1948-ban egy rideg téli napon a Kínai Vörös Hadsereg egyik hadosztálya 山东 Shandong tartományban nyomult előre. Az éppen zajló polgárháborúban fordulat állt be, és a kommunista erők már hónapok óta nagy lendülettel foglalták el egymás után a tartományokat, hogy végül ők kerüljenek ki győztesen, és a szárazföldi kínai területeket egy kézben egyesítsék. A katonák feleségei gyakran együtt tartottak férjeikkel, így a frontvonalak változásával ide-oda vándorló családok tömegei járták akkor Kína vidékeit. A harcok közepette született meg sok más gyerekkel együtt 郭路生 Guo Lusheng is, akinek a neve magáért beszél: a 路生 összetétel azt jelenti, hogy „úton született”.
A nehéz viszonyok nemcsak születésekor, hanem egész életében végigkísérték a későbbi költőt. Már kiskorában feltűnően vonzódott a könyvekhez, apja szerint 3 éves korában könnyedén szavalt klasszikus verseket. Amikor a hatvanas évek második felében maga is elkezdett költeményeket írni, illetve rövid ideig egy földalatti irodalmi kör tagja is volt, Guo Lusheng először börtönbe került, mint a maoista rendszer által jobboldalinak, burzsoá költőnek titulált irodalmár, majd vidékre küldték sok millió fiatal értelmiségivel együtt, akiktől az ország elmaradott részeinek fejlesztését, és az ott élők oktatását várta el a hatalom, élén 毛泽东 Mao Zedong-gal.
A kulturális forradalom 文化大革命 időszakában járunk, amikor a kínai felsőoktatás éveken át szünetelt, a diákok a maoista ideológia hatására megszégyenítették, megverték tanáraikat, megkérdőjeleződött az oktatás, a tanítás fontossága.
A költészet alapvetően Mao verseinek szavalásában és hasonlóan didaktikus, a kommunista forradalmat és rendszert éltető opuszok írásában merült ki, nem volt ajánlatos más témákat megjeleníteni. Guo Lusheng költői tehetsége ekkoriban bontakozik ki, majd később a kínai irodalmi hagyományoknak megfelelően felvett egy művésznevet: „Mutatóujj”食指, habár a kifejezés szó szerinti jelentése „étel-ujj” „evőujj”. Több (általában kissé erőltetett) magyarázat is él arra vonatkozóan, hogy miért ez a költő művészneve (az egyik ilyen, hogy
Kínában „mutogatnak” a költőkre, méghozzá átvitt és negatív értelemben, ezek szerint ez a név egy visszamutatás lenne a kínai társadalomra, amolyan fricskaként),
én azonban egy másik lehetőséget sejtek ezzel kapcsolatban: Mutatóújj gyerekkora az ötvenes évek „Nagy Ugrás” 大跃进 időszakában telt el, amikor Kína gazdaságát (és főleg iparágait) Mao irreális elképzelései alapján két évtized alatt az Egyesült Államok szintjére akarták felfejleszteni. Az átgondolatlan és abszurd kísérletek addig nem látott éhezéshez és a mezőgazdaság átmeneti összeomlásához vezettek: óvatos becslések szerint is legalább húsz millióan haltak éhen egy három éves időszakon belül. A történelmi háttér ismeretében nem lenne meglepő, ha a költő utalásként a súlyos időszakra vette volna fel ezt a nevet. Akármilyen jól hangzik is azonban, egyelőre ez csak feltételezés, ugyanis eddig nem ismerek olyan forrást, amely ezt az elképzelést megerősítené.
