Papp-Zakor Ilka
Papp-Zakor Ilka (Kolozsvár, 1989. június 7. –) erdélyi magyar író, műfordító.
A Babeș–Bolyai Egyetem Bölcsészettudományi Karán végzett orosz–magyar szakon.
Angyalvacsora című prózakötete 2014-ben JAKkendő-díjat kapott, 2015-ben jelent meg a JAK és a Prae gondozásában. A 2018-as Ünnepi könyvhétre jelent meg Az utolsó állatkert című, második novelláskötete.
Műfordítóként Jerzy Pilch és Janusz Głowacki írásait fordította lengyelről magyarra.
– Kérlek – mondom, de nem kérek semmit, ez most azt jelenti, hogy legyen meg nektek, sértődött felhanggal, amely egyértelműsíti, hogy neheztelek, mert engem meg sem kérdeztek a dologról. Mondhatjuk azt tulajdonképpen, hogy így nekem is megvan, pár nap múlva pedig csomagolni kezdünk, mert, mint megtudom, a házat tulajdonképpen már el is adták, nagyjából a fejem fölül, idézhetném most szegény anyámat. Hallani sem akarnak arról, hogy maradjak, pedig már-már toporzékolok.
– Anyuka – mondja a lányom – , hát így jobban tudunk majd vigyázni rád.
– Anyuka – mondja a férje is, anyukád neked a hétrézfaszú bagoly, gondolom, és hozzávágom a mosogatórongyot. Attól a naptól nem engednek mosogatni, ebéd után párnákat gyúrnak alám, bekapcsolják a tévét, kezembe adják a távirányítót.
– Anyuka – mondja a lányom férje, akinek nem vagyok anyukája -, volna-e kedve valami kedves kis sorozatfilmhez? Na nézze csak, már be is kapcsoltuk. Hozzak egy cappuccinócskát? Kávécskát nem ihat, anyuka, az rosszat tesz a szívecskéjének.
Ha elfordulok és úgy teszek, mintha aludnék, akkor se hagyja a rohadt párnát, húzkodja, lökdösi, megpróbálja teljesen a fejem alá tömni, ha ráharapok a kezére, zavartan nevet:
– Anyukád már megint rosszat álmodott – mondja a lányomnak -, főzünk neki finom nyugató teácskát.
A csomagolást is ők végzik igazából, nekem csak a saját, személyes holmicskámat kell összegyűjteni, amihez ők nem értenek, mert számomra érzelmi értéke van, szóval ülök a szoba közepén a szőnyegen és hajtogatok egy szál hímzett zsebkendőt, kiterítem a térdemen, középen a monogramm, összehajtom és a monogramm eltűnik, ezt csinálom már többszázadszor, miközben a lányom kipakolja a szekrényből a fehérneműimet és egyenként a bőröndbe fekteti őket, ha felpattanok, csitítgat:
– Te csak ne erőltesd meg magad, elég fárasztó lesz így is az utazás.
Azt hittem, arra gondol, hogy majd én is vezethetek, de nem, csak attól tart, hogy a hosszú úton megfájdul a fejem a zötykölődéstől, hát fájt nekem a fejem valaha is autóban? és amúgy is, autópályán? Azért a saját bőröndömet én viszem ki, igaz, akkor, amikor nem néznek oda, sietnem kell, a következő csomagot ki is csavarják a kezemből, adnak helyette egy termoszt:
– Nem lesz nehéz, anyuka? – ez nem a lányom, hanem a benyali férje volt.
Amikor megérkezünk, arra gondolok, mekkora ház, biztos lesz itt tennivaló elég. Kert is van, bemenekülök egy fa mögé és kirángatok a táskámból egy aszpirint, kicsit sajog a fejem a többnapos út után, jobb lett volna gyakrabban megpihenni. Egész életemben vágytam kertészkedni, meglepő módon bele is egyeznek rögtön:
– Naponta egy-két órát, nem többet, anyuka – figyelmeztet gondos kislányom – , nézd csak, milyen forrón süt a nap. Holnap megyünk, veszünk neked egy csinos szalmakalapot.
Mi az, hogy veszünk? Veszek én egyedül, egyelőre még nekem is van pénzem, meg szájam is, majd elmondom szépen, mit akarok, hozok neki is egy szép kalapot, kék masnival a karimáján, akkor majd együtt ültethetünk, nem lesz nagy munka, beszélgethetünk is egy jót közben. A nap persze nem süt még olyan erősen, kora tavasz van, de szalmakalapot azért kapni, drágább, mint gondoltam, az árus pedig fekete, nem lehet vele szót érteni, elmutogatom neki, mit szeretnék. Nem érti meg, levesz a polcról egy másik kalapot, filc, de mindegy, ez is jó lesz, nem akarok veszekedni. Megalázottan sündörgök ki az üzletből, ide se jövök vissza többet. A lányomnak persze nem veszek semmit, de nem is jön ki a kertbe, neki a lakást kell rendbe szedni, takarítanak, kicsomagolnak ketten, ők rendezik be a szobámat, bár időnként beszabadulok, hull a cipőmről a sár.
