj – akaratlan-akarva feledsz majd,
friss sírdombomról új szerető vezet el.
Elhallgat panaszod, könnyed forrása kiszárad,
mert a durva parancs hű szivet is leigáz.
Míg lehet, éljünk hát, egymás csókjának örüljünk,
mert hisz elég hosszú nem lehet a szerelem. 2

Érthető módon a vers olvastán eszembe jutott Petőfi. Ellenőriztem is azonnal a kritikai kiadás megfelelő kötetében, ott azonban először a névmutatóban nem találtam, azután magát a verset nem találtam, de ez csak azért volt, mert elfelejtettem, hogy Kerényi Ferenc, szegény azóta elhunyt barátom természetesen már az új textológiai szabályoknak megfelelően a hónapnevet nem sz-szel írta, hanem s-sel, ezért máshol kellett keresnem a címek és kezdősorok mutatójában, ám végül az apparátusban sem találtam, holott az rendkívül alapos, de úgy látszik, hogy a vers topikájának előtörténetéről író, itt, az apparátusban természetesen beidézett Horváth János vagy Tolnai Vilmos és Szücsi József figyelmét is elkerülték az antik előzmények, miközben hűségesen írtak a bibliai, a byroni és – Ányos Pál és Bajza József révén – a magyar költészeti előzményekről.3 Tehát néhány percig örvendeztem, mint majom a farkának, hogy lám-lám, mekkora felfedezést tettem.

Másnap persze kétség ébredt kebelemben, és ezért – ha már a Petőfi-szakirodalom kielégítetlenül hagyott – a Propertius-szakirodalomban kezdtem böngészni. Találtam is egy disszertációt, amelynek példánya azonban, úgy látszik, nemigen található, mert csak az interneten láttam a címlapját, de van hozzá egy rövid kivonat, amelyben Propertius utóéletének magyarországi szereplői között Vörösmarty mellett Petőfit is megemlíti.4 Ez a Petőfit is említő felsorolás később még kibővült Balassival és Babitscsal, és végigvándorolt néhány kiadványon. Ezek közül a legfontosabb az Auctores Latini című latin szövegkiadás-sorozat, amelynek egyik kötetének bevezetésében szerepel Petőfi, illetve egy teljes bekezdés a költő magyar utóéletével foglalkozik.5 (Megjegyzendő, hogy a kötet másik szerkesztője, Szabó Kálmán a Világirodalmi Lexikonba is átvitte a Petőfire vonatkozó utalást, hiszen ő írta a lexikon Propertius-címszavát.)6

Ez a címszó azért is fontos, mert a végén olvasható bibliográfiában szerepel, mégpedig helyes dátummal, mivel az Auctores Latini-kötetben még 1886-os évszámmal szerepelt, a legelső és sokáig egyetlen magyar nyelvű összkiadás, Csengeri János műve.7 Nos, végül is ebben sikerült megtalálnom a legelső említést, amely a Petőfi-párhuzamot tartalmazza. Csengeri címekkel látta el az általa fordított költeményeket. Az I.19. számú elégiának ezt a címet adta: A síron túl. A hozzá fűzött kommentárt így kezdi:

A halálban is öröklő [=öröklődő, örökös, örökké tartó, Sz. L.] szerelem szép gondolata, ép úgy, mint Arany Bor vitézében, vagy a Kádár Kata cz. székely népballadában, vagy hogy lyrikus költeményt is említsünk, Petőfi Szeptember végén cz. költeményében. Sőt, ez utóbbi egyenesen rokon a jelen elégiával.8

Csengeri találó és szerintem tökéletesen igaz megfigyelését a magyar irodalomtörténészek, úgy látszik, hanyagolták, a klasszika-filológusok azonban nem. Bizonyítja ezt Némethy Géza műfajmonográfiája, amelyet a római elégiának szentelt. Így ír ugyanis a szóban forgó elégiáról:

Zavartalannak tünteti föl a viszonyt még a tizenkilenczedik elegia is. A költő boldogtalannak érzi magát Cynthia mellett, de a szerelem gyönyörűségei közben sötét árnyék gyanánt vonul át lelkén a közeledő halál sejtelme. Nem az bántja őt, hogy a földi boldogság nem tarthat örökké, hanem attól fél, hogy halála után Cynthia elfeledi:

A zordon haláltól, Cynthiám, nem félek,
Lerovom adómat a máglya tüzének;
Csak egy aggaszt: szörnyübb az minden halálnál,
Hogyha szerelmeddel síromtól megválnál.

