WST: Az „új Tömörkénynek” tartanak, szerinted is az vagy?
Bene Zoltán
Bene Zoltán 1973-ban született, kisebb megszakítással évtizedek óta Szegeden él. Iskolái nagy részét a városban végezte, itt járt középiskolába, főiskolára és egyetemre is. Kulturális területen dolgozik. 2001 óta publikál rendszeresen, ez alatt az idő alatt több kötete látott napvilágot (legutóbb: Kurta élet, novellák, Bp., Hungarovox, 2014), elbeszélései a legkülönfélébb irodalmi folyóiratokban, illetőleg antológiákban olvashatók.
Bene Zoltán: Ezzel a kérdéssel boldoggá tettél… Tömörkény minden idők egyik legnagyobb novellistája, így ha valóban akadnak olyanok, akik méltónak tartanak arra, hogy hozzá hasonlítsanak, az számomra fölöttébb megtisztelő. Ráadásul, mivel a szegedi Tömörkény Gimnáziumba jártam, ez az összehasonlítás kap még egy különös ízt, s talán némi pikantériát is. De nem akarom kikerülni a kérdést. A válaszom: nem, szerintem nem vagyok az. Ha van köztünk hasonlóság, az a történet és a Szeged iránti elkötelezettség.
WST: Mit jelent neked Szeged és a Dél-Alföld?
BZ: Szeged és a szegedi nagytáj az otthonom. És bár rongyosra idézték Tamási Áron gondolatát, miszerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, attól még ez nem egy rossz mondat. Vannak emberek, akiknek ahhoz, hogy képesek legyenek valamire, bármire − ahhoz otthonra, az otthonosság érzésére van szükségük. Alighanem én is ilyen vagyok. Bár ez manapság nem trendi, elvégre a mobilitás korszakát éljük: ma itt, holnap ott. Ezt a trendet képtelen lennék követni.
WST: Mit gondolsz a szegedi irodalmi-művészeti életről?
BZ: Egyrészt tagadhatatlanul és menthetetlenül provinciális. Másrészt számos, a városhoz kötődő igen jelentős alkotót említhetnénk valamennyi művészeti ágban, akiknek egy kisebb része tetejébe még itt is él. Az, hogy csak a kisebb hányaduk szegedi lakos, egyúttal azt is jelenti, hogy a város megtartó erejével gond van. Ha csak irodalmi példákat hozunk, hát Temesi Feri, Darvasi, Podmaniczky, Turi Timi egytől egyig olyan személyek, akik kötődnek a városhoz, de már nem élnek benne. És ilyen vagy te is, Tibi. Ugyanakkor a művészet, szűkebben az irodalom felől nézvést nem az a lényeg, itt él-e valaki, vagy sem. Sokkal inkább az a fontos, hogy van számos, a városhoz kötődő jelentős alkotó, akik − akár bevallják, akár nem − merítenek a szegediségből, a művészetükbe beleáramlik valami a város légköréből, történetéből, atmoszférájából, ízéből, aurájából. A genius lociból. És ez a valami ott benn, a művészben valódi művészetté válik – az pedig már egyáltalán nem provinciális…. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azok a jeles alkotók, akik Szegeden élnek, többségükben szinte egyáltalán nem, vagy alig vesznek részt a szegedi művészeti életben.
Szeged kulturális arculatát jelenleg a fesztiválok (bor- és sör-, szabadtéri, zenei) uralják. Szigorúan a szórakoztatóipar jegyében!
Ha az ember végignézi a Móra Ferenc Múzeumban nyíló nagy tárlatokat, azt látja, a szakmaiság mellett egyre jelentősebb szerephez jut az üzlet, konkrétan az eladhatóság: minél többen jöjjenek be, nézzék meg. Ez amúgy országos jelenség,
a múzeumi kiállítások kezdenek egy kaptafára készült, nem túl eredeti játszóterekre hasonlítani.