– No ne rendetlenítsen már, anyuka – mondja a lányom férje -, hát nézze, milyen bűbájos kis szobácska, ferde a plafon, mint egy meseházban, milyen jó lesz itt anyukának!
Csak egy szék áll kézügyben, azt meg mégsem vághatom hozzá. Amikor kimennek, átrendezem az egész szobát. Amikor kimegyek vécére, jönnek és visszarendezik.
– Anyuka, hát nem sokkal szebb így? Annyival tágasabbnak tűnik! És annyival fényesebb! Ide még akasztunk egy szép tükröt és szakasztott olyan lesz, mint egy nagyvilági szalon.
Amikor kimennek, áthúzom az asztalt a szoba másik végébe, az állólámpát az ágyam fejéhez állítom, a sötétítőfüggönyöket pedig behúzom, hogy látsszon, kripta ez, nem szalon. Hiába látszik, nem jönnek többet vissza. Ha kimegyek segíteni, visszakergetnek.
– Pihenj már le, anyuka, hát nem vagy fáradt?
Másnaptól dolgozni fognak, akkor legalább főzhetek.
Nem főzhetek, a hűtőben ott az ebéd, mikor volt erre is ideje szegény lányomnak? Csak fel kell melegíteni. Mire hazajönnek, megterítem szépen az asztalt, de fölöslegesen, ők már ebédeltek a városban.
Azért a kávémat én főzöm meg reggelenként, nálam senki se tud jobb kávét főzni, a lányom sem, túl hígra csinálja, a nyámnyila férjéről meg inkább ne is beszéljünk. Időnként rajtaütésszerűen kitakarítok, de nem veszik észre, a lányom este újra felporszívóz, ha éppen rossz napja van, vádlón néz közben. Nem merek neki szólni, inkább sétálok egyet. Kezdem megismerni a környéket, jópár hete minden nap itt körözök, nehéz új útvonalat találnom.
Kávéfőzés közben huzakodom egy lódarázzsal, minden reggel berepül a konyhánkba, ha elkergetem, visszatér. Mintha ismerné a házunk alaprajzát, ha kiűzöm a konyhaablakon, hátrarepül a nappaliba és onnan vissza. Sajnálom leütni, de félek is tőle, hiába csukok be minden ablakot, megtalálja befelé az utat, talán a szellőztetőnyílásokon át. Ha a konyhában van, inkább bemegyek, várok, amíg elül a zümmögés. Néha azonban csak megpihen, ahogy meghallja, hogy matatok a szekrényben, előkerül valahonnan, dühödten tart felém. Egyik nap a lányom talál egy fészekkezdeményt, az egyik tányérban épül, hát emiatt jön vissza a darázs, akárhányszor elkergetjük. Talán már tavaly is itt fészkel. Vagy itt is költött? Szoktak a darazsak költeni? A lányom szerint nem. A fészek szürkén zizeg a kezem alatt, ahogy letöredezem a tányér széléről. A csukott ablaknak nekicsapódik a kemény, csíkos rovartest. Mintha látná, mit csinálok, felháborodottan próbál betörni a konyhába. Az ablaküveg nagyokat döndül. A lányom estére a kórházba készül, ott tölti az éjszakát, mert át kell esnie valami kivizsgáláson, nem jól érzi magát az utóbbi időben. Bemennék vele, de persze megint nem engednek, még a csomagját is a férje rakja össze, vacsorát se készítsek, meg semmit sem, és egyáltalában, ne izgassam föl magam, mindketten vigyorognak, mint a tök:
– Ne aggódj, anyuka, ne aggódjon, csak egy kicsi szédülésecske.
Kenek magamnak egy vajaskenyeret és bekapcsolom a tévét, már jócskán leszállt az este, mire a lányom férje hazaér, leül ő is a kanapéra és együtt nézzük a krimiket. Ha nem szólít anyukának, nem is annyira rémes, sőt, igazából gondos, szelíd ember, biztosan ezért választotta őt a lányom, habár én jobban örülnék, ha a szelídsége mellett egy kevés esze is volna. Másnap neki telefonálok, hogy megtudjam az analízis eredményeit, de még ő sem tud semmi biztosat. Este újra későn ér haza, ijesztően egyedül van, a lányomat még benntartották.
– Nem kell aggódni, anyuka, ez a nyugati pedantéria, veregeti meg a vállamat.
