BOLDOG ZOLTÁN: Mennyire hihetünk a Harmadolás című köteted borítóján szereplő szövegnek, amely szerint a csukott szemmel, a véletlenre támaszkodva alakítottad ki a szerkezetet a nyitó és a záró darab kivételével?
ORCSIK ROLAND: A kötet úgy is működik, ha valaki elhiszi a hátlap szövegét, s úgy is, ha az kételyt ébreszt. Más-más úton, ám végül ugyanoda lyukad ki a két olvasó, akár hívő, akár hitetlen gyaur: a kötet egyéni „harmadolásához”.
BZ: Miért döntöttél e módszer mellett?
OR: Először magam is elvetettem ezt az ötletet, aztán a finis előtt Lanczkor Gábor rábeszélt, hogy próbáljam ki. A kortárs lírában elég sok olyan verses kötet jelent meg, amelyekben erős koncepciók szervezik a könyv szerkezetét, pl. Borbély Szilárd, KAF, Marno János, Vörös István, Takács Zsuzsa, Tolnai Ottó, a fiatalok közül Németh Zoltán, Csehy Zoltán, Krusovszky Dénes, Lanczkor Gábor, Pollágh Péter, Sopotnik Zoltán, Áfra János munkái, vagy a saját Mahleres kötetem. Ez az antikvitás óta kísérti a poétákat. Arra gondoltam,
csinálhatnék magamhoz képest valami egészen mást, szokatlanabbat, így jutottam el a koncepció, a módszer feladásához, az „irányított véletlen” avantgárd használatához.
A zeneszerző John Cage esetében ez egy hagyományos eljárásmódon, a kínai Ji Kingen, a Változások Könyvén alapul, aminek spirituális konnotációja is van. Én a Ji Kinget nem ismerem annyira, hogy szólni tudjak róla, és úgy sejtem, az nem pusztán ismeret, hanem élet-és létforma kérdése. (Mellesleg Böndör Pálnak van egy kiváló kötete, mely a Ji King variabilitásán alapul, a A változásom könyve a címe.) Szóval, amikor a „véletlen”, a „változás” módszertelen módszeréhez nyúltam, akkor ezzel már egy hagyományhoz viszonyultam.
BZ: Nem háborgott emiatt Mészáros Sándor, a Kalligram kiadó vezetője?
OR: Nem háborgott, nem szegezte felém a stukkerét. Viszont a kéziratot először a hátlapszöveg nélkül küldtem el neki, írta is, hogy talán valami határozottabb ívet kellene adni az egésznek, ám miután elküldtem a hátlapszöveget is, minden világos lett számára. Ez pedig megerősítette bennem a kiáltványszerű hátlapszöveg, az „irányított véletlen” szerepét.
BZ: Miért gondoltad úgy, hogy beavatod ebbe a titokba az olvasókat?
OR: Azáltal, hogy nyilvánossá tettem a játékot, jeleztem, nincs titok. Csakis az olvasón múlik, hogy miként „harmadol”, s ezáltal mit tart majd titoknak a könyvben. A kötet véletlenszerű, a változást érzékeltető szerkezete és a hátlapszöveg manipulációja termékeny feszültséget gerjeszthet. A paradoxon dinamikussá teszi a befogadás intenzitását, többek között emiatt is szeretem Erdély Miklós szövegeit.
BZ: Ha természet- és állatvédő lennék, valószínűleg a ráismerés örömével olvasnám a kötetedet. Azt gondolnám, hogy Orcsik Roland a zöld gondolat és a kutya-ember barátság nagy szószólója. Zavarna, ha valaki így közelítene a Harmadoláshoz?
OR: Nem zavarna. Illetve csak akkor, ha ebből valami szélsőséges ideológia próbálna magának hasznot húzni: pl. a természet és a szent higiénia védelmében üldözzünk el az idegen népcsoportokat a hazánkból, vagy valami hasonló agybomba.
