Lilian
Egy japán cég titkos szolgáltatást nyújt gazdag emberek számára: képesek lemásolni bármelyik hírességet, hogy ügyfelük eltölthessen velük egy-két hetet valamelyik egzotikus nyaralóhelyen. Robert Turner amerikai multimilliomos a feltörekvő színésznőt, a csodálatos szépségű Liliant rendeli meg. A másolat tökéletes, és mesterségesen elfojtott emlékekkel, boldog tudatlanságban élvezi a nyaralást a megrendelővel, mit sem sejtve arról, ki is ő valójában. A projekt azonban félresiklik. A másolat emlékei kezdenek előjönni…
Ronil Caine lenyűgöző első regénye új színt hoz a science fiction zsánerébe egy friss, feszes és félelmetesen aktuális történettel.
Rolland Olivier csapata gyorsan felmérte a Turner–Bailey-projekt megvalósíthatóságát. Első lépésként Kyo felhívta Julien Maxxet Hollywoodban, aki több híresség divattanácsadója volt. Abból élt, hogy a vidékről vagy külföldről Hollywoodba keveredett sikeres lányoknak és fiúknak megmondta, hogyan öltözködjenek, a koptatott farmer és zenekaros póló helyett. Julien drágán dolgozott, így ő csak akkor kerül képbe, amikor anyagi korlátok már nincsenek.
Akkora hálózatott épített ki, hogy a legnagyobb márkák komoly pénzeket fizettek neki, csak hogy az ő termékeiket ajánlja. Julien ügyesen lavírozott a cégek között, kedves, kissé bohókás stílusa, de profi szervezőkészsége segítették hozzá, hogy egy hányatott sorsú, meleg, New York-i újságíróból menő hollywoodi trendszetter lett. Julien pénzért bármire hajlandó volt. Gyakran adott el például információkat a sztárokról a bulvármédiának, paparazzóknak, magánnyomozóknak. Ez érzékeny terület volt, ezért mindig csak olyan dolgot adott ki, amiben biztos volt, hogy többen is tudják, vagy hamarosan amúgy is kiderül majd. Így, ha megjelent egy bulvároldal vagy tévé hírei közt, sosem lehetett egyértelmű, hogy ő mondta el.
A szervezésnél már csak a színjátékhoz értett jobban. Minden férfi legjobb barátja, minden nő legjobb barátnője volt. Megbízhatónak tartották, amit főként néhány jó tanáccsal és apró figyelmességgel ért el.
Juliennek három saját ruhaboltja volt Julien’s néven, ahová csak a legmenőbb márkákat fogadta be, és azzal lett híres, hogy a márkaboltoknál mindig olcsóbban adta a még így is méregdrága holmikat és kiegészítőket. A nagy márkák persze örültek, mert Julien egyfajta kapu volt az ő boltjaikba, ahol aztán csillagászati összegeket hagytak az „iskolájában” divatból kinevelt sztárok.
Mikor Kyo felhívta, Julien már repesett az örömtől. Nem tudta, melyik cég ez, nem tudta, mivel foglalkoznak, de azt igen, hogy ha Kyo hívja, akkor komoly prémiumra számíthat, és általában annyit akartak tudni, hogy ez vagy az a színész, énekesnő merre lesz az elkövetkező hetekben. Julien saját elmélete szerint lesifotósok lehetnek, azoknak kellenek ilyen infók, igaz, ahhoz gyanúsan sokat fizetnek. Valójában nem izgatta, mert ilyen tippet kiadni biztonságos, az összeg, ami cserébe érkezik, pedig nagyon jó.
Lilian Bailey nem az ő ügyfele, de tudta, kihez jár, és egy telefonnal kiderítette, amire Kyo kíváncsi. Visszahívta a japán nőt, és elmondta, hogy Lilian jelenleg Los Angelesben van, de két nap múlva lemennek a barátnőivel Cancúnba, hogy a Karib-tengernél pihenjék ki a forgatások és díjkiosztók fáradalmait, röviden: bulizzanak egyet. Még a szálloda nevét is megtudta. Négy napot töltenek ott. Utána lesz egy fotózása Hollywoodban, majd filmbemutatóra utazik San Franciscóba. Kyo megköszönte, és ötezer dollár utalásáról biztosította Julient. Mikor letették, Julien kitárta a karját, és behunyta a szemét, mintha az ötezer dollár esőként hullana rá abban a pillanatban.
