Nem sokkal mielőtt Szepes Mária levette magáról azt a ruhát, amit mi Szepes Máriaként ismertünk, találkoztunk és rögzítettük az egyik utolsó beszélgetést vele. Ekkor már egészen szútra-szerűen beszélt, lénye áttetsző volt, és inkább hasonlított a selyemmel leborított fénylő gyémánthoz, mint egy 99 éves gyönyörű hölgyhöz, aki valójában volt. Nehezen kérdeztük, nem annyira miatta, mint inkább saját magunk korlátai miatt. Ő pedig csak biztatott, és azt ismételhette, hogy „Kérdezzetek, mert kérdésekkel jöttetek…”
Mit kérdeznél a látótól? Mit kérdeznél a papnőtől?
Könnyen elítélhető módon én például egykori barátairól kérdeztem, különösen Hamvas Béláról. Azért is talán, mert mindig hittem abban, hogy az egyes ember lénye, múltja, valósága a másik emberről, különösen pedig a hozzá közelállókról, a barátairól való megnyilatkozásokból derül ki igazán. Másrészt pedig azért, mert nem túl sok emberrel beszélgethettem, aki Hamvas Bélát tényleg és jól ismerte. Szepes Mária pedig ilyen volt.
Hamvasról találkozásunkkor több mindent is mondott, amit – aki ismeri az életművet, aláírhat. Elmondta, hogy
„…bezárták, száműzték, de mindez soha nem változtatott azon, amit tudott. Sokat sétáltunk együtt Leányfalun, mert mi ott építettünk egy házat a fivéremmel, aki azt jósolta, hogy szörnyű nagy háború lesz (a II. világháború), amit csak ott tudunk túlélni. Hamvas is ott lakott egy festőlakásban, és nagyon sokat beszélgettünk. Soha nem engedett abból, amit tudott és hitt.”
Másik kérdésem kapcsán pedig arról beszélt Szepes Mária, hogy „(…) nagyon jóban lettünk Hamvassal, sok csodálatos dolgot hallottam tőle, melyet nem árulhatok el, mert olyasmiket mondott, ami most van és lesz…
Nagyon sötét dolgok várhatóak és nagyon nagyszerű dolgok is, és át fog alakulni minden úgy, hogy nyitva lesz az ég előttünk.”1
Vajon mire gondolt? Mi volt az, amit nem árulhatott el? Miket hallott Hamvastól? Mik azok a nagyon sötét dolgok és mik azok a nagyszerű dolgok? Hogyan fog átalakulni minden és mit jelent az, hogy „nyitva lesz az ég előttünk”? Ezekre a kérdésekre is keressük a választ, amikor Szepes Mária és Hamvas Béla barátságát vizsgáljuk.
Szepes Mária nem csak egy kézlegyintéssel elintézhető ezoterikus szerző volt, Hamvas Béla pedig nem csak egy borozgatni igazán szerető portás, ahogyan sokan szeretnék hinni. Már Weöres és Hamvas barátságáról szóló esszémben is leírtam, hogy kettejük kapcsolatának alaposabb vizsgálata nemcsak segít megérteni őket, hanem egészen új dimenziókat is feltár2, és ez igaz Szepes és Hamvas vonatkozásában is. Szerencsére kezünkben van néhány levél, napló, emlékezés, amelyeket idézhetünk.
Valószínűleg már ismerték egymást, amikor Hamvas Béla levelet írt, amire egészen biztosan válaszolt Szepes Mária, még akkor is sejthetjük ezt, ha a válaszlevél elveszett, hiszen egy hosszú barátság hajnalának ragyogó pillanata lehetett az, amikor 1947 június. 18-án Hamvas Béla az alábbi sorokat írja:
„Igen tisztelt Asszonyom, – remek Merkúrom van a Halakban az első házban, s ez már harminc éve mindig pontosan azt a könyvet hozza nekem, amelyikre éppen szükségem van. Már vakon bízok benne. Így került három hónapja kezembe A Vörös Oroszlán, és még merkúribb úton most a Varázstükör. Lehetetlen róla levélben beszélni, de fölösleges is akkor, ha egy városban lakunk. A Varázstükör konklúziója alapján azt hiszem, hogy egymással érintkezésbe kell lépnünk. Most elutazom, de a jövő hét elején megint Pesten leszek. Nagyon örülnék, ha addig értesítene, hogy mikor és hol találkozhatnánk…”3
Mielőtt tovább mennénk, egy pillanatra álljunk meg Hamvas levelének kezdő sorainál, amiben is arra az asztrológiai vonatkozásra utal, saját képlete kapcsán, hogy „remek Merkúrom van a Halakban”. Nagy merészségnek tűnhet még manapság is bevonni irodalmi esszébe asztrológiát, de azoknak, akiknek ez túl elszállt ötlet javaslom, hogy olvassák úgy a most következő sorokat, mint költői képeket, amelyek segítenek bepillantani a történelmi tények, az életrajzi adatok mögé. Az asztrológia segíthet meglátni az embert, a lelket, aki a mára már imádott vagy éppen elutasított „Hamvas Béla nevű szerző” mögött sokaknak megjelenhet.
