Beparkolok ide, várnom kell egy kicsit. Nem hoztam zenét, marad a rádió.
[…Budapest nyáron sokkal szabadabb,
mondják ezt hárman, és tőlem is egy szavazat…]
Nyári dal ilyen időben, így erősebb a kontraszt. Régi nyarak, új nyarak. Reggel még hó esett, most csak a víz csorog minden irányban az autó ablakain. Fém és üveg körülöttem, biztonságot nyújt ebben az ellenséges világban. A fűtés megnyugtatóan susog. Megjött Hugi.
– Itt a pakkod.
– Pakkot kapok?
– Vigyázz, megázik.
– Oké, szaladok. Épp kések a fodrásztól. Holnap Middlemist koncert?
– Miért ne? Hajrá. Pussz.
Fodrászhoz, ilyenkor. Eszembe jut, mikor kicsik voltunk. Ha rövidre vágatta a haját, nem emlékeztem, milyen volt hosszan, mire megnövesztette, elfelejtettem, hogy állt a rövid. Innen, a jelenből mindkettőre emlékszem, a szélek felé homályos képeken.
[…Because I’m happy,
Clap along, if you feel like
That’s what you wanna do…]
Hosszan gurulok, az erősítőt és a hangfalat a város határában kell leadnom, addigra be is sötétedik. Viccesek a forgalom arcai. Ha jó idő van, mindenki másra gondol. Ilyenkor minden autós erre a kurva esőre gondol. Megállít egy piros. Oldalt, a járdán esőkabátos apuka épp képen vágja esőkabátos kisfiát. Gondolatban rutinos mozdulattal előhúzom hangtompítós Waltheremet és a leengedett ablakon át képen lövöm apukát. A pofon a lelket, a lövedék az arcot torzítja lassított felvételen. Előre nézek, tehetetlen vagyok, hangtompítós Waltherem sincs. Ha rászólok, később tán kettőt kap a gyerek.
Külvárosi lakótelep mögött a próbaterem, hívom a srácokat, nyitom az ajtót, szevasztok, vigyétek be gyorsan, majd beszélünk. Nézem a visszapillantóban, ahogy az ajtó fénycsíkja szélesebbre tárul, hogy magába haraphassa két barátomat és a negyvenkilós ládákat. Néhány éve szinte minden nap láttuk egymást. Most – ha minden összejön – havonta.
[…God bless you please, Mrs. Robinson,
Heaven holds a place for those, who pray,
hey hey hey…]
Ez meg apáék zenéje. Kazetták és nagylemezek. Na, csak figyelni az útra, nem jártam még erre, az eső ömlik, világítás alig. Lassan gurulok, fél szemem a gps-en. Apró családi ház előtt valaki integet. Gyerek-forma kontúr, mellette bőrönd. Lassítok, el ne üssem. Kijjebb mozdul, nem is gyerek, idős néni. Mi a fenét csinál. Nekem integet.
– Meg tetszik ázni, tudok valamit segíteni?
– Kedves, nem megy véletlenül a Moszkva tér felé?
– Mármint… át Budára?
– Nem jön ki idáig egy taxi se’. Az eső miatt amúgy is foglalt az összes…
– Hát… rendben, akkor arra megyek.
Elindulunk, pár mondatot hálálkodik, aztán elcsendesül. Néha odapillantok. Azt gondoltam, végigsztorizza majd az utat, de csak nézi a szembejövőket, egyenes háttal, az arcán hét-nyolc évtized fegyelmezett nyugalmával.
[…Csinálj olyat, hogy
másnap szégyelld…]
– Rokonokhoz tetszik menni?
– Nincs már nekem senkim. Sári, a kislányom Németországban él, vagy hát mit kislányom, ötven múlt már ő is. Néha ír csak. A fiam tavaly halt meg. Tűzszerész volt, elrontottak valamit, négyüket is elvitte egy világháborús bomba. Benne volt a Híradóban. Az ő lánya, a Zsuzsi, Londonban tanul, büszke is vagyok rá.
Kicsit mintha alábbhagyna az eső. Elképzelem az ismeretlen Zsuzsit, merre járhat most. A Temze partján, camdeni kocsmában, koliszobában, kávézóban? A forgalom fölött egy pillanatra látszanak a budai hegyek. Gondolataimra érzéketlenül felmutatják kontúrjaikat, aztán belesimulnak az estébe. Nekik mindegy, mire emlékszem, kivel mennyit találkozom, merre autózom, milyen zene szól.
– Jaj, kedves, tudna itt még egyenesen menni?
– De a Széll Kálmánra gyorsabb itt jobbra…
– Tudja, erre van a pad, ahol az én Józsefemmel először találkoztam…
Bólintok, jó, akkor erre megyünk. Ösztönösen átszámolom, hány percet veszítek ezzel, persze nincs jelentősége, eleve nem kéne átmennem Budára.
– Látja, ez az, az Opera előtt. Sokat üldögéltünk itt később is.
– Nekem is volt egy ilyen padom. Rég nem jártam arra.
[…Itt lakom, látod, ez az a ház,
Kevés a luxus, szolid a kényelem…]
Elmosolyodom, ez a dal nekem az egyetem, be is bólintok a ritmusra. Ezredforduló, felfedezés, lányok, barátok. Tényleg, holnap el ne felejtsem a srácoktól elkérni a külső winchestert. Kell a melóhoz. Egy pillanatra meg is feledkezem az útitársról.
– Nyáron azért hazalátogat a Zsuzsi unoka?
– Nekem az már mindegy, kedves. A János kórházba megyek most vissza. Daganat, áttétes, utolsó stádium. Már csak fájdalomcsillapítókat szedek. Hazakéredzkedtem két napra, hogy a házat rendben hagyjam. A régi képes albumot összecsomagoltam és elküldtem Sárinak. Van benne egy régi hajtincs. Nyolc, tán tízéves lehetett, emlékszem, két évig büszkén növesztette, aztán egyik reggel szólt, hogy most már le kell vágni. Én vágtam, ő nevetett. Eltettük emlékbe. Sokmindent eltettünk.
[…But don’t look back in anger,
Don’t look back in anger,
I heard you say.]
– Látja, kedves, milyen furcsa. Most látom utoljára ezeket a lámpákat. Most látom utoljára a Dunát.
