Hirdetésblokkolás kikapcsolása

Oldalunkon kevés számú hirdetés van, ám ezek is segítik a lap üzemeltetését. Kérjük, hogy kapcsold itt le a blokkolót, ígérjük nem fogja rontani az olvasási élményedet :) Köszönjük!

Élni és megélni Bezzegországban

Élni és megélni Bezzegországban

2014. 11. 11., k - 08:24
0 hozzászólás

Mert mindenkinek meg kell fizetni a munkáját és az idejét. Itthon, Unortodoxiában sokszor nem evidens: ingyenmunka és ingyen pénz nem létezik. 

Pénz

Van az a klasszikus vicc (ami igazából nem is vicc), amiben Bezzegország, az Egyesült Államok és Magyarország vezetője társalognak a bérekről. Ennek végén a mi Viktorunk ezzel tronfolja le a másik kettőt: nálunk az átlagjövedelem havi hatvanezer forint, a megélhetés pedig százezer; de szabadság van, így egyáltalán nem szólunk bele, ki, hogyan teremti elő azt a hiányzó negyvenet.. Okos megoldás, ugye? - mondaná erre Hofi. És nem nevetnénk, mert a szomorú valóság az, hogy a magyar társadalom jelentős része már évek óta ugyanazzal a problémával szembesül hó végén: vagy a számlákat fizeti be, vagy ennivalót vásárol. Közben szépen lassan újra elértük a hárommillió koldus országát, akikről a kormányzat nagyjából a fenti cinizmussal már régen lemondott, hiszen ők politikai értelemben sem számítanak, mert négyévenként pár ezer forinttal vagy pár kiló tüzifával úgyis megvásárolhatóak, illetve aki nem, az meg nyugodtan elmehet, mert szabad munkavállalás van, az EU és különösen a világ pedig elég tág ahhoz, hogy elférjen benne még néhány ezer magyar menekült.

Nagyjából így voltunk vele mi is, amikor a távozás mellett döntöttünk: a narancsos forradalom még éppen csak kiöntött a fülkékből, de nekem már nem volt állásom és nagyon úgy tűnt, hogy nem is lesz; Anya ügyeleteket vállalt, amiből éppen fedezni tudtuk a kaját és a rezsinket, de havonta egy-két számla azért még így is kimaradt: valamerre tehát mindenképpen mozdulnunk kellett, ha a mindenkori jövőképünket nem csak három-négyhetes intervallumokba akartuk beszorítani.

A megszokott életünket feladni ennek ellenére nem volt egyszerű, pontosabban: az operatív része még csak-csak ment, de testben és lélekben elszakadni a barátoktól, a tájtól, a levegőtől, a várostól; mindattól, amit évek alatt személyes labirintusként magunk köré építettünk napi rutinból, gondolatokból, emlékekből és érzetekből, tulajdonképpen máig nem sikerült és talán soha nem is fog. De ennek ellenére megélünk, jobban, mint 4 vagy 8 vagy 18 éve bármikor, és tartok tőle, hogy jobban, mint ahogyan 4 vagy 8 vagy 18 év múlva élnénk, ha otthon maradtunk volna.

Pénz, pénz, pénz.

