A kihalt metrószerelvény egyik kocsijában két kislány ül, egy négy- és egy hatévesforma. Kettejük között egy embernyi hely.
– Hová megyünk, apa? – kérdezi a kisebbik.
– A Fehér-hegyre.
– Miért hívják így?
– Mert fehér. Egy hegy, ami megőszült. Olyan fehér, mint az emberek emlékezete a Harmadik Csapás óta. Viszont azon kevés helyek egyike, ahol még akadnak fák, és játszóterek.
A szerelvény megáll, feljönnek az aluljáróból, és egy járdán elindulnak felfelé a hegyre. A két kislány egy méter távolságra sétál egymástól. Egyik karjukat felemelik, mintha fognák valaki kezét, aki közöttük lépked, pedig senki sincs ott rajtuk kívül. Amelyik fa mellett elhaladnak, sárgán kigyullad, mint egy olvasólámpa.
Leülnek egy piros padra, és a semmiből, mintha valaki a zsebéből húzta volna elő, egy mandarin jelenik meg. Egy láthatatlan kéz lassan pucolni kezdi. A narancssárga héjak lehullnak a fehér fűre, mint a vércseppek. A gyerekek megeszik a gerezdeket, kezüket szoknyájukba törlik.
– Apa, te is ősz vagy? – kérdezi a nagyobbik lány.
– Én olyan vagyok, amilyennek emlékszel rám.
A kislányok felállnak és folytatják útjukat a játszótér felé. A játszótér olyan, mint egy átlagos játszótér, de egy dologban különbözik: a játszótéren csak gyerekek vannak. Láthatatlan kéz löki a hintát, és tolja a babakocsit.
– Apa, mi lett a felnőttekkel? – kérdezi a kisebbik.
– Már elmondtam többször is.
– Újra akarom hallani.
– A Harmadik Csapástól a felnőttek elpusztultak, de azok, akik nagyon szerették a gyereküket, és a párjukat, itt maradtak, csak láthatatlanok. Ők lettek a bolygó és a gyerekek utolsó oltalmazói.
– Vegyél fel, apa! – kérik a kislányok. A gyerekek felemelkednek, és belebegnek a játszótérre.