Ellenszenv

Ellenszenv

2022. 01. 26., sze - 06:51
0 hozzászólás
„A novemberi pályázaton azért vettem részt, hogy valaki, aki nem kötődik hozzám, mondja meg őszintén a véleményét legalább az egyik alkotásomról. Feltöltődőm tőle. Szeretnék jól írni.”
l
Török Anna Karolina novellája

„Írjon novemberben egy novellát!”

A pócsmegyeri Karinthy Ferenc Könyvtár ezzel a szlogennel akarta felhívni az olvasók figyelmét a szürke, járvánnyal terhelt novemberben az alkotás örömére.

A gondolatindító téma ezúttal a „limes / határ” volt.

A beérkező írásokat Weiner Sennyey Tibor véleményezte. Ezúton is köszönjük neki, hogy részt vett ebben a lelkes projektben, illetve a DRÓTnak, hogy publikációs lehetőséget biztosít a novellák számára.

Karinthy Ferenc Könyvtár

Pócsmegyer

Elnyúlva feküdt néhány percig az edzőpadon. Csak bámulta a neoncsövekből áradó fénynyalábot és benne a szállongó porszemeket. Kellemesen ellazult. Fellélegezve, megtisztulva, finom kis bizsergéssel az izmaiban feküdt, és néhány másodpercig nem gondolt semmire.

Néhány hete sikerült elérnie, hogy esténként, a kapuzárás előtt egy órával, a gondnoktól megkaphassa a konditerem kulcsát, és teljesen egyedül megkínozza testét egy kis mozgással. Szobabiciklizés, súlyemelés, futópad felváltva, ahogy éppen a kedve diktálta.

Az alakjára büszke volt. Tudta, hogy szép. Tudta, hogy előbb-utóbb megszerzi azt, aki majd egyenesbe hozza az életét. Róbertnél, az osztályvezetőnél alább nem adja. Elmosolyodott a gondolattól. Bezárta a konditermet.

Ráérősen ballagott a néma folyosókon, fel az emeletre. Az irodába lépve a székén heverő ruhákat felnyalábolva, bezárkózott a helyiség végén lévő kis öltözőbe, hogy átöltözzön. Amikor a tükörhöz állt fésülködni, hirtelen ajtócsapódást hallott. Megmerevedett. Gyorsan befejezte a készülődést és kilépett.

Teljes testében összerándult az ijedtségtől, mert az egyik férfi takarító meredt rá egészen közelről. Alacsonyabb volt nála, kopasz feje búbja szinte világított.

- Miközben takarítottam, kiesett a slusszkulcsom - magyarázkodott a férfi – vissza kellett jönnöm ide.

- Aha.

- Sajnálom, ha megijesztettem.

- Semmi baj, már úgy is indulok haza. – mondta a nő és az asztalához indult.

A férfi szintén elindult, megállt az asztal túloldalán. Olyan alacsony volt, hogy megint láthatóvá vált fénylő, barna szeplőkkel teli, kopasz feje. A széles íróasztal választotta el őket egymástól, de még így is érezte a takarító kellemetlen leheletét, ahogy rátámaszkodva a túloldalon álló székre, kissé közelebb hajolt hozzá.

- Van egy rossz hírem. – mondta a férfi.

Apró szemei alatt barnás karikák éktelenkedtek. Kerek arcán számos pattanással, természetellenesen vastag ajkú szájjal, sárga fogaival ebben a pillanatban olyan elképesztően csúnyának látta őt a nő, hogy szinte beleborzongott. Alig fogta fel az imént elhangzott szavakat. Az jutott eszébe, hogy amióta itt dolgozik nem beszélgettek soha, még csak nem is köszöntek egymásnak. Ez nem szokás. A takarítók különben is munkaidő után jelentek meg.  Most arra kényszeríti ez a képtelen helyzet, hogy beszélgessen valakivel, akit teljes szívvel mellőzne az életéből. Ettől ideges lett.

- Érdekel engem az a rossz hír? – kérdezte barátságtalanul és a kabátjáért indult.

A fogas a bejárati ajtó mellett állt. A férfi elindult, párhuzamosan vele, aztán megelőzve őt, az ajtóhoz pattant. Rátette vaskos markát a kilincsre.

- Biztosan érdekelni fogja, mert az ajtó bezáródott. Nem tudunk kimenni. – mondta nyugodtan és az ajtóhoz lépve a kilincset rázogatva, meg is mutatta miről beszél.