Ezt követően tervet készítettek, hogyan érhető el a célszemély a leghamarabb. Los Angelesben már nem tudnák megszervezni a mintavételt, és megvárni, amíg visszatér a nyaralásból, túl sok idő lenne. Ezért úgy döntöttek, Cancúnban szerzik meg a DNS-t. Ott lesz rá több napjuk is, és a környezet Liliannek is idegen, ami előnyükre válhat.
Ezután kiszámolták a költségeket, a hasznot és a szállítási időt. Hány ember kell az akcióhoz, hogy Lilian Bailey DNS-ét ellopják. Továbbá megvizsgálták a kockázatokat, bár Turnerről már szinte mindent tudtak. Fontos volt felmérni, hogy ki hívhatja fel, ki állíthat be hozzá váratlanul, mennyire ismerik fel, vannak-e rosszakarói. Kiderült, hogy Liliannek nincs állandó testőre, csak akkor bérel védelmezőt, ha olyan helyre megy, ahol sokan vannak, és idegen neki a környezet, mint például nyaralás vagy egy távolabbi rendezvény.
Amikor minden összeállt, Olivier az irodájában átnézte a csaknem tíz centi vastag mappát. Úgy pakolta szét a papírokat az asztalán, mint egy nyomozó, aki egy szövevényes ügyön dolgozik, és szeretne minden részletet egyszerre látni, akár egy kirakósjátéknál. Bár mindent digitálisan intéztek, a legfejlettebb titkosítás mellett, Olivier a végső elemzést és döntést mindig papírokkal szerette csinálni. Volt ebben valami romantikus is, de Olivier inkább a praktikusság és a csend miatt szerette. Még a legkisebb gépek is zúgnak, rezegnek kicsit, viszont a papír az csendes.
Átolvasta Lilian részletes önéletrajzát, a listát a helyekről, amerre mozogni szokott, kikkel áll napi, heti, havi kapcsolatban, a kontaktszemélyek listáját, akik segítségükre lehetnek. Átfutotta Turner megrendelését is, a beállításait és az ehhez tartozó megvalósíthatósági jelentést a laborból. A kondicionálásra vonatkozó programterveket, a sablon típusát, amiből majd Lilian lesz, és hogy ki fogja végezni a munkát. A mintavételhez négy vagy öt nap kell, és két ember. A másolat létrehozása a sablonból, kondicionálással, kontrollal együtt egy hét, de bármi közbejöhet, így tizenhat napot fog mondani Turnernek.
Minden itt volt. Az egész Turner–Bailey-projekt, elejétől a végéig. A srácok jó munkát végeztek, mint mindig ezelőtt. A rendszer gyönyörűen működik, és ez ilyenkor mindig egy halvány mosolyt csalt Olivier arcára. Ha valami váratlan dolog be nem üt, simán fog menni az egész.
Mindenre nem lehet felkészülni, ezt tudta, de eddig is mindent megoldottak, pedig voltak húzós ügyek. Például tavaly azzal a dobossal.
Olivier vett egy mély lélegzetet, behunyta a szemét, és hagyta, hogy ösztönei, elméje titkos tanácsadói előre jelezzék a veszélyt. De nem jött semmi. Megérzései szerint tehát úgy néz ki, minden rendben lesz. Ideje hát belevágni.
Felhívta Turnert, hogy közölje az ajánlatot. A harmadik csengésre vette fel.
– Igen.
– Mr. Turner! Rolland Olivier vagyok. Jó híreim vannak. A Lilian-projekt megvalósítható, pont úgy, ahogy ön szeretné – mondta Olivier. A vonal túlsó végéből hallotta Turner légzését, de túl sokáig nem szólt bele.
– Valóban? – kérdezte végül Turner.