BZ: Nagyon sokat írsz a kutyádról, Dezsőről. Mit szólt ehhez a feleséged? Nem hiányolta a hitvesi költészetet?
OR: A feleségem kedveli a kutyás verseket. Igaz, keveselli azokat, amelyekben róla is szólok, pedig ez már a harmadik kötet, ahol szerepet kap. Ráadásul, a kötet szerintem egyik legjobb verse, a Hullámtörlés éppen őt idézi (ha már ennyire referenciához kötjük az olvasói örömöket). Arám imád néha froclizni, többek között ezért is szeretem.
BZ: Verseidben gyakran feltűnnek Szeged meghatározó helyszínei (a Boszorkány-sziget, a Tisza-part: a Lapos és a Fóka, a Maros és a Tisza találkozása) és jelenségei (például a tiszavirágzás). Miért tartod fontosnak, hogy az utalásokból felismerhető vidék helyet kapjon a lírádban és a kortárs költészetben?
OR: Valójában Szeged, illetve a szegedi Tisza-part már Juhász Gyula verseiben is jelen van. Eszembe jutnak a költő sorai, ahol a Tisza hiányát pszichoszomatikusan érzékeli: „Egy nyaram elmúlt, fénye elapadt /És téged, szent folyóm, nem láttalak.“
Szeged legfényesebb pontja a Tisza, nélküle unalmas lenne a város.
Szóval én ezzel már egy létező hagyományra kapcsolódtam rá. A lokalitás, a vidéki perspektíva egyetemes horizontjának érzékeltetését azonban Tolnai Ottótól lestem el (A nézni a Tiszát – mint radikális program című esszéje meghatározó élmény volt számomra).
BZ: Petőfi tájversét, A csárda romjait is továbbírod. Manapság kevesen nyúlnak vissza Petőfihez, inkább újratemetik. Titokban a romantika költészetének rajongója vagy?
OR: Nemcsak titokban, Petőfi, Vörösmarty, Arany János olyan költő-dinoszauruszok, akikre bármely nemzet büszke lehetne, pl. a szerb költők istenítették. Petőfi verseiben lenyűgöz a közvetlennek ható versbeszéd, amitől mindmáig frissen hat ez a költészet. Ilyen eleven hanggal, tónussal nemigen találkozni a kortárs magyar lírában (két szerző jut eszembe hirtelen, akiknél hasonló vagányságot érzékelek: Petri és Sziveri). Mint a legtöbb romantikus, Petőfi is vonzódott a természethez, a romokhoz, az idézett költeményben a nemzeti kultúra romjai a civilizáció töredék-metaforájaként is olvashatóak. A rom paradox jelenség: egyszerre kelti a halál képzetét, illetve a forradalmi újjáéledés reményét is. Persze, Petőfi tájképei ideologikusak, mert antropomorfak, több esetben politikai allegóriákként is olvashatóak. Ám vannak olyan tájképei, amelyek a természetet a változás folyamatában értelmezik, ilyen pl. a Felhők-ciklusa.
Azok pedig,
akik manapság Petőfit temetik, pár évvel ezelőtt még örömmel cenzúrázták a költő sajtószabadsággal kapcsolatos sorait. Szimbolikusan jelzik: nemcsak a költőt, hanem az eszméit is a föld alá döngölnék.
BZ: Megleptél a Turbo folkkal, amelyben az Úr egy elég visszataszító figura, aki inkább a pusztításon dolgozik, mint a teremtésen. Máshol viszont a születés pillanatáról beszél a versed, erős pátosszal, szinte szakrálissá emelve a pillanatot. Milyen Orcsik Roland viszonya az Úrral és a transzcendenssel?
OR: Nem találkoztam olyan emberrel, aki megnyugtatóan tudta volna igazolni Isten létét, ám olyannal sem, aki hiánytalanul tagadni tudta volna. Mindkét esetben görcsös fanatizmust tapasztaltam. Egyedül a zene által tudok feltétel nélkül azonosulni az immateriálissal. Az ellentmondásos „ateista”, Cioran ezt írja (Karácsonyi Zsolt fordításában): „Az eksztázis az ember legmagasabb zenei lehetősége.”