1968-ban, az akkor húsz éves költőt vidékre küldték, hogy részt vegyen az ország elmaradott vidékeinek felzárkóztatását célzó programban (jelszava a „上山下乡”, vagyis „Fel a hegyre, le a vidékre”). A vidék integrálásán túl azonban ez a kampány arra is alkalmat adott, hogy a központi hatalom – átmenetileg, vagy véglegesen – de megszabaduljon az általa „jobboldalinak, ellenforradalminak” bélyegzett értelmiségtől, így a leküldöttek között, akiket politikailag megbízhatatlannak tartottak, átnevelést is eszközöltek. Guo Lusheng is ilyen volt, aki két évet töltött 山西 Shanxi tartományban, mielőtt visszatérhetett otthonába. Kényszerű távozásakor írta meg egyik híres versét, az „Ez Peking négy óra nyolc perckor” (这是四点零八分的北京), amelyben az otthonának tartott várostól való elszakadását örökíti meg, a búcsúzás pillanatát. A vers sikerének titka egyrészt a klasszikus kínai költészetre való tematikai rímelés: a szülővárostól, baráttól, vagy szerelemtől való elválás az egyik legtipikusabb témája a kínai költészetnek az egész császárkorban. Másfelől a vers egy szubjektív érzelmi történés kifejező leírása, olyan alkotás, amely az akkori viszonyok között üdítően hatott az egy kaptafára megírt, rendszert éltető szövegek között.
Ez Peking négy óra nyolc perckor
Ez Peking négy óra nyolc perckor:
tengernyi kezek hullámzása,
ez Peking négy óra nyolc perckor:
egy mindent betöltő vonatfütty.
A pályaudvar épülete
hirtelen rázkódni kezd.
Tágra nyílt szemmel bámulok az ablakra,
nem tudva, mi történt odakint.
Majd fájdalom nyilall szívembe,
mintha édesanyám varrótűje mellembe szaladna.
Papírsárkány lett a szívem, papírsárkány,
s a zsinór anyám kezében van.
Túl feszes az a zsinór, mindjárt el is szakad,
hát ki kell, hogy nézzek az ablakból.
Akkor, abban a pillanatban
értettem csak meg, hogy mi történt.
… a búcsúzás, mint egy hullám,
végighömpölygött az állomáson,
Peking a lábam alatt
lassacskán megindult.
Újra integetni kezdek,
szeretném megmarkolni anyám gallérját,
majd hangosan elkiáltani magam,
sose felejts el, édesanyám, Peking!
Hogy végül mit ragadok meg,
nem érdekel, kinek a keze, nem engedem el,
mert ez az én Pekingem,
az én Pekingem, még egyszer, utoljára.
1968. december 20.
A vers rímtelensége, és az, hogy a feszes, pattogó maoista stílust, vagy a Mao számára is forrást jelentő klasszikus kínai költemények tömörségét és archaizálását az egyszerűbb, a mindennapokban használt nyelvre cseréli fel, bódítóan hatott kora generációjára. Akkoriban teljesen újszerű volt az a szubjektív élményábrázolás, amiben a város az édesanya, és amiben az anyával megélt emlékek hatására, valamint azoknak mintájára történik meg az elválás. Az addigi költészetben szokatlan volt az érzelmek ilyen nyílt, vallomásos jellegű ábrázolása.
Ez, és a következő vers is kizárólag szamizdatok, sokszor kézzel másolt példányok útján terjedtek, így habár inkább csak a nagyobb városok értelmisége jutott hozzá, de így is egy generáció „himnuszaivá” váltak.
A másik, nem kevésbé fontos, és híres vers a 相信未来, azaz a Higgy a jövőbe című alkotás. Ez némileg korábban született, mint a fenti költemény, de a Kulturális Forradalom társadalmat és kultúrát bomlasztó rémuralma idején valódi forradalmi vers volt, teljes ellentéte a rezsim által propagált szövegeknek. A vers hatását jól mutatja, hogy ez a szöveg volt az egyik azok között, amit Kínában a maoista éra végét jelentő reformidőszakban megtartott első hivatalos magánfelolvasáson is elszavaltak. A szervezők az 1978-ban indított 今天 „Ma” folyóirat elindítói voltak (a vers szavalója, 陈凯歌 Chen Kaige később a kínai filmművészet egyik óriása lett), akik később a kortárs kínai költészet első nagy nemzedékévé váltak. Elődként és inspiráló alakként mindegyikük Mutatóujjat jelölte meg, aki így a kortárs kínai költészet előfutárának tekinthető, aki generációkat ihletett évtizedeken keresztül. A vers a nincstelenségből és a reményvesztettségből indul, hogy a súlyos nehézségek ellenére is hitet tegyen a remény, a szépség, és az élet szeretete mellett. Megrendítő sorok ezek egy a huszadik század közepén felnőtt embertől, aki országának egyik legterheltebb időszakában is a fényt keresi a sötétségben.