– Nyugodtan beszélhetünk, az én hívásaimat nem hallja senki. Még az ön telefonján sem marad nyoma.
Turner mégsem szólt.
– Tehát a végső ár kerek egymillió dollár lesz, ha önnek is megfelel. A várható szállítási időpont mához tizenhat napra lenne.
Az ár nem érdekelte különösebben Turnert, de az időpont miatt kissé elkeseredett. Az több mint két hét – gondolta. Mit fog addig csinálni itt, Japánban? De ez most Oliviert aligha érdekli.
– Mr. Turner, ott van? – kérdezte Olivier, minden türelmetlenség nélkül.
– Tizenhat nap? – kérdezte végül.
– Mindig több nappal számolunk, a biztonság kedvéért – mondta Olivier. – Sajnos elég messzire kell mennünk a mintáért, és maga a másolás is egy hét. Ha mégis összejön előbb, szólni fogok.
Turner tartott egy kis szünetet. Olivier hallotta, ahogy sóhajtott egyet.
– Csinálják!
– Rendben – mondta Olivier. – Sikerült elintézni az ingatlan-kérdést?
– Igen – mondta Turner, majd bediktálta a hayamai címet. Olivier gratulált a házhoz, azt mondta, az a legszebb tengerpart Japánban, ő is többször járt arra, sőt mi több, a császár is gyakran megfordul ott. Megígérte, hogy amint van valami fejlemény, telefonálni fog. Az első hírek pár nap múlva várhatók. Azzal elköszöntek, Olivier pedig kiadta a projektnek a zöld jelzést, és a gépezet beindult.
Miután letették, Turner elgondolkodott. Egymillió dollár az ára egy másolatnak. Ennyiért hoznak létre egy embert. Először döbbent rá, mit is jelent az a szó, hogy anyagiasság, hogy a világ elanyagiasodott, ahogy mondani szokták. Amíg csak tárgyakról, autókról, repülőkről, ingatlanokról van szó, addig az ember nem is érzi a pénz súlyát. De amikor beárazzák az életet, azért az durva.
Egyesek képesek ennyit fizetni egy üveg brandyért, egy női táskáért vagy egyetlen éjszakáért egy luxushotelben, sőt tízmilliót vagy többet is egy autóért, amit aztán nem használnak. Kétszázmilliót egy házért, ahová csak egyszer mennek el egy évben.
A tavalyi mérlege szerint az ő vagyona – ha mindent eladna – valamivel egymilliárd dollár alatt lenne. Ez évente általában öt-tíz millióval gyarapodik, attól függően, mennyire figyel oda, és hogyan változnak az ingatlanárak, a piacok, az árfolyamok. Ehhez képest egy ember-másolat ára, Lilian ára, nem egy húsba vágó összeg.
Turner az ágyon ült, és a tévét kapcsolgatta, de semmit nem fogott fel a műsorból, annyira elmélyedt a gondolataiban.
Az is felötlött benne, hogy vajon az igazi Lilian mennyiért töltene el vele két hetet, de nem valószínű, hogy van ilyen összeg. Egy pornósztár, a szomszéd lány, valamelyik tévés bemondó vagy felkapaszkodni akaró sztárocska talán. De akkor sem lenne jó. Erőltetett lenne. Olivier azt mondta, a másolat szeretni fogja, miközben pont olyan, mint az igazi. Na, ez az, ami az ár nagy részét kiteszi.
Kissé kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy egy életért fizet, még akkor is, ha nem a kioltásáért, hanem a létrehozásáért. Mintha azzal, hogy megrendeli, felelősséggel tartozna érte. Pedig a másolatnak mennie kell, ha letelik a két hét. Aztán győzködte magát, hogy ez is csak egy szolgáltatás, még ha szokatlan is. Neki legalábbis, mert biztos vannak, akik rendszeresen rendelnek klónokat. Talán nem is szexuális tervekkel, hanem például vadászatra (vadnak), vagy csak beszélgetőpartnernek. Bármi elképzelhető. Fura egy világ van, az biztos, és mintha minden évtizeddel csak egyre furább lenne.