Egy valami azonban számomra világos: csak olyan istent tudok elképzelni, aki vagy amely nem a származás, a nem, a szexuális irányultság (a pedofíliát és a zoofíliát leszámítva minden szerelmi együttlét az élet bőségének szépségét bizonyítja), illetve a vallásos meggyőződés alapján tesz különbséget az emberek között, hanem tetteik, szándékaik alapján. Mindenféle „kiválasztott nép” ideológia nem több kangörcsös világuralmi vágyálomnál. Martin Buber pl. a zsidó nép kapcsán azt írja A próféták hite című tanulmányában, hogy Isten arra választja ki a népet, hogy a törvényei szerint éljen, hogy ez a törvény vezesse őket. Tehát nem arra, hogy mások fölé kerekedjen, vagy másokat kiirtson Isten nevében, legyen azok akár zsidók, palesztinok, romák vagy éppen magyarok. Pl. a ’90-es években a szerbek és a horvátok egymás torkának ugrottak Krisztus nevében, hogy megtömjék a korrupt politikusaik svájci és moszkvai bankszámláit. És a sort még folytathatnánk orrvérzésig,
minden nemzet nyakig elmerült a szennygödrében.
Úgy hat, Isten eszméje halott (szia Hegel, pörögj Nietzsche). Nekem teljesen mindegy, minek, hogyan nevezzük el a transzcendenst, melynek számtalan neve lehetséges, ennél fontosabb az, hogy valahogy rendet kéne teremteni a sok kiválasztott kretén között. Erre azonban nem lehet pártpolitikai jelszavakat aggatni. Nem akarok senkit sem megríkatni, de a párt nem fogja helyettünk tisztára mosni a gatyáinkat.
BZ: A Harmadolásban az ember erkölcsileg jóval alatta marad a természetnek, de még a kutyának is. Nem szeretheted túlzottan a civilizációt…
OR: A civilizáció kapcsán eszembe jut Kassák nagy verse, A ló meghal, a madarak kirepülnek néhány sora: „Bécsben 3 napig az utcán aludtunk / aztán véglegesen kicsavartuk magunkat önmagunkból / mi is az hogy civilizáció / az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni kezd a tetvektől”. A civilizáció antik eszményében nem a természet ellentéte, hanem annak felismerése, hogy a poliszban ugyanaz a törvény kell, hogy szervezze az életet, mint a természetben. Ideális esetben ez a törvény uralkodik, nem az ember, akinek az a feladata, hogy azt felfogja és aszerint éljen (kösz próféták, hajrá Kant). Persze, nem hiszem azt, hogy az antikvitás a civilizációnk makulátlan aranykora lett volna. Ám nem mindegy, ki uralkodott, s amennyiben hihetünk a forrásoknak, vannak pozitív példák is, pl. Szólón, Periklész.
A civilizáltság számomra a másik emberrel és a természettel való harmonikus életformát biztosítja, a tőke is elsősorban ezt az eszményt kell, hogy szolgálja.
Ám a tőke – lásd Marx. Miközben korunk dőzsöl a technológia utópiájában, az érzelmi intelligenciánk a kőbunkós szinten rekedt.
BZ: A köteted az egyik legérdekesebb része a Fenyőtüskék Hamvas sírjánál. Mit szólsz ahhoz, hogy Hamvas Béla örökségébe a Jobbik pártalapítványa egyre intenzívebben próbál belehelyezkedni? Gondolok itt arra, hogy a 2003-ban alapított Magyar Hüperión című folyóiratot ők pénzelik, és többek között Vona Gábor írása is megjelent a lapban.