Nem tudom eldönteni, hogy aggódjam-e, azt viszont tudom, hogy nekem a lányom mellett a helyem, ha éjszakára nem is maradhatok, reggel akkor is meglátogatom. Lehetetlen kihúznom a férjéből, hova kell mennem, egyre csak azt ismétli, hogy ne izgassam föl magam, mint egy vigyorgó verkli. A kórházba hiába telefonálok, a lányom nem válaszol, állítólag lemerült a mobilja, de szerintem csak kikapcsolta, hogy ne hívhassam. Reggel azért becsomagolok pár finomságot, megpróbálom újra hívni, hátha most sikerül elérni. Félóránként keresem, de semmi. Amikor kinyitom a konyhaszekrényt, a lódarázs dühödt zümmögése fogad, velem szemmagasságban szinte áll a levegőben, a háta mögött a tányérban újra ott az épülő fészek. Tetszik a vakmerőség, amivel a fészkét védi, igazi anya, gondolom, becsukom a szekrényt és hallgatom, ahogy megnyugszik és visszaszáll a tányérra.
Délután a lányom férjét hívom, eredmények még mindig nincsenek. Este újra a kanapén gubbasztunk, a krimiket bámuljuk. Nem kell aggódni, mondja, de az is lehet, hogy már nem mondja, úgyis tudom kívülről.
Egy hét után a lányom végre hazajön, bátorítóan megölel:
– Jaj, anyuka, hát hallottam, hogy rosszul viselted magad, minek annyit idegeskedni, hiszen tudod, hogy engem azzal csak elszomorítasz.
Ha a diagnózis felől kérdezem, kacagva legyint, ááá, semmi komoly, most egy ideig itthon fog pihenni, aztán minden rendben lesz, miért is vagyok én ilyen nyugtalan természetű. Ennél többet hiába követelnék, tavaszi fáradtság, elmúlik az első aszállyal. Gondját most sem viselhetem, bár reggel beviszem a reggelijét, amit a férje készít elő. Leülök az ágya szélére és mesélnék, de látom rajta, hogy fárasztja, úgyhogy inkább mégis kimegyek. Később még benyitok hozzá egyszer, de éppen alszik. Még később, amikor újra megpróbálom az ajtót, zárva. A darázs döng a konyhában, kimegyek, hogy elzavarjam, de felszáll a legmagasabb polcra, ahol még széken állva sem érem el. A fészek szépen épül, ha felé nyúlnék, hogy leszedjem, a darázs fenyegetően felberreg.
A lányom már több hete itthon fekszik és mégsem tudom, mi történik vele. Egyik este kiabáltam is, nem rá, hanem a férjére, de az csak leültetett egy hokedlire, és főzött egy kellemes kakaót. A kakaó tényleg jót tett, már néhány napja zuhog az eső, minden szürke, mint az a rohadt fészek, ami amúgy is egyre jobban nyugtalanít, mi lesz, ha a darázs beszabadul a lányom szobájába és kárt tesz benne? Ilyenkor mindent sötét színben lát az ember. Attól a naptól kezdve a férje reggelenként engem is megetet, tiltakozhatom, amennyit akarok, katonákra vágja a sonkás vajaskenyeremet, aztán bemehetek a lányomhoz, de csak egy fél órára, hogy ki ne merítsem. Nem nagyon szoktunk beszélgetni, bár egyszer megkérdeztem, min veszekszenek szinte minden este. Persze nem válaszolt, úgy tett, mintha nem tudná, miről beszélek, aztán, amikor már nem tagadhatott többet, annyit mondott, ja, az. Inkább nem izgatom fel sem magamat, sem őt, csak ülök és simogatom a kezét, ő meg biztat, hogy egyre erősebbnek érzi magát, még néhány nap, és újra dolgozni fog.
Ahogy a nappaliban tévézek, meghallom az ismerős döngést, a darázs éppen az ajtófélfán ül, tisztogatja a szárnyát. Becsukom az ajtót és hallom a diszkrét reccsenést. Pedig tényleg nem akartam megölni, de ez már tűrhetetlen volt, bármikor megcsíphetett volna valakit közülünk. Ahogy jobban szemügyre veszem a hullát, úgy tűnik, kisebb, mint egy lódarázs, bár én nem tudom megkülönböztetni egyik darazsat a másiktól. A biztonság kedvéért megnézem a konyhaszekrényt, üres, csak a szinte kész fészek lapul egy levesestányérban. Elkap a lelkifurdalás, felmenekülök előle a szobámba. A fészket nem bántom, minek is most már. Este megint veszekszenek, az ágyamból hallgatom a kiabálást és a sikoltozást. Valami csattan, mintha egy szék borult volna fel. Később kopogtatnak az ajtón, felkészülök a legrosszabbra, biztosan a lányom az, kisírt szemmel kér bebocsátást és vigasztalást. De nem, csak a férje, hozott egy csésze forró kakaót.
