És Te hány embert fertőztél meg? Először mindenki azt gondolta, csak túlreagáljuk az egészet. Van egy koronavírusos beteg. Mindössze egy fertőzött miatt bezárják az ország összes iskoláját, a színházakat, éttermeket és lefújják az összes rendezvényt?
Nagy hűhó semmiért. Vagy mégsem?
Látva az alacsony megbetegedési számot, nem csoda, hogy azt hittük, a döntéshozók eltúlozzák a helyzetet. De ha belegondolunk, hogy mi lehetne, ha nem történtek volna előzetes intézkedések, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ezek a szigorítások nem csak túlkapások voltak.
Aki nyomon követte más országok történéseit – különösen Olaszországét, vagy a fejlődő országokét, ahol akkora fejetlenség kezd kialakulni, hogy még a halottakat sem szállítják el –, tudta, mi következik. A megbetegedések száma rohamosan nőni fog, és az egy koronavírusos betegből napokon belül többszáz, sőt, többezer lehet. Mindenki várta a legrosszabbat. De nem történt semmi, így elkezdtük kevésbé komolyan venni a helyzetet. Magyarországon továbbra is kevés a koronavírusos beteg, viszont a kijárási korlátozás annál szigorúbb.
Többen elvesztették a munkájukat, senki nem mehet sehova alapos indok nélkül. Az emberek egy része frusztrált, mások unják magukat és mégis elmennek otthonról. Egyértelmű, hogy senkit sem lehet sokáig bent tartani, főleg, hogy sokaknak a megélhetése múlik ezen.
De azért gondoljuk át még egyszer: a koronavírus veszélyes, mert gyorsan fertőz. Veszélyes, mert nem tudunk pontos adatokat és alábecsüljük a jelentőségét. Sosem tudhatjuk, hány betegünk van, hiszen egyeseknél csak gyenge tünetekkel jelentkezik, vagy akár tünetmentesek maradnak. Mások kórházi ellátásra és lélegeztetőgépekre szorulnak. Vannak, akik belehalnak. Az egészségügyi rendszer kapacitáskorlátjának tudatában azért mégis csak meg kell fontolnunk azt az otthonmaradást. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, az állam feladata, hogy az egészségügy támogatása mellett minket is támogasson – kifejezetten a járvány gazdasági áldozatait. Ha ez megfelelően megtörténne – nemcsak közvetlen, pénzbeli juttatásokkal, hanem akár közvetetten a home office és az iskolások számára home school lehetőségek előmozdításával –, a munkanélküliek és a dolgozók is anyagilag nagyobb biztonságban érezhetnék magukat. Ez egyrészt a gazdasági válság mérséklésére is alkalmas, másrészt otthon tartja az embereket.
Munkaidőben, iskolaidőben könnyű nem menni sehova sem. Na de mi van a szabadidővel?
Egy rövid találka a barátaimmal nem árthat, ugye? Megvan az esélye, hogy de.
Én sem tudok otthon maradni, boltba mindenképp el kell mennem, és ott sokkal nagyobb az esélye a megfertőződésnek, mint a szabadban. Így megértem azokat, akik ha lehetőségük van rá, elmennek kirándulni, vagy esetleg találkoznak egy-két barátjukkal. Viszont a csoportos lógást és bandázást ellenzem, felelőtlennek tartom. És ez az a rész, ahol a saját meglátásaimat és aggályaimat szeretném megosztani Veletek azzal kapcsolatban, hogy én, egy 20 éves egyetemista miért nem találkozott a barátaival egy hónapja, és miért marad otthon. Vagyis csak szeretném, ha otthon lennék. Budapesten tanulok, viszont vidéki vagyok, így el kellett hagynom a kollégiumomat – mint mindenki másnak. Elváltak a szüleim, és mivel az állandó lakhelyemen a nagyszüleimmel élek, ideiglenesen édesapámhoz költöztem.
Féltem, hogy esetleg fertőzött lehetek, és így a két rossz megoldás közül a kisebbik veszéllyel járót választottam. Azonban vannak olyan barátaim, akiknek nem volt alternatívájuk, és mivel féltették az idős vagy beteg rokonaikat, inkább Budapesten maradtak ismerősöknél vagy albérletben. Jelenleg tehát apukámnál lakom, és próbálok minél kevesebbet érintkezni a külvilággal, mert több családtagom is fokozottan veszélyeztetett. Tudom, hogy akár a nagyszüleimnek, akár a kismama nővéremnek bármikor szüksége lehet rám. És ha mindenfelé lófrálok, nem mehetek el segíteni nekik, hiszen egyre nagyobb az esélye, hogy a boltokból vagy az utcáról is összeszedjem a koronavírust.
Az én sztorim tehát az, hogy féltem a családtagjaimat. Onnantól, hogy a probléma személyközelivé válik, egyből relevánsabb lesz, a magunkénak érezzük. Beférkőzik az aggodalom a mindennapjainkba.
Hogyan is tudna a lelkiismeretem azzal elszámolni, ha valamelyik szerettem miattam megbetegedne? És mi van, ha valaki más miatt lesz az én nagymamám beteg?
A saját felelősségünk, hogy hova megyünk, kivel találkozunk, viszont a mi cselekedeteink másokra is hatással vannak. Mérlegelje mindenki maga, hogy ésszerű döntést hoz-e és belefér-e a lelkiismeretébe. Én úgy éltem az elmúlt egy hónapban, hogy senki ne kaphassa el tőlem a vírust. És Te hány embert fertőztél meg? És Te hány embert fertőztél meg?
Cikkünk szerzője Kovács Georgina húsz éves, másodéves közgazdász hallgató és Rajk-szakkollégista. Ezelőtt Pécsett élt, azonban a továbbtanulása miatt elköltözött onnan, így már másfél éve Budapesten lakik.
