DRÓT: Erdélyi, székely származású vagy, Kolozsváron jártál egyetemre, Tőkés László mellett a politikába is belekóstoltál. Tavaly jelent meg Kéket kékért c. regényed, ami a romániai forradalom idején játszódik. Te akkoriban 13 éves voltál. Hogyan élted meg az akkori eseményeket, a diktatúra bukását, majd a a 90-es években felerősödő magyarellenességet? Személyesen téged milyen hátrányok, incidensek értek a származásod miatt?
Demeter Szilárd: Magáról a forradalom megéléséről többfelé írtam, a Drót olvasóihoz legközelebb a Reakció-blogon, ma már Mandiner.
A 90-es évek első felét Székelyudvarhelyen éltem meg tanítóképzősként (akkoriban kb. a gimnáziumnak megfelelő oktatási szinten képezték „a szellem világító fáklyáit” [egykori tanáraim definíciója], úgyhogy erről papírom van). Arról, hogy milyen volt az élet közvetlenül a diktatúra bukása után Székelyudvarhelyen, írtam egy meseregényt, Lüdércnyomás a címe. Mivel valószínűleg már nem kapható, meg amúgy sem várnám el, hogy most a tisztelt olvasók nekiugorjanak a prózámnak, a lényege röviden: hihetetlenül termékeny és tartalmas időszakot éltünk, egy rakás teremtő energia szabadult fel, amit jóra fordítottunk. Ja, és az iskolai nemi arány úgy nézett ki, hogy 600 lány, húsz fiú, el lehet képzelni, azóta se tudok udvarolni, mert nem tanultam meg. 1995 végén kerültem Kolozsvárra egyetemistaként, a legvadabb Funar-korszakot kifogtam, erről is írtam Tempetőfi naplója címmel. Gólyaként a magyar-román interetnikus párbeszéd beavató szertartásaként úgy megvertek (négy román), hogy orromból, számból, fülemből folyt a vér. Majd ennek folytatásaként éveken keresztül a következő műsort éltem: fizikai atrocitások (verekedtünk, mint a fene, hol mi győztünk, hol ők), verbális atrocitások, lelki terror, az egyetemi adminisztráció részéről folyamatos megaláztatás a román nyelvi kompetenciáink nem akadémiai szintje miatt, és folyamatos frusztráció a másodrendű állampolgár állapotában való küszködés okán. Ésatöbbi.
A politikai szándék azt célozta, hogy ne legyen jó magyar egyetemistának lenni Kolozsváron,
de mi csak azért is jóvá tettük, többek között ebből nőtte ki magát az Előretolt Helyőrség.
DRÓT: Mi a véleményed a jelenlegi nemzetpolitikáról, szerinted hogyan változott az erdélyi és a határon túli magyarok helyzete az elmúlt negyedszázadban? Mit gondolsz például arról a kritikáról, amit Bárdi Nándor a történész, a Trianon 100 Lendület Kutatócsoport munkatársa nyilatkozott a román és magyar értelmiség akár intézményesült párbeszédének hiányáról a gyulafehérvári nyilatkozat közelgő centenáriuma előtt? (Magyar mítosz vagy be nem tartott román ígéretek? Bárdi Nándor történész a gyulafehérvári határozatokról) Lesz-e Székelyföldön valaha autonómia?
Létrejöhet-e szerinted egyszer a magyar-román megbékélés? Ha igen, lesz-e helye ebben a romániai magyarságnak?
Demeter Szilárd: Ez így tágra nyitott kérdéssor, röviden érdemben nem is lehet rá válaszolni, szakdolgozattal viszont nem fárasztanám a adrot.hu olvasóit. Mindent összevetve az elmúlt negyedszázadban az erdélyi magyarság helyzete jó irányba változott, bár még koránt sincs ott, ahol lehetne. Ezért leginkább az erdélyi magyar politikum a felelős, másodsorban az erdélyi magyar elit, és csak ezt követően érdemes hibáztatni Bukarestet vagy Budapestet.