A REÖK színes és izgalmas tér, ahol szintén nem utolsó szempont a látogatószám. Ezenkívül néha egyenesen izzadtságszagú lesz attól az erőfeszítéstől, amivel megpróbálja elkerülni a provincializmus látszatát. Talán ez az oka, hogy ez a kiállítóhely – amely voltaképpen városi képtár – bárhol lehetne az országban, abszolút semmi szegedi jellege nincs (az épületen, a csodaszép Reök-palotán kívül). És ezzel nekem még több bajom van, mint a látogatóhajhászással. Mert az alapvetően nem is lenne gond, csak akkor, amikor az egészséges egyensúly megbomlik. Sajnos, egyre többször így van. Úgy érzem, túl sok az engedmény és ezeknek nem a szakma, nem a művészet a kedvezményezettje. Ha pedig erről az oldalról közelítünk, természetes, hogy az irodalmi élet az események szintjén mindenütt beszűkül, belterjessé válik, hiszen nem versenyképes, nem tud sok embert megmozgatni. (Talán azért is, mert az irodalom, az olvasás alapvetően magányos tevékenység.)
Szeged hivatalos kulturális arculatán az irodalom igen csekély mértékben hagy nyomot. A döntéshozók ingerküszöbét nem érjük el.
Az egyetem más kérdés. Tagadhatatlanul ott lebeg a város fölött a szelleme, ám csak ritkán ereszkedik alá. Szeged és az egyetem sok tekintetben szimbiózisban él, a kultúra vonatkozásában azonban ez csak erős megszorításokkal igaz.
A város szeret dicsekedni az egyetemmel, az egyetem kevésbé a várossal.
Pedig jól jönne a közeledés ezen a téren is. Mind a két félnek.
WST: Mit gondolsz a főváros és a vidék kapcsolatáról?
BZ: Bizonyos szempontból távolról sincs akkora különbség a két dimenzió között, mint volt régen, teszem azt, száz esztendeje. A nyugati civilizációban alig akad már olyan hely, ahol ne totálisan urbánus életformát folytatnának az emberek. Aki földművelésből él – ami a városi létezéstől talán a legtávolabb álló tevékenység – az is egy halom városias dolgot művel nap mint nap. Ha a mindennapi élet kultúráját vizsgáljuk, látnunk kell, hogy
a fővárosi polgár jellemzően ugyanazokat a termékeket fogyasztja, mint vidéken élő embertársa, mind a ketten ugyanonnan nyerik az információikat is, azaz mindenekelőtt az uniformizált nyomtatott és a megdöbbentően egysíkú elektronikus médiából, s ez ugyanazokat az igényeket támasztja bennük, következésképp ugyanazokból az aktuális irányzatokból választanak követendő mintát itt is, ott is.
Ma már az öltözködés alapján szinte egyáltalán nem, a viselkedés apropóján is mind kevésbé különböztethetjük meg egymástól a fővárosban és a vidéken, a városban és a falun élő embert. Félreértés ne essék, azt nem állítom, hogy nincs különbség, mert van. Számos szempontból találhatjuk úgy, hogy legalább akkora az eltérés, mint régebben volt, ha nem nagyobb. Egy ilyen aspektus lehet például az érvényesülés, a karrier lehetősége. Legalábbis valószínű, hogy amennyiben nem volna könnyebb érvényesülni Budapesten, mint (mondjuk) egy megyeszékhelyen, akkor vélhetően nem vándorolnának el annyian utóbbi helyekről az előbbire. Logikusnak tűnik, hogy minél nagyobb a helyi társadalom, annál több a lehetőség benne, s ha ez nem is ennyire egyszerű, azért van igazságtartalma. Magyarán főváros és vidék kapcsolata igen bonyolult viszonyrendszer, arról nem is beszélve, hogy pro és kontra érzelmileg túlfűtött. Ami engem illet, számomra a dolog egyszerűbb, mert nem érzem magam jól Budapesten. Néha oda kell utaznom, de mindig igyekszem rövidre fogni a látogatást. De ez nyilvánvalóan az én fogyatékosságom, nem a fővárosé és nem is a vidéké.
WST: Mennyire vagy magányos a szegedi irodalmi életben?
