DRÓT: Mi volt a legelső ötlet-szikra, amiből azután kinőtte magát ez a darab?
Perovics Zoltán: Az univerzum, a természet, a Mexikói öböl lakói: a mutáns garnélák, a vak halak, a civilizáció mérgeinek áldozatai vádolják az emberi fajt.
Andreával (Erdély Perovics Andrea a Metanoia Artopédia rendezőasszisztense/színésznője) közös elképzelésünk szerint – egyebek mellett – hangsúlyosabban foglalkoztunk volna előadásunkban a természettel, az állatvilággal szemben elkövetett emberi bűnökkel, azok lehetséges következményeivel: a légköri hőingadozással, az olvadó jéghegyekkel, az esőerdőkkel, a nehéz fémektől, kemikáliáktól megbetegedő, pusztuló tengeri állatokkal, a májbeteg tonhalakkal, a mutáns garnélákkal, akik nem is csak a mexikói öböl vizébe ömlő olajtól váltak daganatos betegekké és vakokká, hanem éppen az olajfoltok megszüntetéséhez vízbe permetezett szerektől. Többet foglalkoztunk volna a Csendes óceáni szemétfoltokkal, az űrszeméttel, a tengerszint emelkedésével, stb. Ám
ezt a szándékunkat éppen a menekültek iránti együttérzés, szolidaritás, és az a mutáns-demagóg-rasszista propaganda írta át, amely a halál elől menekülő embertársainkat ellenségként igyekszik beállítani.
Ez a tendencia láthatón erősödik is Európában. Nem gondolom, hogy a tengerszint feletti legmagasabb térségek lakói szögesdróttal zárnák körül határaikat, ha pl. a vízszint drasztikusan megemelkedne, de az egészen biztos, hogy annyi menekült érkezne oda – és nem is csak Európából -, hogy nem férnének el ott, nem is beszélve arról, hogy mennyi bárka/hajó/vízi-jármű süllyedne el addigra. Ez ellen a lehetőség ellen nem tesz a mai ember semmi lényegeset, ha szmogriadó van, akkor felhúzza a maszkját és kész.
A klíma konferenciák szánalmas alkudozások arról, hogy ki, mennyit, hogyan…
Megkockáztatom, hogy az előrelátó divatdiktátorok tehetsége is abban merül majd ki ezzel kapcsolatban, hogy a jobb módú kuncsaftjaiknak gyémánt, vagy aranyflitteres gázmaszkokat terveznek majd, hogy abban minél jobban mutassanak az éppen aktuális történet vörös szőnyegén.
DRÓT: És te Csaba, hogyan kerültél a darabba?
Formanek Csaba: Különleges helyzetben vagyok, mert először nézőként láttam az előadást még nyáron, Szegeden, a Thealter fesztiválon. Még írtam is róla ide a DRÓTra – nekem egyértelműen ez volt a fesztivál legjobb, legkomplexebb előadása. Azután fölmerült, hogy valamelyik következő Metanoia-darabban dolgozhatnánk együtt. Régóta ismerjük egymást Peróval (Perovics Zoltánnal), még a 90-es évek végén láttam a Védett állatok című előadásukat a lakásszínházban, ami gyökeresen megváltoztatta a színházhoz való viszonyomat. Az évek során többször beszélgettünk róla, hogy jó lenne egy közös munka, ez úgy tűnik, mostanra érett meg. A mostani előadás egyik szereplőjét – egyeztetési okokból – le kellett kettőzni, és engem kért meg Pero erre a feladatra. Tavaly novemberben tehát játszottam az előadásban, most ismét kívülről néztem, februárban pedig újra benne leszek. Érdekes tapasztalat ez a ki-belépkedés. Már csak azért is, mert nem voltam ott a darab megszületésénél, én már úgymond a „kész művet” csodálhatom kívülről-belülről.
DRÓT: Mivel ez egy meglehetősen nem szokványos darab, meg kell kérdeznünk, hogy mégis milyen attitűd szükségeltetik a befogadáshoz?
Formanek Csaba: Úgy gondolom, semmilyen attítűd nem szükségeltetik. Meg kell nézni az előadást, és ami ott majd megtörténik (a színészekkel, a nézőkkel) az a lényeg.
