Véget ért a korona.
Megint jönnek.
Három órán át suvickoltam, mert ugye az kell, hogy csillogjon-villogjon. Ha egyetlen morzsa marad a földön, ugrik egy csillag, nem elég egy porszívózás meg felmosás kombó, ki kell nyalni a lakást, ezt hívják úgy, hogy sparkling clean. Még jó, hogy 140%-os a látásom, mert így meglátok minden hajszálat a földön, fel is veszem, a mosdóról ne is beszéljünk, külön mikroszálas kendőt tartok arra a célra, hogy a csaptelepet fényesre glancoljam. Szebb, mint az új. Persze a Cif is segít. Az ágyneműt Coccolinóval öblítem és vasalom is, olyan a lakás, mintha szállodába érkeznének.
Rengeteg meló.
Mondjuk edzésre nem kell menni ezeken a napokon. Egyenes háttal hajolok porszívózás közben, hátrahúzom a vállam, amikor porolok. Olyan kegyetlenül fájok, mire végre hazaérek, hogy ezt csak a forró fürdő és fél üveg bor feledteti. Ideiglenesen. A férjem szerencsére megértő.
– Megmasszírozzam a hátad? – kérdi, mikor belépek a házba.
– Mindenre vevő vagyok, amit nyújtani tudsz – nyögöm.
– Előbb le kell fürödnöm. Izzadt vagyok, kapáltam.
Belemerülök a kádba és röviden elgondolkodom, miért hiszik a férfiak, hogy gond az izzadság. Az a legszexibb dolog a világon. Vagy csak berúgtam. Sok volt az a fél üveg bor. Bár már mondjuk ettem.
A lakásba most magyarok jönnek. Volt sok foglalás nyárra, de mindenki lemondta, lengyelek, franciák, osztrákok. Törölték a járatot, törölték a koncertet, törölték az életet. Jó. Mindenkinek azt mondom, fel a fejjel, szívesen várom máskor, úgy teszek, mintha nem számítana, hogy most húztak ki a zsebemből hetvenezret. Mert igenis bassza meg, miért nem jön el kocsival?
Á, inkább iszom, nincs értelme felhúzni magam ezen, legalább a magyarok jönnek. Az összes foglalásom ilyen. Végre hazajön a gyerek a családjával, meglátogatják anyuékat. Vagy ez, vagy esküvő. Mert az élet folyik tovább, járvány ide, vírus oda, az emberek szerelmesednek, az emberek házasodnak, gondolom, válnak is.
Remélem, jó vendégek lesznek a magyarok. Mindenki azért nálam foglal, mert ő maga szemben lakik, vagy a keresztutcában, vagy kicsit lejjebb, a metró felé, és a fotóról felismerte a házat – szép ház – és a család így közel lesz. Jó ez így. Tulajdonképpen jobb, mint a sok kínai meg vietnámi meg koreai vendég, akiknek alien ez az európai fürdőszoba, lövésük nincsen, hogyan használják a kádat. A kulturális különbséget zuhanyozni lehet: Ázsiában nem vagy tiszta, ha olyan víz is éri a testedet, ami nem totálisan felülről jött, tehát eszük ágában nincs beleülni a vízbe, de valamiért a zuhanyrózsát sem képesek használni. Ha ázsiaiak jönnek a lakásba, az alsó szomszéd sírva hív, ázik a fürdő. Mondjuk ez múlt idő. Az első három alkalomból tanultam. Az ázsiai vendégnek azt mondom, egy csepp víz sem mehet ki a földre a kádból, a zuhanyból, különben feljön a szomszéd és elvágja a torkukat. Nem mernek fürödni. Ergo a törülközőt sem használják. Erre mondja a brit, hogy win-win situation.
Sokféle vendégem volt már. Török egyetemista, aki az írógépen hagyott üzenetet, brazil baráti társaság, aki csak azért jött Budapestre, mert beleszeretett a lakásomba, meg németek, akik panaszkodtak, hogy meleg van a szobában, de ablakot nem nyitottak, mert az környezetszennyezés – ugyanakkor a szemetüket ömlesztve öntötték a kukába, dacára a cuki kis szelektív tárolóknak, melyek a konyhapult alatt kéretik magukat.
Sok rövidtávos azért csinálja, mert szeret vendégeket fogadni, élvezik, hogy új embereket ismernek meg, még meg is lehet élni belőle, ha a legtöbb éjszakára van vendégük, és mondjuk a szomszédban laknak. Én mindössze kivárok: megörököltük a nagyi lakását, jó lesz az ikerfiaimnak, ha egyetemre mennek, de addig van még hátra egy-két év. Négy, de ki számolja.