BZ: Nem vagyok magányos a szegedi életben. Már csak azért sem, mert itt a legnagyobb a koncentrátuma azoknak az embereknek, akiket szeretek. Az irodalmi életben pedig bizonyos értelemben mindenképpen magányos vagyok, és az lennék, bárhol is élnék. És ez szerintem nem csak velem van így.
WST: Miért fontos klasszikus, történetmesélős novellákat-elbeszéléseket írni?
BZ: Nem tudom, mennyire mesélek én, vagy mesélünk mi manapság klasszikusan történetet. Azt viszont tudom, de legalábbis hiszem, hogy
történetet mesélni nagyon-nagyon-nagyon fontos. Ez az egyik legősibb emberi megnyilvánulásunk, világról alkotott reflexiónk, egyúttal a megértés, a föltárás eszköze több százezer év óta.
És ehhez a tevékenységhez elsősorban arra a specifikumra van szükségünk, amit emberi nyelvnek nevezünk, s ami az egyik legcsodálatosabb emberikum – vagy, ha történetesen magyarul mesélünk, akkor hungarikum.
WST: Neked miért fontos – ha fontos – a történelem?
BZ: A papucsállatkáknak nincsen történelme. Mi több – jelenlegi ismereteink szerint – a csimpánzoknak sincs. Ahol a történelem kezdődik, ott kezdődik az ember. Kant úgy véli, az idő és a tér azok a szemléleti formák, amelyek segítségével a kaotikusnak tűnő világot képesek vagyunk rendszerezni, ezáltal képesek vagyunk benne eligazodni (sőt, mára már nagy mértékben befolyásolni, formálni, alakítani is). Sosem ismerhetjük pontosan a magábanvaló dolgokat, csak a jelenségeket vizsgálhatjuk, amelyek úgy viszonyulnak a dolgokhoz, ahogy, teszem azt, fához az árnyéka. Mindazonáltal ahhoz, hogy egyáltalán valahogyan eligazodjunk a világban, a létezőket magunkhoz kell édesgetni. Kant azt állítja, nem a megismerés alkalmazkodik a dolgokhoz, hanem a dolgok a megismeréshez – pontosan az említett két szemlélet révén, amelyekkel meg tudjuk közelíteni a megnyilvánulásait, hatásait, ám soha el nem érthetjük a valódi létezőt, a való világot.
Igazából sem idő, sem tér nem létezik, mindkettő pusztán a szemlélőben, az emberben érhető tetten. Ezek az ember képességei.
Ugyanez a helyzet a történelemmel – az emberi értelem kreatúrája. Időben és térben elrendezett események: ez a történelem. Amiképpen egy történet sem más.
WST: Melyik kortárs írókat, költőket olvasod?
BZ: Többeket. Sokakat. Ha nem haragszol, nem sorolnám föl. Hosszúra nyúlna és óhatatlanul kihagynék fontos neveket, ami miatt aztán szomorkodnék.
WST: Szerinted olvassák-e egymást az írók?
BZ: Fogalmam sincs… Szoktam beszélgetni kortárs írókkal, költőkkel, kortárs írókról, költőkről, tehát vannak, akik igen. Hogy ez mennyire jellemző, azt nem tudom megítélni.
WST: Mit gondolsz a mai magyar irodalmi kánonokról?
BZ: Gondolom, olyanok, amilyenek a régiek, amilyenek mindig is voltak. Kizárólagosítók, következésképpen kirekesztők. És ez, szerintem, nem baj, itt nincs helye a politikai korrektségnek nevezett semmitmondásnak, hiszen
a kánonoknak az a lényegük, hogy a saját esztétikai meggyőződésük szerint ítéljenek és akit elfogadnak, azt bevegyék, akit nem, azt kirekesszék.
Mellesleg minden olvasó, befogadó pontosan ezt teszi, csak nem intézményesen. Persze, ahogy az egyén esztétikai érzéke nem tévedhetetlen, úgy a kánonokat alakító csoportoké sem az.
WST: Legutóbbi könyved, a Kurta élet miről szól, mennyi idő alatt írtad és kiknek írtad?