Hamvas asztrológiai képletét utólag többen próbálták elemezni, messzemenő következtetéseket belőle levonni. Kos volt, Vízöntő aszcendenssel, s ez
„Tűz és a levegő inspiráló összekapcsolódása. Kos napja adja a célok megvalósításához a lelkesedést, és energiát. Vízöntő aszcendense pedig a világot megtermékenyítő szellemi inspirációkat. Önálló és független természet. Lelkesedő és kemény akaratú. Kimeríthetetlen szellemi és fizikai energiái a falak áttörésére szolgálnak, ezért kell ez a külső Kos-Vízöntő személyiségváz számára, de a mélyben egy egészen más karakterű szellemiség található.”4
Alighanem erre a mélységre, erre „az egészen más karakterű személyiségre” utalt Szepes Mária, amikor velünk beszélgetve azt találta mondani, hogy
„Hamvas Bélának meg kellett szenvedni dolgokért, mert amit nem jól teszek, vagy csinálok, azt magamnak is át kell élnem, amit még nem tudok, meg kell tanulnom.”
És éppen a Szepes Máriának írott, 1947-es levél fontos utalása, mégpedig, hogy „remek Merkúrom van a Halakban” mutathat rá erre. Az idézett elemzésben ez így jelenik meg:
„A 12. ház Halak ház, elzártsággal, magánnyal, befelé fordulással, száműzetéssel, titkos ellenségekkel, pszichoszomatikus betegségekkel, zárt intézetekkel, kórházakkal áll összefüggésben. A lélek tehát egy önkéntes elszigeteltséget vállalt magára az életében, mely egy belső vallásosság megerősítésére szolgált. Ebben a Halak Merkúrja is támogatja, mely misztikus megtapasztalásokhoz segíti hozzá, egyfajta mindenkivel és mindennel azonosuló, fejlett szimbólumérzékenységgel rendelkező gondolkodást ad személyiségéhez. De az önkéntes „pap” nem kap szószéket a külvilágban, mert a külvilági sikereket jelképező VII. házban igen rosszul áll a Jupiter. Az egyébként önként is felvállalt remeteség külső kényszer is.”
– és az aki ismeri Hamvas Béla életének történetét az tudja, hogy mindez mennyire találó. Azt szeretném ez által érzékeltetni, hogy bár valóban igazságtalan és kegyetlen, ahogyan félretolták Hamvast 1947-ben, de volt abban valami sorsszerűség, megkockáztatom: tudatosság, amit ő maga alighanem felismert, és ez az, amire Szepes Mária utalt. Hamvasnak a belső száműzetés azokban a sötét években nem csak átok, hanem áldás is volt. Ezért írhatta Hamvas utolsó levelében, 1968 egy hétfői délutánján feleségének Kemény Katalinnak, mélységes szomorúsággal, keserű elégtételként, hogy
„ketten maradtunk, azt hiszem, tisztán az előbbi nemzedékből, akik nem züllöttünk le és nem bolondultunk meg. Egyetlen vigasztalásom, hogy ezt soha senki sem fogja megtudni az égi illetékeseken kívül, és nem fogják széltében-hosszában kifecsegni, hogy szégyelljük magunkat még emiatt is.”
2.
Különösen érdekes, hogy a következő években nem csak egyre jobb, barátibb viszony fűzi Hamvas Bélát Szepes Máriához és fivéréhez Wiktor Charonhoz, hanem ennél sokkal komolyabb, mindannyiunkat érintő esemény is történik. De mielőtt erről beszélnénk vessünk egy pillantást Hamvas naplóira – amelyek inkább jegyzetek, mint naplók –, s amelyekben több alkalommal egészen különös kontextusban tűnik fel Orsi Mária (hiszen Hamvas Szepes Máriát ezen a nevén ismerte meg).