Bárdi Nándi írását most nem olvasom el, mert nincs rá időm, de ha azt állítja, hogy párhuzamos társadalmak épültek fel, a románok és az erdélyi magyarok elbeszélnek egymás mellett, akkor ezt én is így vélem. Valahol egyébként ez érthető: amíg a románság az etnikailag homogén, egységes és oszthatatlan nemzetállam narratívájában él (erről gondoskodik Románia alkotmánya, ez az alapvetése), addig értelmes párbeszédet nem is lehet folytatni, hiszen a nem román etnikumú, regionális identitásában erősödő közösségek (lásd erdélyi magyarság) indulásból ki vannak zárva. Nincs közös premisszánk, márpedig így közös következtetés sem lehetséges, legalábbis a logika többezer éves állása szerint. És ez lenne az elnagyolt válaszom is a kérdéseidre: akkor lesz/lehetséges magyar-román megbékélés, ha találunk közös premisszákat és közös célokat. Az erdélyiség pl. lehetne ilyen, és léteznek is ilyen irányú törekvések, de egyelőre a fogalom pozitív tartalmát még nem jelölték ki. Nem jelöltük ki.
Erdélyi magyarnak lenni ma többnyire azt jelenti, hogy nem vagy „tápos” és nem vagy román.
Ez így vékonyka, egy rakás minden nem vagyunk, a negatív definíciók sora végteleníthető. Azt kellene fölbányásznunk magunkból, hogy mik vogymuk, utána dobálhatjuk át a döglött macskát a szomszédok kerítésén.
Székelyföldnek lesz autonómiája. Hogy mikor, azt nem tudom, de én mindent megteszek a magam eszközeivel azért, hogy létrejöhessen. Leginkább rajtunk, székelyeken fog múlni. De ebbe most nem mennék bele részletesebben, mert akkor már beszélgetőkönyvecskét kellene kiadnunk.
DRÓT: Mire gondolsz, mit tudsz tenni Székelyföld autonómiájáért?
Demeter Szilárd: Lassan hat éve egyengetem az erdélyi, ezen belül kiemelten a székelyföldi média útját. Társadalmi munkában, ingyen, bérmentve, ahogy azt illik.
DRÓT: Az Origón megjelent egy interjú, melynek címe az volt, hogy „Országszerte kiterjeszti hadállásait az Előretolt Helyőrség Íróakadémia” – miért van ez a háborús retorika? Ki ellen háborúztok?
Demeter Szilárd: Az érdektelenség ellen.
DRÓT: Kiknek az érdektelensége ellen és ki vagy mi iránt?
Demeter Szilárd: Szerinted ma hány embert hoz izgalomba egy ifjú tehetség debütkötete? Egyáltalán az, hogy van még kortárs magyar irodalom, ifjak és örökifjak küszködnek a képernyőmagánnyal?
DRÓT: Azt írtad korábban, hogy „Az, hogy tudálékosan, egymás faszát szopva az igazság birtokosaként osztjátok az észt, még elmegy, jogotok van hozzá, eresszétek, a net sok mindent elbír. De az, hogy dögunalmasan írtok, megbocsáthatatlan.” (Forrás: Demeter Szilárd: Helyőrségesnek lenni 2016. január 29. Mandiner Kikre gondoltál? Kik az észosztó véleményvezérek, akik ráadásul unalmasak?
Demeter Szilárd: Akkoriban elég sok irodalomtudor és literátor kifejtette a véleményét a témában, nem listáztam. Most legutóbb pl.
Krusovszky Dénes blogjára hívták fel a figyelmemet a Magyar Narancs online felületén. Megpróbáltam végigszenvedni, de baromira untam, öntetszelgő okoskodás, amilyent már sok százat olvastam és szerkesztettem.
Úgyhogy inkább utánamentem Krusovszky online elérhető verseinek. Találtam kimagasló műveket is az elfogadhatók között, tehát akár jó költő is lehetne, ha ráfeszülne. De nem átütő tehetség (nem zseni), vagyis dolgoznia kell ezért. Sokat kell dolgoznia. Mert a mostani szintje alapján egy azok közül, akit halála után tíz perccel még az ellenségei is elfelejtenek. Innen kezdve számomra kevésbé érdekes a véleménye, mivelhogy nem látom azt a teljesítményt mögötte, ami miatt adnom kellene a véleményére. Ettől még lehetnének értelmes gondolatai, és feltételezem, hogy vannak is. Csak hát érdekesen kellene írnia, hogy el is olvassam. (V.ö.: Krusovszky Dénes és Orbán János Dénes vitáját a KMTG kapcsán itt olvashatjátok a DRÓTon. – Megj. szerk.)