Mert az ő szerelme nem ér véget a halállal: mint Protesilaos egykor feljött az alvilágból, hogy hitvesét, Laodameiát még egyszer ölelhesse, úgy marad ő a Cynthiáé még Hades ölében is:

Tied leszek én is, legyek ott akármi:

Szerelmem hatalmasb, mint a Styx hullámi.

Ott majd deli hősnők raja elém járul,
Kiket a görög had elragadt Trójábul:
Veled egy sem ér fel előttem szépségben,
Cynthia! és (Tellus engedje, úgy légyen!)
Akármilyen hosszú öregséget érsz el,
Akkorig elvárlak síró epedéssel.
Óh, ha porom iránt, élve, ezt éreznéd,
Éppen nem fájlalnám a halál keservét.

De Ámor nem törődik a holtakkal s a költő előre retteg attól a gondolattól, hogy a pajkos isten új szerelmet ébreszt Cynthia szívében akarata ellenére is és fenyegetéseivel könnyeit felszárítani kényszeríti. Itt a földön kell hát a szerelmesnek minden perczet felhasználnia:

Szeressünk s örüljünk hát, míg a sors enged:
Rövid az öröklét szerető szíveknek.

A halált is túlélő szerelem gondolata, minden idők szerelmi költészetének a kedves thémája, jut bensőséges kifejezésre a rövid dalban, mely emlékeztet a mi Petőfinknek Szeptember végén czímű gyönyörű versére. Nagy gyöngédség rejlik a befejező részben: nem akarja kedvesét azzal vádolni, hogy önként szegi meg a hűséget a halott iránt, hanem érzelmei változását Ámor isten kényszerítő hatalmának tulajdonítja. Abban nem is kételkedik, hogy a hű leány őt, a míg él, el nem hagyja.9

(Érdemes talán hozzátennünk mindehhez, hogy Némethy Géza az idézett mű előtt is már hosszabban foglalkozott a propertiusi életmű éppen nem egyszerű kronológiai problémáival, és egy tanulmányában rekonstruálta például az I. könyv Cynthiához intézett elégiájának a föltételezhető, a versekhez kronológiai hátteret adó szerelmi viszony a költő által megszerkesztett ciklusát. És eszerint a rekonstrukció szerint a szerelem kezdetétől egészen a szakításig tartó hét epizód közül éppen a legelsőnek, amelyet a boldog szerelem korszakának nevezhetünk, összesen öt darabja van, azaz a 2., 3., 4., 14. és éppen a mi elemzésünk tárgyát képező 19. elégia.)10

Mindent összevéve Némethy Géza óvatosabbnak látszik, hiszen az analógiát felhasználja, de egyúttal enyhíti is azzal, hogy a hasonlóságot csak olyannak nevezi, amely „emlékeztet” minket Petőfire. Az tehát kiderült, hogy nem fedeztem fel a spanyolviaszt, de legalább megtaláltam egy könyvről könyvre húzódó vagy könyvről könyvre elfeledett gondolat rekonstruálható vagy pillanatnyilag áttekinthető történetét.11

Hogyan lehetne továbbmenni?! A fennmaradt könyvtárjegyzék nem alkalmas az elénk tűzött célra, ugyanis nem tartalmazza Propertius verseit, de tudjuk, hogy ez a jegyzék csupán az osztrák rendőrhatóság által a költő pesti lakásán lefoglalt könyvtárra vonatkozik.12 Ettől függetlenül természetesen olvashatta, hiszen könyvben mindenevő volt, például Aszódon kisdiák korában, a csodálatos módon megmaradt kölcsönzőjegye szerint egyszerre olvasta németül Platón Phaidónját és Cook kapitány Csendes-óceáni utazásait. Aszódon ugyanúgy hozzájuthatott egy latin elégikusokat tartalmazó kötethez – Propertiust e korban általában együtt adták ki a tibullusi korpusszal –, mint később Selmecen, Pápán vagy Sopronban. Saját példánya is lehetett, könyvtárból is kölcsönözhette, barátaitól is, akár Koltón is találhatott egy példányt. Zseb-Horatiusát, mint tudjuk, mindig magával hordta, és talán ez magyarázza azt is – nem csupán a Koltót övező hegyvidék látványa – hogy egy tipikusan horatiusi, a havas Soractét fölidéző természeti képpel kezdi a verset, amelyet a korán őszülő hajra tett byroni fordulattal folytat, amely (mint jól tudjuk) Aranyt is megihlette, valamivel később. Mivel tehát pozitív bizonyítékot egyelőre nem tudunk fölhajtani, egy kicsit ki kell tágítanunk a hipotézisek körét. Egyrészt bevonhatjuk esetleg Vörösmarty költészetének, illetve személyes barátságának hatását is, hiszen – a Lessi–Szabó-féle fejezet szerint – mind a Zalán futásában, mind a Délszigetben érezhető a Propertius által keltett benyomás. (A Vörösmarty-szakirodalomban eddig erre nem találtam direkt célzást, de annyi bizonyosnak látszik, hogy a mindenki által hangoztatott és fölismert ossziáni hatás mögött igenis ott lehet Propertius is. Nem beszélve arról, hogy Vörösmarty latin nyelvű költőként kezdte, tehát nyilván Helvila vagy a Délszaki Tündér mögött nemcsak Ossziánt kell éreznünk.)