1946 márciusában feljegyzi naplójába az igazán fontos „Füstparipa-vitát”, ami tulajdonképpen a Lukács Györggyel való konfrontációjának kezdete, s amelyet bővebben megírtam a „Mi a művészet?”5 – című esszémben, ezért most nem részleteznék, de ugyanezen bejegyzése alatt közvetlenül ezt találjuk:
„Megismerkedés Orsi Máriáékkal. (Vörös Oroszlán, Varázstükör, Charon stb.)”
– szóval az említett ’47-es levél előtt, jól sejtettük, már találkoztak, és több mint valószínű, hogy maga Szepes Mária adta át a Vörös Oroszlánt és a Varázstüköröt Hamvasnak, akinek mindkettő nagyon tetszett. A könyvekről való véleményének sajnos cikkek formájában nincs nyoma, de hogy a könyv megmentésében Hamvasnak jelentős szerepe volt, abban biztosak lehetünk.
Szepes Mária erre így emlékszik Emberek és jelmezek című könyvében:
„Azután hamarosan államosították a könyvkiadókat, s A Vörös Oroszlán valamennyi maradék példányát bezúzták. A könyvtárakból kiszedték. Hamvas Béla, nagyon szeretett, jó barátom volt és írt nekem A vörös oroszlán megjelenése után: „Egy városban vagyunk, nem lehet, hogy ne ismerjük egymást.” Eljött, sokszor voltunk együtt. (…) Hamvas Bélát a Rákosinak nem megfelelő könyvekkel együtt kitették könyvtárosi állásából.” 7
Melyek voltak ezek a könyvek? Többek között éppen Szepes Mária Vörös Oroszlánja, melynek 1946-os megjelenése (Hungária Kiadó) nagy feltűnést keltett. Nem meglepő, hogy bestseller lett. Ám 1947-ben a többi hasonló sorsra szánt könyvvel együtt ezt is bezúzták. – „Anyám is írt több könyvet. „Akik sokszor élnek” című regényét szintén bezúzták transzcendens tartalma miatt” – írja Szepes Mária.
A Vörös Oroszlánból könyvtárosi állása utolsó napján éppen Hamvas Béla mentett meg négy példányt.
Azóta tíznél több kiadást ért meg Németországban. Ott 1984-ben az év könyvének választották. Kiadták Svájcban, Brazíliában, Spanyolországban, Amerikában, Portugáliában, Romániában nagy sikerrel. Magyarországon pedig idővel újra megjelenhetett és nem véletlenül rendkívül népszerű regény máig is. A Vörös Oroszlánt tehát azért ismerhetjük, mi kései korok gyermekei, mert bár Rákosiéknak nem, de Hamvas Bélának tetszett. Még szerencse.
De
mi az, ami A Vörös Oroszlánban olyan egyedülálló, azon kívül, hogy rengetegen elolvasták nem csak magyarul?
1947-ben Hamvas egyik naplójegyzetében Szepes Mária neve mellett csak egyetlen szót találunk, ez a szó ennyi: „alchymia”. És ez az amiért A vörös oroszlán igazán sikeres. Hogy ezt megértsük, meg kell kicsit vizsgálnunk a regényben felvázolt túlvilág képet, avagy válaszolnunk kell arra a kérdésre, hogy mi történik az elbeszélő főhőssel a könyv elején és legvégén, amikor meghal?
Mi történne?
Nem hal meg.
Vagyis maga az alkímiai folyamat történik meg a főhőssel (és ezáltal velünk, olvasókkal), mert, ahogy Szepes Mária mondta „halál nincs”.
De idézzük csak fel pontosabban, hogy belelássunk abba, mi is ez az „alkímiai folyamat”.
3.
A Vörös Oroszlán, mint minden valamire való regény megosztja olvasóit. Sokan nem igazán értik, nem szeretik, de többek számára meghatározó olvasmányélmény. Nem feladatom sem a tömegízlést vitatni, sem disszertációt írni a könyv kapcsán, hiába is lehetne mindkettőt, egyszerűen csak fel szeretném hívni a figyelmet arra, amit egyébként bárki észrevehet, s amiről maga a szerző is beszélt, amikor csak tehette.