DRÓT: Ez így azért meglehetősen sommás ítélet egy kortárs íróról. Mindig ilyen kategorikusan ítélkezel? Szerinted csak a zsenik méltóak arra, hogy a műveiket elolvassák és kiadják? Vannak ilyenek szerinted a magyar irodalom mai színpadán?
Demeter Szilárd: A véleménynyilvánítás szabadsága nálam előfeltételezi a véleményalkotás szabadságát. Hadd ítéljek úgy, ahogy akarok, legfeljebb nagyobbat tévedek, de az meg az én bajom.
És nem azt állítottam, hogy csak a zsenik méltóak arra, hogy. Azt mondtam, hogy mivel nem kiemelkedő alkotó, ezért a véleménye számomra kevésbé releváns. Ha Spiró György, Bodor Ádám, vagy Szilágyi István mond valamit, arra akkor is odafigyelek és elgondolkodom rajta, ha egyáltalán nem értek velük egyet. Mert mögöttük ott van a teljesítmény, ami súlyt ad a szavaiknak.
És még mielőtt visszakérdeznél: még azt sem feltételezem, hogy emiatt ők okosabbak lennének.
Csupán arról van szó, hogy jobban megérdemlik az ember figyelmét. Az élet rövid.
DRÓT: „Ma már felvetődik a kérdés, hogy érdemes-e költőien lakozni. A diktatúrában semmi nem volt, ma minden van. Minden is. Állandó a zaj, véleményvezérek és divatdiktátorok mondják meg, hogy miről lehet beszélni és hogyan, miről kell hallgatni, és ehhez mit vegyünk fel. Hogy megóvjanak szabadságunk vélt veszélyeitől, Facebook-buborékba zártak bennünket. Vagyis mentünk önként, nem kellett sokat noszogatni.
Mellékletünk kísérlet arra, hogy visszatérjünk saját kultúránk talajára. Ez az igény hozta létre az Előretolt Helyőrség Íróakadémiát. Élni akarjuk az irodalmat. Nem a szakmának, hanem hús-vér olvasóknak írunk. És ha sikerül olykor eloldanunk Önöket a hétköznapok gondjaitól, akkor már megérte. (…) Egy nagyon okos filozófus azt mondta: nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van. Vagyunk, és ez maga a csoda. Otthon lenni a csodában, otthonossá tenni a világot – ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
– írtad az első megjelent Előretolt Helyőrség mellékletét vezető cikkedben. Ezek szerint nagyon szereted Ludvig Wittgenstein írásait: őt nem tartod elitistának? Mi szerinted ma az írók feladata? Mi az értelme az irodalomnak és a művészeteknek?
Demeter Szilárd: Imádom Wittgensteint. Platón mellett őt szoktam a leginkább olvasgatni. Abszolút nem elitista, sőt. Egész filozófiai iparágakat küldött el a búsba akkor, amikor rámutatott arra, hogy az általuk használt kulcsfogalmak értelmetlenek. Miközben az elit egy része tanszékeket épített rájuk.
Az irodalom szerepéről beidéztétek a mondandómat, engedelmeddel nem állok neki értelmezni, nem szeretem, amikor „a költő azt üzente, hogy”. Esterházy Péter 2014-ben adott egy interjút a 168 órának, ahol ezt mondta: „Nem vagyok jelentős önértelmezője a könyveimnek, így most sem akarnék értelmezési utakat lezárni. Az a jó, ha a szöveg többet tud, mint a szerző.”
DRÓT: Megtennéd, hogy pár szóban mégis kifejtenéd? Mit értesz azalatt, hogy „élni akarjuk az irodalmat” és hogy „vissza akarunk térni a saját kultúránk talajára”? A „szakma” szerinted eltávolodott ettől?
Demeter Szilárd: Nem tenném meg. Leírtam, idéztétek, a többiről lásd Esterházyt.
DRÓT: Többször kifejtetted, hogy téged nem érdekel a „körúton belüli irodalom”. Mit értesz ezalatt, hogy „körúton belüli irodalom”?
Demeter Szilárd: Az intézményesült irodalompolitikát. Olyan, amilyen, nem akarom minősítgetni, csak épp nem érint meg.