OR: Nemcsak Hamvast próbálják kisajátítani… Erről írtam bővebben egy esszét, A magány politikája címmel, mely a Kalligram folyóiratban jelent meg. Előttem a problémát már a költő és esszéista Tábor Ádám is felhozta egy 2010-es cikkében, a Jobbikkal való kapcsolatról pedig Tóth Gergely írt az index.hu-n még 2013-ban.
Hamvas életművének szélsőséges megközelítése azonban még korábbra tekint vissza, az „ultrajobboldali”, elvetemült és pöfeteg László Andráshoz, aki a Jobbik egyik szellemi okítója, a tanítványa pedig a párt tanácsadója (ennyit arról, hogy mostanában a párt elhatárolódik a neonáci eszméktől).
A problémát nem abban látom, hogy extrém olvasatok léteznek, ezt nem lehet megakadályozni. A gond inkább az, hogy a szakma úgy tesz, mintha ez nem létezne. Primo Levi egy helyütt azt írta, nemcsak azok a szörnyek, akik a bűncselekményeket elkövetik, hanem azok, akik csak állnak és néznek és semmit sem tesznek, legfeljebb befogják az orrukat, ám attól még a bűz továbbra terjeng.
Hamvas esetében a probléma az, hogy nem dolgoztuk fel részletesen az életművét, nem reagálunk a politikailag szándékosan torzító olvasatokra.
Akkor meg miért várjuk el a fiatal generációktól, hogy tisztán lássanak? Hamvas hüperioni korszakáról eddig a legalaposabb elemzést Szántó F. István írta A hüperioni hang című tanulmánykötetében. Az is elég lenne, ha elolvasnánk Hamvas műfajilag nehezen behatárolható, A magyar hüperion című esszésorozatát, melyben a Horthy-korszkaban világosan elhatárolódik a nagy nemzeti hisztériától.
Azt is problémásnak látom, hogy nem akarjuk belemártani magunkat a politikába akkor sem, amikor már veszélyes beszédmódok uralják vagy legalábbis próbálják uralni a terepet. Ha mi nem foglalkozunk a politikával, az még nem jelenti azt, hogy a politika nem foglalkozik velünk. Finomkodva azt hisszük, az esszének, az irodalomnak nincs és nem lehet köze az aktuálpolitikához. A jutalomfalatkát osztogató hatalomnak persze megfelelnek a sápatag széplelkek, ám, ha azok jobban körülnéznek maguk körül, hamar véget ér a pacsizás. Aki néma marad, nem véletlenül dugja fejét a homokba: egzisztenciálisan szorong pl. a munkahely, az anyagi támogatás elvesztésétől. A diktatúra a mindenkiben sunyító félelemre alapoz.
Addig érdemes nyíltan reagálni a problémára, amíg lehet,
mert utána csak szóvirágokban, áttételesen, metaforikusan célozgathatunk arra, hogy milyen jó lenne szabadon élni.
BZ: A Házi feladat című versed egyszerre olvasható politikai versként és az ilyen típusú költészet kifigurázásaként. Ezek szerint nálad ennyivel lecsengett a közéleti líra?
OR: Egyezünk a Házi feladat kapcsán. Az előző válaszomból pedig kiolvasható a többi.
BZ: Készül a regényed is. Mikor jelenik meg, és miről fog szólni?
OR: A tervek szerint jövőre jelenik meg. Fából vaskarika egy délvidéki kisvárosban, ahol nem mindenki hisz abban, hogy: háború van. Ám egyelőre a mondatok kalapálásáról szól, mert akárhányszor ránézek, találok benne javítandó bénaságokat. A minap felfigyeltem kislányom egyik rajzfilmjére: Eperke azt mondta Áfonyának, könnyű regényt írni, csak hinni kell benne, hogy sikerülni fog. Igyekszem megfogadni Eperke tanácsát (ettől függetlenül azért megnézném Eperke mondatait…).
Az interjút készítette Boldog Zoltán. Címlapon a fotót Bach Máté készítette a költőről.