- Micsoda? Mi az, hogy bezáródott? Vigyázzon innen.

A férfi félreállt. Az ajtó makacsul ellenállt minden rúgásnak, rángatásnak, lökésnek. A nő döbbenten meredt a zárt ajtóra, lélegzete felgyorsult, torka összeszorult. Eszébe jutott a mobiltelefonja. Gyors léptekkel visszament az asztalához.

Tudta, hogy az asztali telefont nem tudja használni, mert az ilyenkor ki van kapcsolva. Talán, ha felhívja a barátnőjét, ő majd kiszabadítja valahogy. Feltúrta a táskáját. A telefon nem volt sehol.  Megpróbált emlékezni arra, hova tette, amikor utoljára használta. Mikor is? Aztán eszébe jutott, hogy a konditerembe vitte, ahogy mindig is szokta. Lehet, hogy ott hagyta? Az ajtó melletti padra tette, nem emlékezett arra, hogy felvette volna, amikor eljött onnan. Dühös és kétségbeesett mozdulattal túrt a hajába.

Eközben a férfi az egyik ablakhoz sétált. Megállt, háttal a lánynak. Géppel kötött, elnyűtt barna pulóverében, kissé lógó, bő nadrágjában, szánalmasan elhanyagoltnak látszott. Zsebre dugott kézzel előre – hátra hintázott a sarkán.

- Magának nincs telefonja? – kérdezte a nő.

- Nincs. Soha nem is volt mobilom. Nincs rá szükségem. Nem hívna úgysem senki. – válaszolt a férfi kissé szomorkásan.

A nő tenyere megizzadt, ezt nagyon utálta, ezért is a férfit hibáztatta.

- Szólni kellene valakinek.

- De kinek? Az épület másik szárnyában lakik a ház gondnoka. A biztonsági őrt sem láttam még. Itt meg nem működik a telefon.

A nő odasietett a másik ablakhoz, távol a férfitól, az üvegre szorította az orrát. A szemközti épületszárny már sötétbe burkolózva feketéllett, lent a négyszögletes, belső udvar némán, kietlenül tátongott.

- Nincs itt senki rajtunk kívül. Itt tölthetjük az éjszakát. – jegyezte meg a férfi.

A nő hirtelen ötlettel végigrohant a helyiségen, rázni kezdte az ajtó kilincsét. Egyre jobban nőtt benne a hisztéria.

- Kell valami, amivel kifeszíthetjük az ajtót. – kiáltott fel kétségbeesetten.

- Nincs mit tenni. – a férfi őrjítő nyugalommal nézte esztelen kapkodását.

- Eszembe sincs itt tölteni az éjszakát! Magával!! – csapott dühösen a falra a nő.

A férfi előbb meglepődött, majd kajánul elmosolyodott.

- Ha történetesen, nem ÉN lennék itt, akkor nyugodtabb lenne? Bárki más, csak ne ÉN, igaz? Mondjuk, ha az a délceg szőke Róbert, az osztályvezető?

- Mégis mit képzel? Kivel beszél? Ki akarok innen menni, és kész!

- Persze. Bocsánat – nevette el magát a férfi.

Egészen közel állt hozzá, kinyúlt és meg akarta simogatni az arcát. A nő gyors reflexszel félrehajolt, és az asztalához sietett.

- Jól van, nyugodjon meg. Megnézem még egyszer azt az ajtót. Van valamilyen éles eszköze? Körömreszelő, kisolló vagy ilyesmi? – sietett az ajtóhoz a férfi.

- Itt van. Sikerülhet ezzel? – húzott elő a neszesszeréből egy körömreszelőt a nő.

A férfi odahajolt az ajtóhoz, bedugta a zárba a reszelőt, majd rázogatta, forgatta, látszott, hogy fogalma sincs, hogyan lehetne használni. A nő nézte, és hirtelen gyanakodni kezdett, hogy a férfi nem is akarja kinyitni az ajtót, csak úgy tesz.

Ahogy a másodpercek teltek egyre jobban gyűlölte. Mi van, ha ez az alak mindent előre megtervezett? Érezte, ahogy az indulat elárasztja és már nem is kontrolálta gondolatait.

      - Én nem hiszem, hogy ez véletlen. - szólalt meg hirtelen.

- Micsoda? – egyenesedett ki a férfi, és ösztönösen zsebre dugta a körömreszelőt.

- Ez az egész bezártság! – mondta sápadtan a nő. – Nem tudja, és nem is akarja kinyitni azt a rohadt ajtót. Igaz?

