Tizenöt éve lehetett, hogy elhatároztuk még a régi DRÓTtal, hogy egy Tisza menti kisvárosban DRÓT-estet szervezünk. Bementem a polgármesterhez, éppen üléseztek. Egy nagy asztal körül ült a kisváros „krémje”, az asztalfőn pedig a köpcös polgármester. Amikor megkérdezték, ki vagyok és miért jöttem, elmondtam, hogy a halászlé-fesztiválon szeretnénk a Tisza partján egy sátrat felállítani, ahol fiatalok szavalnak, zenélnek, beszélgetnek. Ennyi.
A köpcös polgármester odaténfergett hozzám, megfogta a kezem, szorosan magához húzott és ezt monda: „Mi meg fogjuk érteni egymást!” – szorítása kellemetlen, mondata értelmezhetetlen volt számomra. Aztán megegyeztünk egy találkozóban a kultúrház igazgatójával, aki szintén jelen volt, és aki, akár testvére is lehetett volna a polgármesternek. Végül pedig pálinkáznom kellett velük.
Néhány nappal később bementem a kultúrházba, amiben talán csak a nyugdíjasklub üzemelt az elmúlt évtizedben. Székek labirintusában bolyongtam, mire a színpad közepén egy nagy asztalnál megtaláltam emberem. Asztalán két telefon, az egyik gondolom nem működött, a másik egyenesen Moszkvába lehetett bekötve. Nem is nézett rám és máris üvölteni kezdett. Artikulálatlan kiabálásából csak annyit értettem, hogy én, Weiner Sennyey Tibor, nem is létezem, és eleve, hogy képzelem, hogy a Tisza-menti kisváros boldog és kiegyensúlyozott kulturális életét megzavarom terveimmel. Megdöbbenve távoztam és nem értettem mi volt a bajuk velem.
Ma már tudom. Felismerem a fajtáját. Felismerem nézéséről, kézfogásáról, beszédstílusáról. Felismerem azt a velejéig korrupt, zsigerig romlott, ámde pozícióba került és hatalmával folyton-folyvást visszaélő alakot,
akit a kommunizmus termelt ki, de gond nélkül tudott alkalmazkodni ahhoz a kapitalizmushoz, amelyben nincs demokrácia, nincs jog előtti egyenlőség, és végképp nincs sem szólás-, sem pedig művészet-szabadság.
Az van, amit ők meghagynak.
Az, ami alulról szerveződik, ami nyitott, eleven, szabad, amit nem tud kontrollálni, és végképp, ami nem vesz részt a mindent átszövő korrupcióban: nincs. Nem létezik.
Én tehát, a fiatal költő, aki csak úgy besétált az ő világába, saját elképzelésekkel, arról, hogy mit kéne tenni: én nem léteztem. Ilyenek, mint amilyenek mi vagyunk: egyszerűen nincsenek. Nem léteznek a versek, amiket fel akartunk olvasni, nincs az a zene sem, amit játszanánk. Nem kerülhetünk be a műsorba, tévébe, könyvesboltba, újságba, hírekbe. Nem létezünk. Mennyire így van. Hiába írunk könyveket, hiába írunk cikkeket, hiába próbálunk a közöny és hazugság falain áthatolni, hiszen mi nem létezünk az ő világukban, hatásunkat és üzenetünket sem segíteni, sem elnyomni nem fogják, mert módszerük lényege az, hogy nem vesznek róla tudomást.
De mindez egy korábbi fázis volt, tizenöt évvel ezelőtti. Azóta fejlődtek.
Az, amit a Leviatán című zseniális kortárs orosz film bemutat, egy szinttel durvább.
Ez kérem szépen az illiberális akármi, lehet rájuk szavazni és békemenetben vonulni mellettük, meg bérkommentekben védeni a marhaságukat.
Mi az a Leviatán? „Az Újtestamentum szerint Leviatan az Antikrisztus megtestesítője, akit az Úrnak le kell győznie. Más (ószövetségi) összefüggésben a teremtés előtti kaotikus ókorra megy vissza (Zsoltárok könyve, 74:13.-14.). Egyesek szerint azonos Rahab démonnal vagy sárkánnyal (Ézsaiás próféta jövendölése, 51:9). Thomas Hobbes is ezt a szimbolikus képet használta fel az államról írt művében (1651).”
Miről szól röviden ez a film? „Kolja Észak-Oroszország tengerpartján él családjával. Saját autószervize van, amely családi háza mellett helyezkedik el.
Egy nap a polgármester megjelenik műhelyében és felszólítja Kolját, hogy adja át a vállalkozását, birtokát és a házát.
Kolja azonban nem hajlandó teljesíteni a férfi kérését és a konfliktus eldurvul.”
A történet azonban nem ilyen egyszerű, és a konfliktus mélyen, sokkal mélyebben be van ágyazva a szereplők életébe, mert „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van”. Mindenkinek javaslom, hogy nézze meg. Komoly, nehéz és ízig-vérig orosz film a Leviatán, Andrey Zvyagintsev zseniális rendezésében.
Aztán gondolkodjunk el, hogy ismerünk-e ilyen embereket saját környezetünkben, hogy
van-e még értéke és biztonsága a magán-, és a szellemi tulajdonnak egyáltalán? Hogy van-e jog előtti egyenlőség?
Igen, az az egyenlőség, amiről Ludassy Mária is beszélt könyvében. Vagy valami teljesen más kezd kialakulni? Ahogyan a régi klasszikus mondja: „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.”
Leviatán – színes, feliratos, orosz filmdráma, 140 perc, 2014.
