Uroboros
Készülök még párszor
egy újabb körre,
átizzani a bőrömön.
Hogyan kellene
visszanyomni a fejemből
előkígyózó arcot,
felfedni magamban a kísértőt,
aki a tükörrel harcol.
Áthallások
Istenek kóbor fátylai
suhannak el szemem előtt.
Kalitkából nézek ki, vagy
újabb és újabb ablakokon?
Pár szemparázs világít még.
Ördögszekér, egyedül vagyok.
Levelek szűrik az éjszakát,
mint szelet, a lomb fogain át.
Rám ijeszt végre, amitől féltem.
Saját erőm árnytestei indulnak felém,
de mind szétgurulunk a kihűlt földön.
Hideg fény keveri ki belőlünk a hajnal színeit.
Én nem vagyok már: az ablak kinézhet önmagán.
Falak
Repülő pillanatok cikáznak,
faltól falig,
ahogy – nem éppen óvatosan-
formál az idő engem.
Már nem létjogosultságra gyűjtök.
A megszólalás módjába,
a teremtés folyamába helyezkedem.
Mikrovilágomban,
a rettegésbe zártság lehetőségei
és
a létörömre nyílt szabadság
között vergődöm
faltól falig,
mintha pofoznának.
Hiszek az alakító erőben,
abban,
hogy mindez a történetem része.
Az életem az enyém, és
van jogom osztogatni belőle,
felajánlani az egészet.
Rámolvasás
Keveredik, kavarodik,
a gyomromba csavarodik
hazug utam
ezaz az ütem.
Kitekerem, kicsavarom,
magam alól kidobolom
magam vezetem
ferdül az utam
torzul az ütem
de nem hagyom magam.