A másik hipotézis ennél jóval nehezebb és kétségesebb. Tudjuk, hogy a Szeptember végén a költő életében sosem jelent meg, jó pár szerelmi tárgyú versével egyetemben.

Ilyen például A szerelem országa című, a filológusokból már eddig is sok hajmeresztő hipotézist kiprovokáló vers is. Petőfi ciklusalkotó zsenialitásáról Martinkó András írásaiból tudjuk a legtöbbet. Azonban természetesen az ő elemzései azokra a ciklusokra terjedhetett ki, amelyeket a költő még maga megszerkesztett, és megjelentetett. Ha tehát föltételezzük, hogy egy valódi és komoly olvasmányélmény, vagyis Propertius-hatás áll a Szeptember végén mögött, akkor nyugodt lélekkel föltételezhetjük, hogy Petőfi valamiféle szerelmi ciklus egyik fordulópontjának számító, kulcsfontosságú szerepet játszó darabjának tervezte, mert hiszen ha olvasta Propertiust, akkor nyilván nem ezt az egy elégiát olvasta csak el, hanem föltehetőleg mind a négy könyvet, és úgy is, mint az ebből rekonstruálható, végül is szakításba forduló szerelmi regény darabjait, illetve a záródarabot, amelyben a költő mindenek ellenére megbocsát imádott kedvesének.

Ha pedig esetleg így van, akkor A szerelem országa rémlátomás-sorozata is merőben más összefüggésbe kerül. Én ugyanis a magam részéről egyetértek Kerényi Ferenccel, aki az általa rendkívül tisztelt Martinkó András véleményével is szembeszállt, nem hitte el neki ugyanis, hogy Petőfi csupán áthelyezte volna ebbe a szövegkörnyezetbe egy korábban írott versét.13

Megfontolásra méltónak tartok egy-két összefüggést a tervezett, de végül is ebben a formában meg nem valósult ciklus létezésével kapcsolatban. Az első: huszonkét verset látott el Petőfi a Koltóra utaló helynév-megjelöléssel. Propertius elégiái I. könyvének huszonkét darabja van. Másodszor: a föltételezhető ciklus egyik legdrámaibb darabja kétségtelenül a Beszél a fákkal a bús őszi szél… című költemény. Ennek a dinamikáját nem egyéb adja, mint a tökéletes szerelmi boldogság és az apokaliptikus történelmi rémlátomás egyre fokozódó ellentéte. Nem tartom tehát teljesen indokolatlannak, hogy utaljak vele kapcsolatban arra a nagyon híres propertiusi elégiára (II,1), ahol – hosszas vonakodás után – tesz egy halvány ígéretet Maecenasnak, aki bevonta őt Horatius és Vergilius mellé a maga baráti körébe, valamint folytonosan ösztönözte, hogy írjon eposzt Augustus dicső történelmi szerepéről, ám ezt az ígéretet később indulatosan visszavonja, mondván azt, hogy ő csatákról, diadalokról és hasonlókról képtelen írni, ő csak a saját szakmájában tud hitelesen szólni, azaz a szerelemről.

Ám nagy Iuppiter és a vad Enceladus csoda-harcát
gyenge tüdőből nem dörgheti Callimachus,
s gyengeszivű, én sem bírnám hős dallal emelni
Caesar dicsfényét trójai őseihez.
Szélről szól a hajós, ha mesél, a paraszt a bikákról,
sebhelyről a vitéz, pásztor a nyájairól.
S másról én, ki csatát csak a keskeny pamlagon állok;
más szakmát művel mindegyikünk, s ez a jó.
Szép belehalni a hű szerelembe; kitartani is szép egynél.
Csak legyen ő mindig enyém, az enyém! 14

Megkockáztatnám továbbá azt is, hogy az I. könyv 22., záró darabja a lehető legnagyobb keserűséggel és politikai kiábrándultsággal emlékezik vissza Augustus és vetélytársai polgárháborújára, amelynek áldozatává vált az ő rokona is – rokonítható a koltói versek közül A koldús sírja című darab hangnemével.

