Orcsik Roland
Orcsik Roland 1975-ben született az egykori Jugoszláviában, Óbecsén. 1992 óta Magyarországon él. Költő, irodalomtörténész, műfordító (délszláv nyelvekből fordít). A 90-es évek végén indult Fosszília irodalmi, művészeti, bölcseleti folyóirat, majd a Symposion folyóirat szerkesztője volt, 2011-től pedig a Tiszatáj egyik szerkesztője. 2004-ben Faludy-díjat, 2005-ben Tiszatáj-jutalmat, 2007-ben Sinkó Ervin, 2010-ben Sziveri János-díjatt és Móricz Zsigmond Ösztöndíjat kapott.
Verseskötetei:
- Rozsdamaró (2002), Holdnak, Arccal (2007), Mahler letöltve (2011), Harmadolás (2015). (Fotó: Bach Máté)
Házi feladat
Vedd a szádba politikám.
Tedd a számba politikád.
Vedd a szádba politikám.
Tedd a számba politikád.
Vedd a szádba politikám.
Tedd a számba politikád.
Vedd a szádba politikám.
Tedd a számba politikád.
Vedd a szádba politikám.
Tedd a számba politikád.
Vedd a szádba politikám.
Tedd a számba politikád.
Vedd a szádba politikám.
Tedd a számba politikád.
Vedd a szádba politikám.
Tedd a számba politikád.
Vedd a szádba politikám.
Tedd a számba politikád.
Vedd a szádba politikám.
Tedd a számba politikád.
Vedd a szádba politikám.
Tedd a számba politikád.
Füstölt, csípős, pici hazám.
Füstölt, csípős, pici hazám.
Turbo folk
Fenyvesi Ottónak
És mondá az Úr: Eltörlöm az embert, a kit teremtettem, a földnek színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom, hogy azokat teremtettem. És mondá az Úr: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban. Nosza, szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És az Úr szája tátog, mint a cápa undorító állkapcsa, csorog belőle a háború szent, vörös váladéka, és fürödjék benne a nép önkívületben harsonázva az idők végezetéig. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. És az ok. És az okádék.
Vilin konjic
A gyár
felköhögte a füstöt.
A portánál zártuk össze
a biciklinket.
Majd a málladozó beton-
lépcsőn le a mozdulatlan vízhez.
Körülöttünk csupaszon kongott
a gyárhoz idomított partsáv.
Magamba szívtam a folyó
átható, iszapos mocsár-szagát.
Szitakötő húzott el az orrunk előtt.
Propellerként zúgtak
áttetsző szárnyai.
Lassan leereszkedett a vízből
kimeredő, szürkés kőre.
Közelebb merészkedtél,
s ahogy felé nyúltál, elröppent.
Vilin konjic, mondtam,
a tündér lovacskája.
Nem is oly régen,
mikor talpig aranyban álltak a fák,
és az erdei manók egész nap
mást sem csináltak,
csak hason fekve pipáltak,
jó kedvükben barackot nyomtak
a másik fejére,
egy apró tündér
elhagyta a kék paripáját.
Azóta magában járja az erdőt,
csüggedten, mert nincsen párja,
nélküle láthatatlan,
csak néha tűnik elő,
mikor lúdbőrzik a víz,
sugdolóznak a bokrok.