Talán nem mellékes, hogy a regény éppen a második nagy világégés kellős közepén íródott, jobbára Leányfalun, de másutt is. Szepes Mária 1959 májusában így emlékszik a regény megírására naplójában:
„Körülbelül 90 oldalam volt készen A Vörös Oroszlánból, azon dolgoztam, és akkor már gyanítottam, hogy hosszabb lesz egy novellánál. Arra semmi esetre sem gondoltam, hogy éppen 1945-ben, Budapest ostroma alatt fogom gépbe diktálni, Moharnénak, napi 25 oldalanként, ágyúdörgés, aknarobbanások közepette. A gépelésért később egy gyapjúkardigánt kapott ajándékba, és úgy írt, mint egy gépfegyver.” 8
Ez a rövid emlékezés jól érzékelteti, hogy milyen viszonyok között született A Vörös Oroszlán, arról pedig már szóltunk, hogy a könyvnek főnixként kellett újjászületnie, s ebben mekkora része volt éppen Hamvas Bélának. Arról azonban nem, hogy minden valódi mű magában hordozza nem csak tartalmát, hanem sorsát is.
Fikció és valóság referenciális viszonya nem csak a képzelet szintjén, hanem a történet szintjén is rezonál, s az olyan regények, mint a Karnevál, vagy A Vörös Oroszlán nem maradnak, mert nem maradhatnak önnön szigorú értelemben vett „irodalmi keretei” között.
Ha a tekintetünket végig visszük a tájon napfelkeltekor, akkor lelkünkben is visszhang keletkezik, éppen így, ha tudatunkat végigvisszük egy folyamaton egy-egy regényes történeten keresztül, ugyanúgy valamiféle változás történhet bennünk. Ez a regény alkímiája, ez az alkímia pszichológiája.
Idézzük fel a Vörös Oroszlán négy évszázadot átfogó regény főhősének első és utolsó újjászületését. Miről is van szó? Nem szeretném a regény tartalmát kötelezők röviden jelleggel előadni. Mindenki olvassa el maga. Elég az hozzá, hogy a könyv alaptémája az elixír, a Prima Materia, amely „a halandókat halhatatlanná, vagy legalábbis hosszú életűvé teszi, és a kiválasztottaknak megadja azt a képességet, hogy emlékezzenek előző életeikre, tetteikre.”
A felkészületlen „főhős” méltatlan ugyan rá, de megszerzi a Prima Materiát, s egyik életből zuhan a másikba, melyet az író így érzékeltet:
„Sokáig nem vált tudatossá bennem, hogy kikerültem testemből. A képzet még fogva tartott, hogy kőlappal elzárt, mély kút alján görnyedek, szétzúzhatatlan csontok börtönrácsai között.
Azután egyszerre alattam lebegett a málladozó csontváz a rothadás foszforeszkáló fényében. Vonzott és taszított. Rémített és magához kötött. Bizonytalan, tanácstalan körvonaltalanság kínzó érzete fogott el. Nem volt súlypontom. Nem volt irányom.
Sivító, forró, vad erejű asztráláram sodort magával hirtelen. A kút eltűnt. Tudatom mélyén, valahol távol, ott lebegett még a foszforeszkáló holttest, de egyre homályosodott. Megpillantottam démonaimat. Velem sodródtak. Rámtapadtak, hozzám ütődtek, rángattak és löktek a könyörtelen elementáris erőözönben. Szörnyű embrióként lebegtünk így hosszú, rejtélyes köldökzsinórokkal összefűzve. A lidércderengésben hozzám hasonló árnyak között úsztam el, akik tehetetlen, sötét napokként démonbolygók fürtjeit húzták magukkal, és falevélként szállongtak a föld indulatorkánjában.
Ki akartam kerülni onnan. Fény, szabadság, nyugalom után sóvárogtam. Ellenszegültem. Erőlködtem, hogy felbukkanjak egy sejtett és áhított tiszta felszínre, ritkább légkörbe, derűs, tágas békességbe, ahol megpihenhetek… de szalmaszálat feszítettem tengerár ellen. A keringés, sodródás, küszködés és alábukás tovább folytatódott. Ez a mozgás hirtelen egyre szűkülő spirálalakot öltött. Kéjörvénybe kerültem, melyet üzekedő embertestek vonaglása kavart az asztrálanyagban. Hosszú gyönyörsikoly hasította át a káoszt. Az örvény magja kinyílt… és engem hatalmas rántással beszívott magába.
Fennakadtam egy újabb cölöpön – foglyul estem.