Megélünk, mert van miből, nem tollasodtunk meg, de mindig van elég, annyira, hogy már tervezhetünk is, évekre előre akár. És nem is az a legfontosabb, hogy mennyi az annyi (pedig akárhányszor hazajövök, az első kimondott, vagy csak a szemekben bújkáló néma kérdés mindig ugyanaz: MENNYI?). A lényeg, hogy jut nagyjából mindenre, és minden hó végén marad a számlánkon annyi, hogy ne várjuk szorongva a következő fizetést. Nyilván, Bezzegországban a gazdaság működik, a pénz bőven áramlik, forog, cserélődik és újratermelődik az iparban, mezőgazdaságban, IT és szolgáltató szektorban, és bőven jut oktatásra, tudományra, kutatás-fejlesztésre és persze az egészségügyre is, hiszen az ide pumpált pénzek is megtérülnek, csak kicsit később, vagy kevésébé látványosan. Ebbe a pénzáramba csatlakoztunk be mi is, nem csupán fogadóként, de visszaosztóként is: mert valóban sokkal többől gazdálkodhatunk ugyan, de otthonról nézve irdatlan összegeket fizetünk ki például betegbiztosításra, bérleti díjra vagy rezsire. Mindennek megvan az ára: a mindennapi fogyasztási cikkek nagyjából ugyanannyiba kerülnek, hiszen hozzánk is, Magyarországra is ugyanúgy a távolkeletről érkezik nagyjából minden; ugyanakkor mindaz, ami hazai hozzáadott értéket képvisel, a kenyértől a különféle szolgáltatásokig, mind-mind a többszörösébe kerül a magyarországinak. Mert mindenkinek meg kell fizetni a munkáját és az idejét.

Itthon, Unortodoxiában sokszor nem evidens:

ingyenmunka és ingyen pénz nem létezik.

Ahhoz, hogy valakinek érdemtelenül, illetve munkavégzés nélkül pénzt juttassak, azt valakitől szükségszerűen el kell vennem. A pénzosztás alapja mindig valami megtermelt, vagy létrejött érték, vagy legalább az érték jövőbeni létrejöttébe vetett bizalom kell, hogy legyen (vö. segélyezés). Az érték megint csak általános fogalom, de az biztos, hogy valamiféle össztársadalmi szempontból pozitívat kell jelentenie. Pártsemlegesen. Magyarországon tulajdonképpen még mindig rengeteg pénz forog-áramlik: a legnagyobb baj azonban az, hogy a társadalomtest egyre kisebb részét látja el éltető energiával. Rengeteget elherdálnak, egyre több megy el korrupcióra, de még a maradék is hatalmasra képes duzzasztani a centralizált és rosszul működő elosztó rendszert, amiben a pénz így sokszor csak haszontalanul pang (vö. a kétszázcsilliárdos alapítványokat). A pénzcsapokra rátelepedő kormányzat vízfején és csatolt részein kívül eső részek közben szépen lassan elhalnak; a csatolt részek között is vannak, amiket időnként puszta vegetatív funkcióra kényszerítenek, hogy a felszabaduló forrásokból aztán más területeket tápláljanak fel kissé, majd azokat is a sorsukra hagyhassák.

Így megy ez, ki tudja mióta, és sokszor elgondolkozom, ez vajon oka-e, avagy következménye annak, hogy

a társadalom nagy része, ki tudja mióta, egyébként sem tervez hosszú távra,

pénzügyekben többnyire tökéletesen tájékozatlan, és ha emiatt aztán bajba kerül, akkor a megváltást továbbra is az államtól várja. Hiszen, ha lenne egy jó ötlete, amivel hosszú távon értéket tud létrehozni, azt akár egy bank is megfinanszírozhatná, előre. De a bank nem ad, mert 1. nem tudja, hogy jövőre milyen újabb kormányzati einstandolás jön, 2. nem biztos benne, hogy valóban értékteremtésre fordítódik-e a kihelyezett pénze.

E bizalmi és értékválság a társadalom egészét áthatja: folytonosan egymásra hatva rója egyre mélyülő barázdáit az agyunkba, lassan már senkiben nem bízhatunk, a megélhetésünk miatti állandó trükközés, maszatolás, sunnyogás és stiklizés miatt (emelje fel a kezét, aki még nem csalt el adót) az életünk tartalmas és értékes része is egyre csak zsugorodik. Behatol az emberi viszonyokba, kapcsolatainkba, a szeretteinkkel való bánásmódunkba. Az a bizonyos újratervezés már nagyon kellene. Kezdetnek talán annyi is megtenné, ha a megélhetésünkért nem áldoznánk be az életünket. Vagy legalább nem mindennap.