Higgy a jövőben
Amikor tűzhelyemet pókhálók lepik el,
amikor a nincstelenség sóhaja száll fel a hamuból,
én mégis a szertefoszlott remény
hópelyheivel írom: higgy a jövőben.
Amikor szőlőszemeim az ősz harmatcseppjeivé olvadnak,
amikor friss virágaim mások karjaiban ringanak,
én egy szikkadt kóróval akkor is
ezt rovom az elhagyott földre: higgy a jövőben.
Ujjaim az ég felé törő hullámok,
tenyerem a napot tartó tenger,
s a lebegő alkony az én ékes tollam,
vele írom gyermekként: higgy a jövőben.
Áhítattal hiszek a jövőben,
mert látom az elkövetkező nemzedék szemeit,
melyben már nincs ott a történelem mocska,
mely már átlát az idő szövetén.
Nem számít, ha elfoszló testünkért
könnyeket hullajtanak, s kudarcaink,
tévelygéseink miatt együttéreznek-e,
vagy megvetően mosolyognak, gúnyosan nevetnek.
Hiszek abban, hogy az emberek becsületünket,
megannyi felfedezésünket, tévedésünket, kudarcunkat, és sikerünket
igazságosan, de lelkesedéssel fogják megítélni,
bizony, az ítéletükre várok izgatottan.
Barátom, higgy továbbra is a jövőben,
higgy a lankadatlan erőfeszítésben,
higgy a háborúkban meghalt ifjakban,
higgy a jövőben, és szeresd az életet.
1968. Peking
A hatvanas évek első nagy alkotói lendülete után (miután visszatérhet Pekingbe) egy ideig a hadseregbe osztják be irodai munkára (úgymond kap egy második esélyt a hatalomtól az érvényesülésre), de nem bírja a parancsuralmi rendszer közvetlen alávetettségét, nemsokára elbocsájtják. A társadalomban eddig is ide-oda sodródó költő azonban ezután sem tud beilleszkedni, visszahúzódó lesz, bezárkózik a lakásába, idejét láncdohányosként tölti. Szülei öngyilkos gondolatokra utaló jeleket fedeznek fel rajta, így kivizsgálásra küldik, ahol
1973-ban skizofréniát diagnosztizálnak rajta, majd az elkövetkező majdnem három évtizedet megosztva tölti hol otthon, hol pszichiátriai klinikán.
Hosszas ápolása alatt megházasodott, de pár év után elvált. Benti tartózkodása alatt számtalan költő és irodalmár látogatta meg, így fenntartva Mutatóujj irodalmi emlékezetét. Érdekesség – amiről több látogató is beszámol – hogy habár egy gyógyintézetbe utalt művészről van szó, ők maguk sosem látták az őrület, vagy bármely deviáns viselkedés jeleit a költőn. Az ingázás hosszú évei alatt több verseskötetet is megjelentethetett a rendszer puhulásával párhuzamosan, ő volt az első költő, aki a mentális betegségeket és a betegek életét megjelenítette későbbi, a hetvenes évek végétől írott verseiben. Életműve elismeréseként végül 2001-ben megkapja az egyik legrangosabb irodalmi elismerést, a Népi Irodalom Díjat 人民文学奖. 2002-ben, majdnem harmincévnyi kétlakiság után, ötvennégy évesen végleg hazamehet a klinikából. A 2000-es években több nagyobb felolvasáson is részt vett, a 2010-es évektől azonban már inkább visszavonult a nyilvánosságtól. Élő legendának számít Kínában, egy értelmiségi, legyen az rendszerhű, vagy sem, jól ismeri a nevét.
„…higgy a jövőben, és szeresd az életet.”
Folyt. köv.
