Értse meg, én galamb vagyok, mi nem így szoktuk, de ő akkor is magához húz, és szétteszi a lábát. Úgy vakarom le a kezeit a derekamról, mint a forró tejről a megráncosodott bőrt. Sosem foglalkozik azzal, amit mondok neki. Eldöntöttem. Kiteszem a lakásból ezt a nőt. Amikor közlöm vele azt válaszolja, hogy ő nem szeretne visszamenni a szüleihez. A nappaliban a kedvenc fotelembe ülök. Az égen L alakban repül egy madárraj. Lászlónak hívnak. Biztos vagyok benne, hogy nekem üzennek.
Pár napja lehetett, hogy feküdtem a park füvén, és tüsszögtem a testemet borító tollaktól. Rám tapostak férfiak, nők, és mintát rajzoltak a babakocsi-kerekek a hátamba. Fájnak a csontjaim, mégis felállok. Nem tudom lesöpörni magamról, annyira hozzám tapadtak. Órákig nem tudom, hogy ki vagyok, egyáltalán mi a nevem. Bolyongok, a házak úgy érzem, összenyomnak, sajog a fejem. Belebotlom egy nőbe. Puszilgat, próbál vonszolni. Nem tudok arra a kérdésére válaszolni, hogy mennyit ittam. Fehér tűszúrásokat látok, elhomályosít. Amikor magamhoz térek, a nő mellettem szuszog. Érzem, hogy fáj a hátam. Nem tudok mit csinálni, nem jó feküdni, sem ülni. Járkálok ebben a házban, és várom, hogy elmúljon, ezzel a szürke derengéssel együtt.
Semmi keresnivalóm nincsen emberek között. Ezt bizonyítja az is, hogy kirúgtak a munkahelyemről. Nem vagyok képes együttműködni. A négy fal egy kalitka. Aki idehelyezett, nem tudta, hogy nem vagyok szelídíthető, hogy mindig elvágyódom. Ülök a kanapén, ott akarok lenni, ahol lennem kell. Az ablakot nyitva hagytam, hogy legalább ennyi engedményt kapjak. Így picit elviselhetőbb, de ahányszor az égre nézek, elfog a sírás, elképzelem, hogy repülök, ahogy elhagyom ezt a földet. Berepül három madár, fényes és szürke a tolluk, mintha egy másik bolygóról jöttek volna. Tipegnek a padlón, amikor észrevesznek, nem riadnak meg. Hozzám beszélnek. Szedd össze magad. Rád se ismerünk, mit vergődsz itt, Laci. Leestél, igen, nem itt kéne lenned, de akkor növessz szárnyat, és ne sajnáltasd magad. Légy kemény csőrű madár, ne ilyen gyámoltalan puhatestű giliszta.
Oláh Péter
A Károli BTK magyar szakos hallgatója. Több éve ír prózát, két alkalommal volt díjazott a sárvári írótáborban, és 2020-ban a Hajdúböszörményi Írótáborban is. Eddig a FÉLonline, KULTer, A Vörös Postakocsi, SZIFONline, ÚjNautilus, Irodalmi Szemle online felületein jelentek meg szövegei, illetve nyomtatásban a Pannon Tükör 2020/4-es számában, de megjelenés előtt állnak írásai a Kalligram, Prae, Tiszatáj, kolozsvári Helikon, Székelyföld és Új Forrás folyóiratokban is.
A nő kiköltözött. Üresen találtam a lakást. Utáltam, hogy még meg sem érkeztem, de már a mellékhelységbe kellett rohannom, és ülnöm ott, mint egy halálraítélt. Eldöntöttem. Lefogom szedni a tetőt. Ebben senki nem tud megakadályozni. Felmentem a padlásra, és elkezdtem lebontani az egészet. Áthívtam a szomszédot is. A következő héten az éjszakákat már a csillagos ég alatt töltöttem.
Az elején csak kenyérmorzsákat csipegettem az asztalon. Magokat rágtam, később gilisztát. Sosem ettem finomabbat. A napokban kivittem a szekrényeket. Az asztalt és a csapot meghagytam. Felszedtem a szőnyeget, és feltekertem, hogy a többi közé tegyem az udvarra. A szomszédtól kölcsönkértem a bontókalapácsát, hogy a betont is fel tudjam szedni. A törmelékeket is a többi közé szórtam. Sikerült elérnem a homokig. Jólesett azt gondolni, hogy este már így alszom.
Bolondnak tartottak, és nem értettek. Nem is vágytam arra, hogy felfogják, mire készülök. Tudom, hogy az emberi agy nagyon korlátolt. A homokban hemperegtem, mert megfejtettem a madárraj üzeneteit. Beletelhet több hónapba is, mire kinőnek a szárnyaim. Értettem a nyelvükön. Tagja leszek ennek a légitársaságnak. Köztük akarok lenni. Többet nem fogok leesni.