Vékony, hosszú, de szívós szál tartott kötve. Ez a szál hónapról hónapra erősödött és rövidült. Ott keringtem egy tömör anyagtest körül, amelynek méhében mohó asztrál-lények formálták, építették szennyesvérből – az élettrágyából –, millió titokzatos anyagból és saját testeikből a kis életvárat, az én újabb menedékemet.” 9
A regény végére pedig eljutunk a legvégső újjászületéshez, amelyben az elbeszélő már így szólal meg:
„Jöttek és áradtak a sorsok, kitárultak, megmutatták rugójukat, értelmüket, kibékítő igazságukat. Ennek a lenyűgöző, ünnepi megismerésnek ragyogásában átértettem, mint nőnek ki a torz, beteg jellemekből torz tettek s a tetteknek fájdalmas gyümölcsei, amelyek magukban rejtik a sajátos kór antitoxinját. Láttam, hogy minden bűn maga és csak maga termeli ki ellenszerét, s a szenvedés operációja egy pillanattal sem tart soha tovább, mint amennyi idő a gyógyuláshoz szükséges.” – vagyis a könyv végére élet és halál is egy magasabb értelem, egy nagyobb rendezettség szerves része lesz, melyben a legfontosabb, hogy az életet és halált át és átélő lélek gyógyuljon. Ha nem tapadna annyi negatív jelentésréteg a fejlődés szóhoz, akkor azt merném állítani, hogy ez a gyógyulás a fejlődés egy magasabb szintje, az életről-életre való előrehaladásnak, tökéletesedésnek, beteljesedésnek egy tisztább és magasabb foka, de attól tartok, hogy az ilyen jellegű értelmezéstől nagyon sokan megrémülnek, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy
a regény főhőse kigyógyul, elsősorban saját képzeteiből. És ez történhet velünk is,
ha figyelmesen és önátadó beleéléssel olvassuk A Vörös Oroszlánt. Ez a regény alkímiája, és lényegét tekintve különleges „para”-pszichológiája.
4.
Kell azonban egy fontos kitérőt tennünk, amiben rámutathatunk arra, hogy mennyire nem „para” ez a pszichológia.
Carl Gustav Jung Paracelsus halálának 400-dik évfordulója alkalmából tartott egy előadást Einsiedelnben 1941 októberében, vagyis nagyjából egy időben azzal, amikor Szepes Mária A Vörös Oroszlánt írta és elmélyülten foglalkozott az alkímiával. Jung később ezt az előadását tekintélyes tanulmánnyá dolgozta át, melyet Paracelsus, mint szellemi jelenség címmel publikált. Jung egyébként elég sokat foglalkozott alkímiai kérdésekkel, amit sem Freud, sem a modern pszichológia nem igazán tudott elnézni neki mindmáig. Talán azért, mert nem nagyon értették, hogy mit akart az alkímiával, egy olyan realista, csodálatos, és az ésszerű és logikus tudomány által áthatott korban, mint a huszadik század, amely kétségtelenül a legszörnyűbb volt eddig mind között, amire a történelmi emlékezet visszalát. De félre az iróniát, miért is idézem ezt a tanulmányt? Azért mert a
központi témája az örök élet titkos tanításának kifejtése, az, hogy halál nincs, vagyis ugyanaz, mint a Vörös Oroszlánnak.
Arról beszél, hogy milyen konfliktusok rejtőznek az alkimista elképzelések és keresztény spiritualitás között. Jung nem regényt írt, hanem tanulmányt, s éppen ezért fontos, hogy a Paracelsus gyógyításra használt alkímiáját vizsgálva folyamatok, képzetek során eljut az Aquaster fogalmához.
„Az összes paracelsusi képzet közül tehát az Aquaster áll legközelebb a modern pszichológiában megalkotott tudattalan fogalmához. Így érthető miért homunculus alakjában személyeseti meg az Aquastert, és miért ábrázolja a lélek fogalmát égi Aquasterként. Az Aquaster és az Iliaster képzetét Paracelsus még tisztán alkimista módon „alulról felfelé” és „fentről lefelé” gondolta el, azaz ahogy létezik egy földi, kvázi materiális Iliaster, úgy létezik egy „szellemi”, vagy égi Aquaster is. Ez megfelel a Tabula Smaragdina alaptételének: „Ami lent van, hasonló ahhoz, ami fent. Ami fent, az hasonló ahhoz, ami lent van, és ez szolgálja egy bizonyos dolog csodájának megvalósítását….” 10
Paracelsus és Jung, vagyis az alkimista elképzelések és a valóban modern pszichológia kapcsolatáról sokkal bővebben és külön lehetne és kellene írni, de lényegében az történik, hogy
Jung racionalizálja Paracelsus alkimista elképzeléseit.
Nagyon leegyszerűsítve és lerövidítve arról van szó, hogy ahogy nagyon sok esetben
a betegség, úgy a gyógyulás is a lélekből fakad.
