Az országot keresztül-kasul bejáró baráti társaság, melynek tagjai hétköznapjaikat az Erzsébet-híd pesti hídfőjének lábánál álló fánál (a Kisfa) és a Duna lépcsőinél (a Léparton), az estéket a kevés akkori jazzklubok egyikében, a hétvégeket pedig kirándulással töltötték.
Kik voltak ők? „Mozgalom” és társadalmi tér nélküli, közép-európai hippik, akiknek válaszaik (illúziók híján) nincsenek, legfeljebb kérdéseik és tagadószavaik? Végletes nyugtalanságokkal, elégedetlenségekkel és kérdésekkel küzdő, kompromisszumokra képtelen fiatalok, akik nem hajlandók megfizetni a ?normális életvitel? árát. A szabályokat nem belülről akarták megváltoztatni, hanem eleve elutasítottak minden normát. Rend és káosz, bűn és bűnhődés, szerelem és gyűlölet, élet és halál: e fogalmak falainak rendre?biztosítókötél nélkül? ütköztek neki a könyv szereplői, és sokan nagy árat fizettek érte.
1. részlet
De a Rézkakas még megvan, ahol három jó haver tartott hajszépségversenyt anno. Valamelyik szerda este zajlott a történés, mert csak dixieland koncert volt, amit a legtöbben rühelltek, így, más lehetséges jazzbuli aznap nem lévén, páran ellátogattak a Rézkakas vendéglőbe, ahol annak idején még mi is simán ki tudtuk fizetni a cehhet. Nem azért, mert olyan sok pénzünk volt, hanem azért, mert a hetvenes években még valamelyest ésszerűek voltak az árak. Ma egy Rézkakas-féle étterem árait csak aranyórás úrifiúk és korrupt politikusok tudják megfizetni, amikor bemasíroznak plázacica és talpnyaló kíséretükkel.
Na, aznap este a Csombe, a Szent és a Sema tisztelték meg jelenlétükkel a fent említett állami tulajdonú vendéglátó-ipari egységet, mert nem csak szomjasak voltak, hanem egy vitatott kérdést kellett eldönteni. A Szent és a Sema azon vitatkoztak, ha ezt vitának lehet nevezni, hogy melyiküknek van szebb haja. Döntnöknek nem akárkit, hanem a Nagy Csombét kérték fel, akinek eszméletlen hullámos, dús, fekete zuhatag borította vállait.
Pazar vita keveredett a döcögős beszédű Sema és a pergő beszédű Szent között. Csombe csak nézett, és egy slukkra ledöntötte harmadik korsó sörét.
– Vicceltek, basszátok meg? Sema, mit akarsz evvel az egyenes hajaddal? Hosszú, az igaz, meg barna is, de úgy áll, mint a szög.
– Mit baszakodsz velem? Ne mondd már, hogy a Szentnek jobb a haja, mert fekete.
– A haj hozzátartozik az emberi lélekhez és a lélek külső megjelenésének formálója. Különben nekem nem egyenes a hajam – jegyezte meg Szent.
– Mennyé’ a templomba prédikálni, Szentem. A vitának vége. Az én hajam a legszebb – zárta le a vitát Csombe.
2. részlet
Na, most hirtelen C. Csaba és a Kacsa (a janicsárcopfos gyerek a Nagyfa galeriből) egyik esete ugrott be, amikor valamelyik nap a C. Csabának valóban dolgozni kellett, valami vidéki terepet mértek fel, és hogy, hogy nem, nála maradt egy pár walki-talki. A Kacsa azon nyomban rávetette magát a C. Csabára, kitépte a kezéből az egyik walkit és elrohant. Én utána. Ez berohant a Párizsi udvarba, ott elbújt egy sarokban és elkezdett hápogni: Háp, háp, C. Csaba jelentkezz, C. Csaba jelentkezz, háp, háp. Egész nap a városban bujkált rohangálva és a Csabát hívta, eszméletlen mennyiségű baromságot hablatyolva a walkiba és a C. Csaba fülébe: ¬ Csabám, háp, háp. Jelentkezz. Körül vagyunk véve mindenféle ordináré emberrel, tennünk kell valamit, mielőtt mindenki egyformává válik és egyenruhában járva parancsokat osztogat nekünk.