Kiktől származom én, s a szülőházam hol is állott –
tudni barátodtól, Tullusom, ezt akarod.
Hogyha hazánknak sírja, Perusia, ismeretes tán,
és ama gyászfelleg Italiának egén,
hol testvéreivel szállt harcba a római polgár
(etruszk föld pora, mély bánat az én szivemen,
tűrted, hogy szétszórják holttetemét rokonomnak,
és nyomorult csontját most se takarja rögöd!)
hát itt – itt, hol a dombhátak völggyé szelidülnek,
dúsgazdag földjén jórögű Umbria szült. 15

De addig is, amíg egy nálam fürgébb elméjű és szerencsésebb kezű kolléga tovább nem tud lépni ebben a kérdésben, tudom ajánlani mindenkinek, hogy bibliográfiai tájékozódáskor mindig forgassa a hungarológiai alapkönyvészetek mellett Moravek Endre, Borzsák István és Ritoók Zsigmond klasszika-filológiai bibliográfiáit is.

1. Tibullus és Propertius Összes költeményei, Bp., 1962, 136–137.
2. Anthologia Latina, Textus carminum Latinorum a Paulo Rónai in linguam hungaricam translatorum – Latin költők […] költeményei Rónai Pál fordításában (Kétnyelvű Klasszikusok), Budapestini–Budapest, MDCCCCXLI–1941, 64–67. – Megjegyzendő, hogy az akkor már Lisszabonban, egy Brazíliába induló hajóra váró Rónai Pál helyett a kötet nyomdai íveinek korrektúráját barátja, Radnóti Miklós végezte. Ennek ellenére becsúszott egy hiba, de csak a latin szövegbe, mert magyar fordítása korrekt: ugyanis a vers 18. sora helyesen így hangzik: „cara tamen lacrimis ossa futura meis”; az utolsó szó helyett a Rónai-féle kötetben ez áll: „tuis”. Ez a változat egyetlen kéziratban sem szerepel variáns gyanánt, úgyhogy mindenképpen sajtóhibának tekintendő. Vö.: Sex. Propertii Elegiarum Libri IV, edidit Rudolf Hanslik, Leipzig, 1979, 31.
3. Petőfi Sándor Összes költeményei (1847), kritikai kiadás, s. a. r. Kerényi Ferenc, Bp., 2008 (Petőfi Sándor Összes Művei, 5), 529–532.
4. Bokros Béla, Propertius a Magyar(sic!) irodalomban, Bp., 1912.
5. Lessi Viktor, Bevezetés = Szemelvények Tibullus és Propertius elégiáiból, a szöveget gondozta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Lessi Viktor, Szabó Kálmán, Bp., 1970 (Auctores Latini, XI), 5–25, a Petőfire vonatkozó hely: i. m., 21.
6. Szabó Kálmán, Propertius = Világirodalmi Lexikon, XI., pragm.-Rizz, Bp., 1989, 129–130.
7. Propertius Elégiái (latinul és magyarul), fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta
8. Csengeri János, Bp., 1897 (Görög és Latin Remekírók). 8 Uo., 305–306.
9. Némethy Géza, A római elegia, Bp., 1905, 227–229.
10. Némethy Géza, Parerga Propertiana, EPhK, 28(1904), 625–651. – Hogy megfigyelése mennyire helytálló, azt bizonyítja az is, hogy egy későbbi kitűnő német kommentár ugyanilyen sorrendet állapít meg az első könyvön belül. Vö.: Die Elegien des Sextus Propertius erklärt von Max Rothstein, Erster Teil, Erstes und Zweites Buch2, Berlin, 1920, 181–186.
11. Azért is élek ezzel a megszorítással, mert mostanáig sajnos még nem jutottam hozzá Barabás Ábel cikkéhez: Propertius és Kisfaludy Sándor szerelme, Temesvár, 1902.
12. Vö.: Mezősi Károly, Petőfi lefoglalt könyvtára és irományai, MKSz, 86(1970), 24–38. Később kötetben: Uő, Közelebb Petőfihez, Bp., 1982.
13. Petőfi, i. m., 537.
14. Horváth István Károly fordítása.
15. Horváth István Károly fordítása.