A tudat és tudattalan viszonyát kell vizsgálnunk és nem csak megértenünk, hanem átéreznünk, ahhoz, hogy valóban megértsük mi is az a „bizonyos dolog”, aminek a csodája az élet és halál révén éppen megvalósulni látszik.
Így kapcsolódik össze alkímia, irodalom, pszichológia hármassága Szepes Mária regényében, és alighanem ez az, amit Hamvas Béla igazán fontosnak tarthatott A Vörös Oroszlánban.
Szepes Mária pontosan ismerte Jung elképzeléseit a lélektanról, és nem volt előtte ismeretlen Paracelsus alkímiája sem. Még akkor sem volt „büdös” Paracelsus számára, ha magyarországi megítélése a „csodadoktornak” hosszú évszázadokra visszanyúlva sem volt valami kedvező. Feljegyezték ugyanis, hogy „Az egykorúak vagy közel-egykorúak, azonban nálunk sem tartottak mindig nagyon sokat a Paracelsus tudományáról. (…) Körülbelül ez volt a véleménye Paracelsusról a mi híres Dudith Andrásunknak és a nagy műveltségű Gyulai Pálnak is.” 11 És sokak számára ezzel nem csak Paracelsus, hanem az alkímia is el van intézve. Pedig
az alkímia nem csak a modern kémia előzménye, hanem a modern lélektan titkos kezdetei is az alkímiai elképzelésekbe nyúlnak vissza.
Ez az, amit Jung felismert. Nem csak arról van szó, hogy vissza-, és ráolvasta saját lélektani elképzeléseit Paracelsus és a többi alkimista leírásaira, hanem megértette, hogy mi volt az alkimista folyamatok valódi célja, s rögtön élesebben meg is vizsgálta azokat.
Mit vett észre?
Mégegyszer Jung nem csak végigolvasta, de meg is értette és el is sajátította a paracelsusi alkimista világszemléletet, sőt erősen kritizálta is azt, különösen homályos és túlzott kifejezésbeli halmozásai miatt, és – a Jung számára összeegyeztethetetlen – spirituális zavara folytán.
Mi volt ez a kifejezésbeli halmozás? Mi volt ez a spirituális zavar?
Jung szerint Paracelsus sajátos hangja írásaiban át-, és át van itatva szómágiával.
Ez a különös nyelvhasználat nem más, mint hogy „az ember hatásosan akar szólni, hogy imponáljon ellenfelének; ezért használ különösen erőteljes kifejezéseket, új szóalkotásokat, úgynevezett neologizmusokat, amelyeket „hatalmi szavaknak” nevezünk. E tünetet nemcsak a pszichiátriai klinkán, hanem bizonyos jelenkori filozófusok nyelvhasználatában is megfigyelheti az ember, mindenekelőtt ott, ahol valami hihetetlennek kell áttörnie a belső ellenállás falát: a nyelv felpuffad, túlhevül és különös szavakat alkot, amelyek a fölösleges bonyolultság mézében tündökölnek. (…)
A régi szómágia ez, amely adott esetben képes arra, hogy valódi megszállottsággá fajuljon. Ez a szörnyeteg szállta meg Paracelsust…” 12
– és tegyük hozzá, hogy nyomában az őt követő alkimisták és filozófusok egész hadát is. A megfogalmazás a pontos terminológia vágytüzének lángjában égve, éppen csak két dolgot veszít el: az érthetőséget és a jelentést.
És ez a szómágia az alkimisták olyan kései követőjénél is tetten érhető, mint Szepes Mária, aki éppen a korábban idézett részben, az újjászületés és a túlvilági jelenetek leírásánál, ugyanabból a vágyból fakadva,
hogy átüsse olvasóinak belső ellenállásának falát „felpuffasztja, túlhevíti” az elbeszélői nyelvet.
Emlékszünk még az első újjászületés leírására a Vörös Oroszlánban? „A lidércderengésben hozzám hasonló árnyak között úsztam el, akik tehetetlen, sötét napokként démonbolygók fürtjeit húzták magukkal, és falevélként szállongtak a föld indulatorkánjában…” – és ez csak egy példa arra, hogy miként használ szövegszerűen kimutatható alkimista eszközöket, stiláris jegyeket Szepes Mária az alkímiáról szóló és – szerencsés esetben – alkímiai folyamatot olvasójában megindító regényében.
5.
De visszatérve Jung Paracelsus kritikájának másik fontos pontjára, mi az a látszólag összeegyeztethetetlen spirituális zavar, amely az alkimisták szemléletében előbb-utóbb felszínre bukik? Hát az, mondja Jung, hogy
„az alkímia titkos eszmetartalma szöges ellentétben áll a keresztény szellemiséggel.