BZ: A Kurta élet novelláskönyv, amennyiben a történetek önállóan is értelmezhetők, de reményeim szerint több is annál. Az első, Falunk tükre című ciklus beilleszthető a kelet-közép-európai groteszk tradíciókba (ahogyan egy barátom mondta, ennek a résznek a stílusa az absztreál), egyszersmind tekinthetjük ukróniának is, azaz olyan műnek, amelynek cselekménye nem egy nem létező helyen, mint az utópia esetében, hanem egy nem létező időben játszódik. Egyúttal remélem, hogy egyfajta szét- és felbomló mitológiaként is értelmezhető, a történetek ugyanis erősen mese- és mítoszszerűek, a szereplők azonban korántsem héroszok. A kötet második és harmadik ciklusa egy-egy központi figura köré szerveződik. A Pósa, avagy az összefüggések című egyes szám első személyben előadott monológ-történetek sorozata, míg a harmadik füzérben – Zé, avagy a kurta élet – a narráció egyes szám harmadik személyű. Amíg a Falunk tükre világa speciális mitológia egy ukronikus időben, addig Pósa és Zé környezete jelenkorunk végképp mítosztalanított, az idiotizmusig primitivizált valósága. Mind a két figura
ebben a közegben téblábolva próbálja megőrizni valamiféle magasabb rendű létezés morzsáit, küzdelmük azonban leginkább csak illúzió, szélmalomharc.
Mindketten a kierkegaardi értelemben vett esztétikai egzisztencia és etikai létezés határán egyensúlyoznak, ám képtelenek átlépni a mezsgyén, mert soha nem tudnak véglegesen és valóságosan választani, s döntésük által etikai lénnyé nemesülni. A választás, amelyet a Falunk tükre világa még csak értelmezni sem képes és amelynek szükségét, egyben nagyszerűségét Pósa és Zé érzik ugyan, de megcselekedni képtelenek; szóval a választás, amely egyben válaszadás is, az Epilógus egyetlen történetére marad. – Mindent egybevetve bízom benne, hogy, hogy nem csak meztelen történetek láncolata ez a kötet, de sikerült egy ívet építenem, eljutnom valahonnan valahová… Hogy mennyi ideig írtam? Az első történetek talán 2009 körüliek, tehát öt év alatt született az összes. És hogy kiknek írtam? Nincs meghatározott célcsoport. Annak, aki olvassa.
WST: Milyen új könyvön dolgozol?
BZ: Most konkrétan semmifélén. Történeteket írok.
WST: Mit jelent neked a család? Mit jelent neked Virágod?
BZ: Ahogy öregszik az ember, úgy jelent számára egyre többet a család. Legalábbis ami engem illet. Saját magamon mindenesetre ezt tapasztalom. Rég nem vagyok már forradalmár, nem akarok lobogó fehér ingben állni a szélben és hivatásszerűen nemet mondani…
A kor, amiben élünk, úgy is meghatározható, hogy a közösségek utáni korszak, azaz egy olyan éra, amelyben már nincsenek igazi közösségek (napjaink ilyen-olyan szervezetei messze nem tekinthetők azoknak) és nem léteznek valódi csoportok. Családok is mind kevésbé.
Nagy kár. Szerintem bitang sokat veszítünk… Számomra lényeges és meghatározó mind a tágabb, mind a szűkebb família. A legfontosabb pedig egyértelműen Virág, a feleségem. Nem csak élünk egymás mellett, hanem kiegészítjük egymást. Összetartozunk. Én nem hiszem, hogy ennél létezik nagyobb csoda. Látványosabb biztos, de nagyobb – aligha…
Bene Zoltán 1973-ban született, kisebb megszakítással évtizedek óta Szegeden él. Iskolái nagy részét a városban végezte, itt járt középiskolába, főiskolára és egyetemre is. Kulturális területen dolgozik. 2001 óta publikál rendszeresen, ez alatt az idő alatt több kötete látott napvilágot (legutóbb: Kurta élet, novellák, Bp., Hungarovox, 2014), elbeszélései a legkülönfélébb irodalmi folyóiratokban, illetőleg antológiákban olvashatók.