Kellemes nap volt. Leizzadtunk mindannyian, lépést kellett tartanunk a Kacsával, aki önmagát meghazudtolva egyáltalán nem totyogott. Rettentően élvezte a walki adta lehetőséget. Végre ma hivatalos ipsének éreztem magam, mondta, amikor visszaadta a C. Csabának a walkit. Azaz nem visszaadta, mivel megtartotta volna, bár eggyel nem ment volna sokra. A C. Csaba türelmesen, de félig-meddig erőszakkal szerezte vissza tőle. Ha lenyúlom, kirúgnak és nem lesz melóm, és akkor nem tudlak meghívni Pest egyetlen kocsmájába se sörre, se semmi más alkoholos italra, te csőrös állat, jegyezte meg röhögve és némiképp megkönnyebbülve.
3. részlet
Az egyik délután a Manóval érkeztem a Kisfához. Akkor már több napot töltöttünk együtt kellemes semmittevéssel. Leült a Dérynéből lopott tonettszékre, amit elfáradás esetére állandóan magával cipelt, és várta, mit hoz az este. Neki tudtommal semmit. Csajszikra utazott általában és nem minden ok nélkül. Nyugis gyerek volt, sima japános hajú, kreolos arcú, tiszta tekintetű. Sokan buktak rá. Én arrébb sodródtam, lenéztem a Lépartra, hátha akad ismerős, és valóban. Kacsa, C. Csaba és Steve épp egy ismeretlen srác versén röhögték halomra magukat. A srác szabadság iránti érzésének adott kifejezést a következő sorokkal: „Szabad vagyok már, mint a madár már, mint a madár már”. Steve, miután alábbhagyott a görcs, indítványozta, hogy sétáljunk át Budára. Nem érkezett ellenindítvány. Fel az Erzsébet hídra és nyomás. A srác jött velünk. Ott aztán ez a két agyament, Steve és Kacsa elkezdett díszlépésben, karlendítve masírozni. C. Csaba zavartan röhögött, a srác elképedt, én kissé lemaradtam. Jött is a duma, hogy milyen szar gyáva faszok vagyunk. Steve odaadta a srácnak a dzsekijét, hozd, parancsolta neki. Szegény kénytelen volt. Láthatólag félt Steve-től. Leértünk a hídról, rátértünk a Rácfürdő melletti útra és meg sem álltunk, amíg egy fehér téglás épülethez nem értünk. Ott rejtőzködött a dombon. Bemegyünk, rikkantotta Steve, hátha leesik egy kis pia. Épp valami kihelyezett kormányülés folyt, Kacsa legalábbis így mesélte mindenkinek. A házőrző nehézfiúknak felocsúdni sem volt idejük, mi már bent voltunk. Hosszú asztal körül öltönyös férfiak. Megrökönyödve és rémülten hagyták abba a szövegelést, amikor beléptünk. Kacsa lenyomott valami dumát, hogy a rendszer megérett a változásra, és hogy Önöket uraim, most egyenként elintézzük. Az egyik öltönyös felállt, valamit hablatyolt válaszként, de C. Csaba visszalökte ülő pozícióba. A civil ruhás őröknek ekkor esett le. Kiraktak minket, bár Steve egy-két állkapcsot megigazított. Kacsa rugdosott és hápogott. Az öltönyösök nem mozdultak. Döbbent csendben nézték végig a balhét. Aztán rohantunk. Állítólag valami miniszter is volt köztük. Érdekes módon emiatt egyikünket sem találtak meg. Gondolom, ciki volt ezeknek a nagy fejeseknek, hogy öt hipszter ilyen egyszerűen besétált. Mi van, ha valaki komolyan gondolja az elintézést? Mi csak szórakoztunk. A verselő srácot többet nem láttuk. Kiderült, hogy azért csapódott, mert a Kisfások életmódjáról akart írni az iskolai újságba vagy valami ilyesmi.
Gyukics Gábor: A Kisfa Galeri – szociohorror. L’Harmattan 2014.