Érzi ezt Paracelsus függetlenül attól, hogy tudatában volt-e ennek, vagy sem. Szubjektíve feddhetetlen…” – hiszen gyógyításra használta tudását – „…de ama könyörtelen bíró súlyos kisebbrendűségi érzéssel árnyékolta be életét.” 13
Vagyis míg Paracelsus minden gond nélkül el tudta fogadni, és magában alkalmazni tudta egyszerre a kereszténységet és az alkímiai elképzeléseket, Jung szerint ez már-már merő blaszfémia, mert mélyebb elemzés révén világossá kell lennie, hogy
az alkímiai (és végeredményben a pszichológiai) elképzelések – különösen a tudatról és a tudattalanról – ellentétben állnak a kereszténység lélek képzetével.
Hamvas egy naplójegyzetében ezt az ellentmondást úgy oldja fel, hogy szerinte a „paracelsusi felfogás” nem más, mint hogy „a rongált ember egyetlen gyógyítása az Evangélium – a jézusi arkánum” révén lehetséges.
Nem lehet nem észrevenni, hogy mindhármukban – Jungban, Szepes Máriában, Hamvas Bélában – különösen pedig az utóbbiban, figyelemre méltó és el nem ítélhető módon ott volt a szándék egyfajta szintetizálásra, harmonizálásra az „ősi” (védikus), az ókori (görög, kínai), az újkori (keresztény, alkimista) és a modern filozófiák és szemléletek között. De, amíg Jung látja és láttatja a konfliktust a keresztény világkép és az alkimista eszmék között, addig Hamvas az egységtudat megalkotása közben erről, ha tudomást is vesz, lesöpri azzal, hogy az egyház, a dogmák tehetnek minden különbségről, s tulajdonképpen minden egy, és minden erről az egyről szól.
Mi ez az egy, amiről minden szól?
Az életről.
Az ember életbevetettségének zavaráról, elhibázottságáról, az örök élet kérdéséről, a mindenben mindenütt jelenlévő, mégis rejtőzködő, de állandósult egység létéről. Máshogyan mondva: egyedül vagyunk, vagy együtt? A halállal véget ér-e minden, vagy olyan, hogy „halál nincs” is? Mit nevezünk életnek és mit halálnak? Túl láthatunk-e önmagunkon és megismerhetjük-e az önvalónkat? S, hogy annak a bizonyos önvalónknak van e metszete a többiek önvalójával, és magának a világnak valódi valóságával?
Vagy csak ez van? Ez a most és ez az itt. Ez a test és ez az élet. Nincs más és soha nem is volt?
Amikor meghalunk felbomlunk, s akkor lényünk végérvényesen véget ér, és olyan, hogy szellem és lélek nincs és nem is volt soha? Csak kitalálták ezt az egészet a keresztények és az alkimisták, aztán össze-vissza beszéltek?
Csak azért, mert nem értik jónéhányan a kereszténységet, vagy az alkímiát nem biztos, hogy nincs bennük valami. Sokan az autó működéséről sem tudnak semmit, mégis hajtják, a repülőről sem igazán értik, hogy mitől és hogyan repül, mégis felszállnak rá. Ez is egyfajta hit. Elhiszem, hogyha beszállok ebbe a járműbe és eljutok vele valameddig, valahová, még ha nem is tudom, hogy hogyan működik az egész. Az alkímia éppen ilyen kocsi, amelynek folyamataiba beszállunk – például a Vörös Oroszlán olvasása közben – és az valameddig elvisz, még ha nem is egészen értjük, hogy hogyan történik meg bennünk a misztikus transzmutáció.
A keresztény lét és világszemlélet is hasonló a repülőhöz, ami teljesebb élet felé repít. Az Evangélium ugyanis a spirituális lényt ébreszti fel az emberben, a jézusi-embert. Pontosabban a lehetőséget, amely mindannyiunk számára adott, vagyis hogy észrevegyük és felismerjük magunkban a jézusi minőséget. Ez a kereszténység nagy arkánuma, és alkímiája pedig nem más, mint a napról-napra, tettről-tettre való megvalósítás. Amilyen könnyűnek hangzik, olyan nehéz.
Amilyen egyszerűnek tűnik, hogy legyünk jók, szeressünk, és éljünk boldogan, olyan végtelenül nehéz.
