Se ott, se itt
Nem fut a program, a reset sem segít.
Hiába a négy fal közé feszített mennyezet.
Köztes állapot. Úton. Se ott, se itt,
elfoszlik a finom szövésű emlékezet.
Nagymamánál a konyha sarkában ládapad,
jancsiszöggel rögzített vászon házi áldás a falon.
Már ezt a semmit elhordozzák a versbe rángatott mindenek,
ahogy az elmúlás malaszttal teljes közönyében ébredek.
Mindennapi kenyér a rutin, mint egy imákba foglalt rítus.
A korlapon az erény és a bűn is csak relatív önáltatás:
egyik végén a fogantatás, másikon a csendes exitus,
az üdvözülés rothadó hús, idegek, csont – a remény a váz.
A megbocsátás illúziója vastag réteget alkot rajta.
Fizetni kéne, de csak gyűlik a sok fizetetlen számla.
A Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás cserélhetetlen.
Mi az, hogy vége, mi az, hogy újra?
A forradalomtól pünkösdig osztjuk szét a testet.
Akár az elvégzett műszak foltozott pihenőperceit,
úgy várni minden vacsora után a maszkos holdakat.
A végét százalékra sem tudjuk, de azért sejteni:
mi már nem leszünk nyertesek. Ránk omlik a távol,
és akkor múlik minden, kezdődik minden magától…
[reset]
…és akkor múlik minden, kezdődik minden magától.
Mi már nem leszünk nyertesek. Ránk omlik a távol,
a végét százalékra sem tudjuk, de azért sejteni.
Úgy várni minden vacsora után a maszkos holdakat,
akár az elvégzett műszak foltozott pihenőperceit.
A forradalomtól pünkösdig osztjuk szét a testet,
mi az, hogy vége, mi az, hogy újra?
A Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás cserélhetetlen.
Fizetni kéne, de csak gyűlik a fizetetlen számla,
a megbocsátás illúziója vastag réteget alkot rajta.
Az üdvözülés rothadó hús, idegek, csont – a remény a váz,
egyik végén a fogantatás, másikon a csendes exitus.
részek
hívtak menjek
érted
szilánkosra tört könyökkel
vártad remélted
rád szabott
biztonságomat
de karod nem én
csak magad tartottad
részem vagy és én részed vagyok
tartva tested
könnyű kibírni
a simogató kéz
hidegét
úgy vagyok jelen
mint az evidencia
észrevétlen tartalom az
átlényegült időben
erről vagy arról
semmiről sem beszélhetek
a test traumája
mint a lélegzeted
meghatároz megnyomorít
eltemet
igen elmegyünk
hát hogyne
a hibák ránk találnak
mindegy mikor és miért
onnan nézve
A korlapon az erény és a bűn is csak relatív önáltatás:
mindennapi kenyér a rutin, mint egy imákba foglalt rítus,
ahogy az elmúlás malaszttal teljes közönyében ébredek.
Már ezt a semmit elhordozzák a versbe rángatott mindenek.
Jancsiszöggel rögzített vászon házi áldás a falon
nagymamánál, a konyha sarkában ládapad –
elfoszlik a finom szövésű emlékezet.
Köztes állapot. Úton. Se ott, se itt,
hiába a négy fal közé feszített mennyezet.
Nem fut a program, a reset sem segít.
Farkas Gábor (1977) költő, tanár, kritikus. 2001 óta jelennek meg versei, tanulmányai többek között a Magyar Napló, a Hitel, az Agria, a kolozsvári Helikon és a Partium című folyóiratokban. Első kötete csak 2011-ben látott napvilágot Törzsét tartó ág címmel. Ezt követte 2012-ben a Vallását kereső hit című tanulmánykötete és a gyermekverseit tartalmazó Táncol a téllel a nyár című könyve, 2014-ben Szavakkal elfedem (versek), 2018-ban A megtalálás öröme. Portrék, recenziók, tanulmányok című kötete. Legutóbbi verseskötetét, a 2018-as Táj kontúr nélkül címűt Oláh András így jellemezte: „Szikár, lényegre törő – mégis érzelmeket keltő és érzelmeket pontosan leíró – versek gyűjteménye, amelyben a költő a végleg oldódó magány keresésére indult egy kontúr nélküli tájban.” 2020-ban a Ködbe ékelt messzeség című szonettkoszorújával megnyerte a Magyar Írószövetség és a Petőfi Irodalmi Múzeum Együtt a versben című pályázatát.