Nem sokkal később egy új ember jelenik meg nálunk, nekem be sem mutatják, csak kerülgetjük egymást a folyosón. Az elején azt hiszem, barátjuk, aztán látom, hogy port törölget, szóval inkább valami bejáróféle. A lányom férje azt mondja, nem tud dolgozni és háztartást is vezetni egyszerre. A lányom meg, hogy ő kérte, amíg felépül, szüksége van valaki hozzáértőre, aki vigyáz a házra, nem bízik a férjében, az mindent elhanyagol. A férjét mintha feszélyezné a jövevény, ahogy reggel megjelenik, szedi magát, mintha menekülne, az meg nekiáll takarítani, főz, rendet rak, bemegy a lányomhoz és beadja a gyógyszereit, marad, amíg a lányom el nem alszik, én meg már csak a kulcsra zárt ajtót találom. Nem beszélek a bejáróval, de azért sejtem, hogy arrogáns fickó lehet, nem is fickó, inkább ficsúr, élére vasalt nadrágban, keményített, fehér ingben és csokornyakkendőben jár. Néha esténként is nálunk marad, olyankor a lányomnál üldögél, csukott ajtók mögött, a folyosóra pedig csak az elmosódott pusmogásuk hallatszik ki. Tehát valahonnan ismerik egymást. Megkérdezném a lányomtól, de még a bejáróra tett legapróbb célzás is fárasztja. Amíg ezek ketten beszélgetnek, a férje velem foglalkozik, kakaót főz és krimiket nézünk a tévében.
Elalvás előtt gyötör a gondolat, hogy talán mégsem azt a lódarazsat öltem meg, amelyiket kellett volna, de reggelre mindig elfelejtem. Aztán egy délelőtt újra eszembe jut, kimerészkedem a konyhába, ahol a ficsúr éppen mosogat, támadó mozdulattal feltépem az orra előtt a szekényajtót és megpillantom a szép, sárga csíkos rovart, amint éppen az utolsó simításokat végzi a fészken. Harciasan felkapja a fejét és már-már támadásba lendül. Becsapom az ajtót, aztán a fickóra téved a tekintetem, az elején el sem hiszem, amit látok, keménykalapot visel és fehér glasszékesztyűt, a kesztyűről csöpög a piszkos lé és a hab.
– Micsoda egy olcsó pojáca maga – mondom neki és barátságosan megveregetem a karját. Nem tud magyarul, elmosolyodik és aprót biccent. Attól a naptól fogva ezzel hangolom magam jobb kedvre, végigsétálok a folyosón, lenyomom a kilincset a lányom ajtaján, pedig tudom, hogy be van zárva, ő pedig egy pillanatra felébred és kikiált, szervusz, anyuka, hogy vagy? Remekül, kislányom, remekül, trillázom és belibbenek a konyhába, megállok az emberünk előtt és elmondom mindennek:
– Maga ótvar féreg – kedveskedem -, ragyaverte hullarabló, álnok prérifarkas.
Attól tartok, a hiénát megértené, azért mondok préfifarkast. Ő pedig csak néz és mosolyog, megigazítja gomblyukában a virágot, meghuzogatja a csukló körül ráncosodó, fehéren ragyogó kesztyűt, bólogat és mond valamit, talán azt, hogy köszöni szépen, talán azt, hogy nekem is jó reggelt, aztán büszkén mosogat tovább, mint aki tudja, hogy minden a legnagyobb rendben. Este pedig újra nálunk marad, hallom, amint beoson a lányom szobájába, úgyhogy inkább elsietek fürdeni. Áztatom magamat az illatos habfürdőben és próbálom nem hallani, ahogy megint elkezdődik, a lányom szobájában felharsan a zokogás, a visítozás és az üvöltés, kisvártatva pedig lenyomják nálam a kilincset, a lányom férje az, szomorúan szorongat egy hokedlit, már nem mondja, hogy anyuka, sem azt, hogy ne aggódjak, csak leül mellém és megnedvesíti a kezét. Alattunk a szobában felborul valami, megállás nélkül kiabálnak, a lányom férje pedig tarkómra teszi a vizes tenyerét. Egy pillanatra azt hiszem, hogy víz alá próbálja nyomni a fejemet, de nem, csak segít besamponozni a hajam. Végül mégis elmosolyodik a maga szelíd, szerény módján, zsebéből papírhajókat húz elő és vízre bocsátja őket:
– Nézze anyuka, mondja, ezeket magának hoztam, én hajtogattam, ugye szépek – mondja, és várja, hogy megdicsérjem, a szellőztetőnyílásból pedig lódarázs mászik elő és zümmögve letelepszik a mosdókagyló peremére, hogy megtisztogassa a csápjait. Szeretem elnézegetni nyaranta a darazsakat, okos, büszke állatok, azt hinné az ember, hogy lelkük van nekik is.