Perovics Zoltán: Ha az adóban nincsen semmilyen számító hátsó szándék, pl. mindenáron hatni, vagy tetszeni akarás, akkor a befogadó érzi/tudja, hogy ott egyáltalán nem a színházról van szó, hanem arról, amiért a színház van, akkor ott valóban megtörténhet az a valami, ami a színház ősi/eredeti szakrális funkciója.
DRÓT: Meglehetősen határterületen mozog a darab, mindenféle szempontból. De vajon minek a határa?.
Formanek Csaba: Nem tudom, hogy értsem ezt a kérdést… Van egy szólóelőadásom, a Bádogelefánt, amiben végig egy fürdőkádban vagyok – ez vajon határterület? Mindenki szokott olykor fürdőkádban heverészni, van aki nem csak fürdik, hanem mondjuk olvas is benne, van aki meditál, esetleg szeretkezik, énekel, stb. Szóval éli az életét. Ez az előadás, az Én tökéletes vagyok is ilyen számomra, reakció a körülöttünk lévő valóságra, eseményekre. Olyan, mintha a világ belőlünk szólna, ilyen érzésem van közben a nézőtéren, meg a színpadon is, azaz hogy
bennem van a fájdalom, bennem van a gyűlölet, bennem van a háború, és minden, ami történik ezen világon,
a Föld nevű bolygón, de talán még azon túl is. A Metanoia előadásaiban engem mindig is ez a kozmikusság vonzott a leginkább, ez a külső és belső végtelen, vagyis a szembenézés ezzel a végtelennel, ami persze rögvest végesség is, a kettő nem tud egymás nélkül létezni. Ezért lehetséges, hogy ebben az univerzumban, ahol az előadás létezik – egy amolyan kivetített tudattalanban – a világ nyelvvé változik, és megszólal bennünk. Ilyen értelemben ez valóban határterület, mert nem sok színházban – vagy egyéb fórumon – lehet hasonló élményben részesülni. Az más kérdés, hogy ez
mennyire esik jól a bennünk élő kényes-kényelmes embernek, ha megszólal bennünk a világ és ellentmond nekünk
– mert bizony nem feltétlenül azt fogjuk hallani majd, amit szeretnénk.
Perovics Zoltán: A NASA kifejlesztett egy űrporszívót azért, hogy a korábbi űrmissziók által az űrbe juttatott szemetet eltávolítsák. Ezek a kis alkatrészek, fémdarabkák, szilánkok, stb. körülbelül 30.000 km/h sebességgel száguldoznak súrlódás hiányában az űrben. Azt nem tudom, hogy ennek a masinának a beüzemelése nem jár e űrszennyezéssel, ill, hogy a porszívó maga nem válik e űrszemétté. Azt azonban igen, hogy a NASA legnagyobb megoldatlan problémájának a Marson uralkodó -63 Celsius fok leküzdését tartja, és bár elvetették már az alábbi gondolatot – tehát megnyugodhatunk -, de nem is annyira meglepő, hogy ott az egyik komoly kutatónak az elméjében az ezzel kapcsolatos legelső ötlet-szikra az volt, hogy esetleg plutóniummal lehetne felfűteni a Marsot. Ennél nem tűnik nagyobb elmebetegségnek az sem, hogy egy újabb vízözön esetén az emberek áttelepüljenek az addigra kontinensméretűvé növekedő szemétfolt-szigetekre, amit talán majd „Lebegő paradicsom” -nak neveznek akkor.
Nem tartom kizártnak, hogy hamarosan megjelenik az első befektető, hogy a szemét-szigeteket felvásárolja, hogy aztán több befektetővel és tudóssal a haszon/túlélés reményében megszilárdítsa azokat.
Mindenesetre ezekről a monumentális szemétfoltokról nem esik szó annyit, mint az űrexpedíciókról, űrtúrizmusról, hold parcellákról, vagy a Marsra településről, melyekkel már nem is csak űrszemetünket, de az emberi faj szuicid hajlamát, ragyogó sötétségét véglegesen és megmásíthatatlanul is kiterjeszthetjük a világegyetemre. Mindig a tartalom, jelenesetben az emberi elmét elborító özönvíz írta, rajzolta a nyelvet és a formát előadásunkban.
