Vakság
Van egy nyílás,
ahonnan kivetíti a belső falakra
sugarait a mély.
Mégis, akárcsak átmeneti vakságot
színlelő járókelők,
suhanunk át emlékeinkben
elgázolt állataink mellett.
Szemeink köré redőket növesztünk,
belül hártyás idegek
tömítik be gödreinket.
Mint autósmozi vászna előtt
egybeolvadó pár:
ha nem látjuk
a fontosabb képkockákat,
csupán húsunk nem várt lüktetéseiben
bújnak meg a száműzött tartalmak.
Majd, miután elsötétül a képernyő,
ocsúdunk fel,
milyen éjszaka belenézni
a kivilágítatlan park sötétjébe.
Kristályos
Zseblámpával a kezemben
világítok a sötétben.
Látom redőzetét
textilnek és bőrnek.
Alattuk kidomborodó erek:
előre kijelölt ösvény mentén
terjed szét az élet,
a csuklómba is eljut.
A zenetanárnő, aki
Beethovent játszik zongorán,
de végül sokkolják érzékenységét,
vagy a táncművésznő,
akit kocsikerék köré tekeredett
sála fojtott meg.
Görcsölő gyomorral
fújom tele füsttel a szobát,
és megöntözöm borral
a kristályokat,
hátha beleveszik a füstbe,
minden, ami tiszta,
s a homályban megszilárdul
valami egészen más.
