Napraforgók
A vonatablakon beömlő fény
megszabadít egy rossz álomtól.
Pompadour-rózsaszín
hajnal, egy sosem látott,
mégis ismerős ország
hegyein, amiről nyolcadikos
koromban álmodoztam
a földrajzkönyvem fölött.
Vörös föld, Van Gogh
sárgájával festett házak,
almazöld zsaluk, majd a hirtelen
berobbanó azúr:
a Földközi-tenger.
Új otthon, új név.
A Nap, mint
jövőnk jelképe emelkedik ki
az őskék-színű vízből.
Domborodó hasamra helyezem
a kezem. – Megérkeztünk, te
nem szegregált világban fogsz felnőni.
Anyuról
Először jártam kórházban,
a szag elviselhetetlen volt.
Anyám egy padon ült – kikötve.
Azért, mert elkóborol, mentegetőzött
a nővér, aki hirtelen ott termett
és gyorsan levette a köteleket.
Én vagyok, Anyu! – nem ismert meg.
Krémest hoztam neki, a kedvenc sütijét.
Pillanatok alatt falta be, átsuhant
rajtam – éheztetik.
Alig bírtam felállni, olyan
lelkiismeret-furdalásom volt,
hogy itt kell hagynom.
Olyan ez az utolsó találkozás
bennem, mint egy mondóka:
újra meg újra felmondja magát.
Plath Prélude
Azon a nyáron nem értettem
mit keresek New Yorkban.
Nagyon-nagyon csendesnek,
nagyon üresnek éreztem magam.
A napok úgy sorakoztak fel
előttem, mint kinyithatatlan,
hófehér dobozok.
Haszontalanná váltak az ujjaim
az írógép billentyűzetén.
Nemrég ültették villamosszékbe
a Rosenberg házaspárt,
csak arra tudtam gondolni
milyen lehet, amikor
az idegszálakon végigfut a tű.
Wallenberg Prélude
Csillagos házakban,
tehervagonokban
a szívekre jaj szállt,
Birkenau felől
a füstben, láttam a
gyűlölet legvalódibb arcát.
Aki bújt
Aki nem
Horogkeresztet vet
ránk a történelem.
édentől innen
forróság
pára
korhadás
vértől fekete föld
végtelensége
káinok sorakoznak
a repülőtéren
de a gép
ami istenhez jár
nem közlekedik többé