Tán hosszú távra kellett volna kiadni, természetesen feketén… a sarc rövid távon elképesztően bonyolult, no meg több lépcsős: fizetsz idegenforgalmi adót a vendégéjszakák után, helyi adót az önkormányzatnak, mert üzleti célra használod a lakást, és persze személyi jövedelemadót a bevétel után, amiből az online szolgáltató eleve jutalékot von le. Arról a nem-is-tudom-mi-a-neve új adóról meg ne is beszéljünk, ami még 4% befizetést kér a bevételre. És akkor még ott van a kötelező nyilvántartó szoftver, amiről annyi jót mondhatok, hogy szép a színe. A kérelem megadása sem zászlós menet, akkora a bürökrácia, hogy ha egy új hús felteszi nekünk a kérdést:
– Szerintetek belevágjak?
…egy emberként hördül föl a közösség:
– Ne!
És ennek ellenére csináljuk. Azt hiszem, azért, mert vágyunk a pozitív visszacsatolásra. Az éltet minket, hogy lássuk a ragyogó arcokat, ahogy megköszönik a lehetőséget, és közben azzal áltatjuk magunkat, az országimázst építjük, amikor a szlovák turistának december 31-én délután négykor megvarrjuk a szétszakadt táskáját, mert ugye a lakásban még varrógép is van.
Mi nem nyaralunk, karácsonykor is ugrunk, ha kiég az izzó, reptérre viszünk, gyerekprogramot ajánlunk, reggelit főzünk. Mi altatjuk a turisták 20%-át. Ijesztő szám, igaz? Valóban. Gondoljunk csak bele; én 56 kg vagyok, ha szembetalálkoznék egy 14 kilós drabál állattal, én is megijednék.
Merthogy így fél tőlünk a szállodaipar.
Ma jelentették be egy kedves hangvételű podcastban. „Azt gondolom, hogy egészen biztosan valamilyen módon ebben a helyzetben a rövid távú lakáskiadást szabályozni kell.” Így szólt a Magyar Turisztikai Ügynökség, Guller Péter, hogy pontosak legyünk.
Ahogy kortyolom a boromat – ez az utolsó pohár, elfogyott biz az egész üveg – elképzelem azt a tizennégy kilós veszedelmet. Egy ötéves gyerek állna velem szemben az utcán. Hmm. Talán tényleg van mitől félni. Húsz év múlva ő huszonöt éves lesz, hetven kiló, ura a porondnak – én meg hatvanéves, aszott, erőtlen öregasszony, sepregethetem a manézst.
Á, ez a kép sántít. Dehogy leszek én erőtlen. Ha leszabályozzák a vendégéjszakák számát, akkor kettőzött erővel suvickolom majd a lakást, hogy a vendég jó értékelést adjon és superhost maradhassak, Jézus földi mása a Rövid Táv Szentélyében. A heti egy éjszakáért kettétöröm magam, olyan fess agg csaj leszek, hogy majd a brazil vendégek belém szeretnek.
Ezen felröhögök, kilöttyen a bor.
Tényleg, mitől fél a magyar állam meg a szállodalobbi? Ja, bocsánat, nincs szállodalobbi. De magyar állam van, ugye, az még létező kifejezés? Mindegy. A szabályzáson merengek. Ez tiszta biznisz, adózunk, vajon miért baj, hogy létezünk? És…
– Gyere, aludjunk – hív a férjem.
Felhörpintem az utolsó kortyot, és elmotyogom életem párjának, min kattognak agyamban a Cserszegivel olajzott fogaskerekek.
– Jesszusom, mert mekkora piac ez? De tényleg, mennyi pénzről beszélünk? – kérdi.
Pironkodva vallom be, hogy fogalmam sincs. Ő folytatja:
– Tudod, inkább azon kellene aggódniuk, mennyi lesz a GDP, ha nem lesz idén Sziget meg ezek. A Rolling Stones gitárosa köhög egyet, lemondják a koncertet, Magyarország gazdasági növekedése esik fél százalékot. Ehhez képest mennyi már, ha… mit röhögsz?
Valóban ez a helyzet: a könnyem is kicsordul, úgy nevetek.
– Köhög – nyögöm. – Itt a korona és a gitáros köhög!
– Te hülye vagy – jelenti ki párom a nyilvánvalót. – Inkább megmasszírozlak.
Nádasi Krisztina Író, szerkesztő. 1976-ban született Budapesten. Tizenéves kora óta jelennek meg írásai folyóiratokban, magazinokban, könyvben, emellett irodalmi és szakmai szövegek szerkesztésével is foglalkozik. A Könyv Guru könyvportál írástechnikai rovatvezetője, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia mentora (2016–18). Három gyermeket nevel, kedvenc időtöltése a könyvolvasás a Duna partján. Maugham, Greene, Gárdonyi, Agatha Christie és Jennifer Niven könyveit kedveli leginkább.