És ezekből a nehézségekből fakadnak szenvedéseink, vágyaink. Képtelenek vagyunk ugyanis elég jók lenni, nem tudunk mindenkit szeretni, és végképp nem tudunk minden pillanatban boldogok lenni, bármennyire is szeretnénk, bármennyire vágyunk rá, bármennyire szenvedünk tőle. Követnénk Jézust, de elbotlunk, elesünk, hibázunk, gyarlók vagyunk és félünk. Jézus, az Evangélium által pedig csak annyit üzen „Kelj fel és járj!” és „Ne félj!”.
Nincs jutalom. Nincs külső segítség. Neked kell felkelni és neked kell járni. Neked nem kellene félni. Rajtad kívül senki sem oldja meg, senki sem teheti meg az első lépést. Csak ennyit kell tenned. Felkelni. Járni. Nem félni. És a többi ott van. A többi adja magát. A jóság. A szeretet. A boldogság. Egymásból fakadnak.
Ilyen egyszerű és alap üzenetekkel operál az a regény is, amely végül, még ha életek egész láncolatát felsorolva, de arról beszél, hogy
az ember megjavulhat. Lehet jobb. Szerethet. Lehet boldog.
Az ember és az emberiség – minden hiba és tévedés, minden borzalom és szenvedés ellenére, sőt az által – még javulhat és fejlődhet. Ezzel a kiveszőfélben lévő optimista világképpel, hittel és reménnyel átfűtött tartalommal, keresztény és alkimista elképzeléseket szintetizálni akaró, el nem ítélhető szándékkal van megírva a Vörös Oroszlán. Éppen ezért lehetünk hálásak, hogy Hamvas Béla megmentette azt a négy példányt. Nem beszélve arról, hogy hogyan oldja a keleti reinkarnáció elképzeléseit a szerző a keresztény-alkimista filozófiától átitatott kalandos történetbe. És ne felejtsük el, hogy a könyv nem más, mint egy bestseller, tehát a pop-kultúra része.
Más kérdés, hogy Szepes Mária írói pályájának későbbi szakaszában, hogyan vitte ezt a szemléletet tovább a tudományos-fantasztikus irodalom keretei közé, főleg olyan regényeiben, mint a Surayana élő szobrai, vagy a Tükörajtó a tengerben. Különösen érdekes lehet, hogyan látta és milyennek láttatta említett könyveiben a nem túl távoli jövőt az írónő. Milyen veszélyeket és lehetőséget sejtett meg, de mindez már egy másik esszé témája kell, hogy legyen, mert mi itt csak arról akartunk beszélni, hogy ha halál nincs, akkor miért nincs.
JEGYZETEK
1 Halál nincs! – beszélgetés Szepes Máriával. (Készítették: Bozsaky Dávid, Ferenci Gabriella, Weiner Sennyey Tibor – Első megjelenés az Irodalmi Jelen 2007 októberi számában. A DRÓTon lásd itt.)
2 A teljesség hiánya, avagy Weöres Sándor sci-fi író költő titkos Gondvánája és levelezése Hamvas Bélával. (Megjelent: Weiner Sennyey Tibor: Az elveszett királyság. 7 esszé. Aranymadár. Budapest. 2015. A DRÓTon lásd itt.)
3 Hamvas Béla: Levelek. Szerkesztette Danyi Zoltán. Medio. 2013.
4 Guttman Klára: Hamvas Béla a csillagok állása szerint… Lásd itt.
5 Mi a művészet? – Hamvas kontra Lukács. (Megjelent: Weiner Sennyey Tibor: Az elveszett királyság. 7 esszé. Aranymadár. Budapest. 2015.
6 Hamvas Béla: Naplók. Szerkesztette Danyi Zoltán. Medio. 2011.
7 Szepes Mária: Emberek és jelmezek. Édesvíz. Budapest. 1998. 270-271. o.
8 Szepes Mária: Szibilla. Napló. Édesvíz. Budapest. 2015. 110. o.
9 Szepes Mária: A Vörös Oroszlán – az örök élet itala. Édesvíz. Budapest. 1997. 105. o.
10 C. G. Jung: Paracelsus, mint szellemi jelenség. Lásd: Jung: Az alkimista elképzelésekről. Scolar. Budapest. 2014. 151. o.
11 Magyary-Kossa Gyula: Paracelsus magyarországi emlékei. Orvostörténeti olvasmánytár. Tanulmányok az orvostudomány egyetemes és magyarországi történetéről. 227. o.
12 C. G.Jung i.m. 131. o.
13 C. G. Jung i.m. 139 o.