- Dehogy, nekem is kellemetlen ez az egész szituáció. Én is ki akarok innen jutni, de egyelőre nem tudom, hogyan.

- Hol van a slusszkulcsa? Azt állította, hogy itt felejtette.

- Itt, a zsebemben. – mosolyodott el a férfi és meg is mutatta.

- Nem láttam, hogy odatette volna.

- Mert nem nézett rám.- jegyezte meg a férfi és még hallkan hozzátette -  Soha nem néznek ránk, takarítókra. 

- Vagy, mert végig ott volt a zsebében, csak azt hazudta, hogy itt hagyta.

- Mire gondol? – kérdezte a férfi és látszott kissé mulattatja a helyzet.

- Arra, hogy szándékosan zárta be ezt az ajtót.

- Aztán miért tettem volna ilyet? – vigyorgott a férfi.

- Mert … Valamiért…

- Ugyan, már. Ne fantáziáljon. Sokszor előfordulhat, egy ilyen zárnál. Kintről nem lehet, csak belülről kulccsal kinyitni. Pontosan azért, hogy akárki ne zavarja az irodai munkát. Ezek sajnos, ha becsapódnak és nincs belül kulcs…

- Nem hiszem el. Emlékszem, hogy volt benne kulcs – közölte visszafojtott hangon a nő. Szeme szikrákat szórt a férfira, annyira gyűlölte.

- De, hát hogyan feltételezheti rólam, hogy szándékosan zártam be magunkat? Nem is tudtam, hogy itt lesz. Különben eszembe sem jutna ilyen trükk, hogy közeledjek magához. – mondta a férfi, rossz lehelete szinte felhőbe burkolta a nőt.

A nő érezte, hogy hamarosan minden önkontrollját elveszíti. Ökölbe szorította a kezét, és az asztalához ment. Újra keresni kezdte a telefonját, de csak azért, hogy levezesse az indulatait. Periférikus látómezőjében érzékelte a férfi közeledését. Lassan, ráérősen ballagott felé.

- Ne butáskodjon! A helyzetünk eléggé fura, valószínű, hogy ettől van kiborulva. Semmi közöm ehhez az egészhez, nekem is jó lenne már hazajutni.– a férfi hangja békülékenyen csendes volt, a nő mégis úgy érezte minden idegszála túlfeszül, ha tovább hallgatja. Összeszorította a fogát, uralkodni akart magán.

- Kérem, nyugodjon meg… - lépett még közelebb a férfi,  kinyúlt és megérintette a nő arcát, kissé izzadt, forró tenyerével.

Ez volt az a pont, amikor a nőben robbant a düh. Torkából előtörő ordítással akkorát lökött a férfin, hogy az megtántorodott, hanyatt vágódott, és a mögötte álló vendégszékekre zuhant.

A nő, mint egy fúria, felkapva a saját székét hozzávágta. Nem egyszer, többször. Ütötte, vágta egészen addig, amíg már csak egy csonka láb maradt a kezében a székből.

Aztán csend lett. A levegő elnehezült körülötte a kiömlő vér szagától. Az idő puhán lebegett tovább a süket csendben. Kis idő elteltével valahonnan hangok közeledtek és kezdtek szavakká formálódni:

- A szokásos körutamat jártam, amikor meghallottam az iszonyú zajokat innen. A pótkulccsal kinyitottam az irodaajtót. Egyszerűen fogalmam sincs mi történhetett. A nő nem beszél, csak áll és bámul. Az a szerencsétlen takarító meg kinyúlva fekszik egy hatalmas vértócsával a feje alatt. A pulzusa eléggé gyenge – a biztonsági őr sápadtan, reszkető kezekkel kitárta az ajtót a mentősök és a rendőrök előtt.


 

Török Anna Karolina így ír magáról: Mióta írok? – Előbb jött az olvasásmánia, majd, amikor szüleim elváltak, tizenötéves korom óta kezdtem gyakorolgatni az írást, többé-kevésbé sikeresen.

Miért írok? – Mindig kényszert éreztem az írásra. Érdekel az emberek jelleme, viselkedése és ezek következményei. Az események hatása rám és a környezetre rendkívül izgalmas számomra.

A novemberi pályázaton azért vettem részt, hogy valaki, aki nem kötődik hozzám, mondja meg őszintén a véleményét legalább az egyik alkotásomról. Feltöltődőm tőle. Szeretnék jól írni.