DRÓT: Néhány hónapja megkaptad a Prima Primissima-díjat, ami egyszerre váltotta ki olvasóid és barátaid örömét, és mások kritikáját. Legfőképpen azért nehezteltek, mert úgy érezték a másik jelölt – Bodor Ádám – (idézünk:) „jobban megérdemelte volna”. Konkrétan Papp Sándor Zsigmond Nol-os cikkére is gondolunk, aki szerint „Valamit elcsaltak most. Újra. Csak most sokkal nyilvánvalóbban.” Hogy érintettek az ilyen támadások? Mit gondolsz erről?
Turczi István: Ebben az országban, megszokhattuk már,
mindenkinek fáj valami. Fáj, ha nem ismerik el; fáj, ha elismerik, de nem eléggé; és fáj, ha elismernek, de másokat.
Ezer krisztusra esik egy lator. Az internetnek becézett világnagy virtuális legelőn aztán minden meg-nem-értett, félreállított, alábecsült, ’keresztre feszített’ zseni szabadon elbőgheti bánatát, és jó eséllyel hamar társakra lel. Az irigységre, a rosszindulatra, az egymást falkában túlkiabáló frusztráltak statáriális bíróságára hosszú távon is lehet építeni. Jobban jár, aki mindezt belekalkulálja a mindennapjaiba. Ráadásul a többszörösen túltelített hazai művészeti szakmában létező alkotók, vagy egyszerűen csak a nyilvánosság fénykörébe vont ember helyzete nálunk olyan, mint az ívlámpa perihelionjában táncoló lepkéé: kár, hogy odaégett, de legalább eggyel kevesebb a konkurrencia.
A meg-nem-gondolt, csípőből tüzelő reakciókra pedig az a válaszom, hogy minden csoda három napig tart, és
nincs harag,
mert aki ringbe száll, számoljon azzal, hogy ütéseket mérnek rá. Egyébként is, a díjakat adják, nem tehet róla az ember. Ha nem vigyáz, belebotlik, azután
nem marad más, csak a szobor, a pénz (jó esetben) meg a szégyen.
Ezzel szemben hangsúlyoznám, hogy már maga a jelölés is megtisztelő volt számomra. A szakmai szervezetek által előzetesen javasolt majd száz író közül menet közben egy szakmai zsűri végezte a névsor szűkítését. Az első nyilatkozataimban is elmondtam, hogy az irodalom kategóriában az első három közé bekerülni, ráadásul két ilyen teljes életművel rendelkező Kossuth-díjas mellett, felért egy győzelemmel. Ezt utólag, a fődíj birtokában is így gondolom. Ugyanakkor nem hinném, hogy egy percig is magyarázkodnom, vagy védekeznem kellene, amiért én lettem a befutó.
Azt kijelenteni, hogy „elcsalták”, eleve rosszindulatú és otromba feltételezés, mert a Prima Primissima alapítólevelében is kinyilvánított módon, és a nyilvánosság előtt többször hangsúlyozottan, nem művészeti-tudományos díj, mint a Kossuth-, a Széchenyi- és a művészeti középdíjak, hanem egy igen magas presztizsű, tíz szakmai kategóriába tömörített társadalmi elismerés. Nem műveket és ízléseket versenyeztet egymással, hanem a jelöltséggel már azonos szintre emelt szakmai minőség mellett az egyes személyiségek társadalmi jelenlétét, ismertségét és hatását veti latba. Az alapító által felkért 37 tagú társadalmi zsűri hozta meg a végső döntéseket, nem pedig a sajtófanyalgók által felemlített kisszámú grémium. Bevallom, gyanakodtam volna, hogy mit rontottam el, ha mindenki tetszéssel fogadja elismerésemet. Nem Magyarországon lennénk, ha ez másképp lett volna.
Megélhetési kultúrában élünk, sokaknak egzisztenciális kérdés, hogy megkapnak-e egy díjat, ösztöndíjat, pályázati támogatást.
Többek közt ez az oka a nem tegnap kezdődött díjháborúnak, amit tovább súlyosbít a hazai művészeti-irodalmi valóság kétségbeejtő politikai és ideológiai kettészakadtsága, ami szinte lehetetlenné teszi a higgadt érvelést, az érdekszférák és szekértáborok fölébe helyezkedő véleményt, és
lehetetlenné teszi a valódi szakmai érdekérvényesítést,
ami hosszú távon javítana az irodalom és a kultúra helyzetén.
DRÓT: A Könyvesblog külön „fájlalta”, hogy az MTI-s életrajzodból kimarad, hogy a Playboy főszerkesztője voltál. Véletlen ez, vagy ma már nem tartod olyan fontosnak?
Turczi István: A terjedelmi megkötés miatt csak az írói munkásságomat taglaló főbb életrajzi elemek kaptak helyet, a kevésbé fontosak, vagy nem szorosan idetartozók magától értetődően nem. Többek közt a Playboy sem, amire egyébként büszke vagyok. Éppen a neten emlegetik fel még ma is sokan, hogy akkor volt a legerősebb, amikor én szerkesztettem. Kösz, fiúk. A cikkben viszont burkoltan ott a ’vérvád’, hogy azért maradt ki a Playboy, mert egy ’szexlap’ hajdani főszerkesztője amúgy nem kaphatna ilyen magas díjat, és ezért kozmetikázták. Eléggé primitív megközelítés, erről ne többet.
DRÓT: Podmaniczky Szilárd a Librariuson egyenesen „vágóhídi bicskázásnak” minősítette az esetet. Egyetértesz vele?
Turczi István: Egyetértek, igen. Azóta is jóleső érzéssel nézünk egymás szemébe, ha találkozunk. Csendben súgom meg, hogy senki meg ne hallja: az elégedetlenkedők is sorban gratuláltak azóta, többen írásban is. De itt kell megjegyeznem, hogy szeretném, ha az érem másik oldala ugyancsak megjelenne ebben az interjúban, legalább hivatkozásul, ha már, és hogy egyensúlyban legyen ’vád és védelem’. Lásd: a Magyar Nemzet idei újévi nagyinterjúja, az Irodalmi Jelen igen tisztességes ellenvéleménye, Pál Dániel Levente, Csikós Attila idevágó facebook-blogja, vagy az Ambroozia tisztázó szándékú interjúja.
DRÓT: Azért kérdezünk most, mert az Európában jegyzett, 27 éves madridi Cuadernos del Matemático című irodalmi folyóirat legújabb száma teljes különnyomatot szentel verseidek. 25 versedet közlik új fordításban, mégpedig a korábban irodalmi Nobel-díjra is jelölt Justo Jorge Padrón fordításában. A versek elé komoly történeti áttekintés készült a magyar költészet évszázadairól, valamint bevezető tanulmány a versekhez. Ez is apropója beszélgetésünknek. Szerinted, akár ilyen, akár másmilyen nemzetközi elismerés itthon mennyire számít, milyen pozitív és (ha van) milyen negatív következményekkel jár?
Turczi István: Örömmel vettem kézhez ezt a tényleg exkluzív folyóiratot; évente két száma jelenik meg, s mint hallom, minden spanyol írótársam megtiszteltetésnek veszi, hogy benne publikálhat. Tegyük hozzá, hogy jó évada van a magyar irodalomnak spanyolhonban, mert egy hónappal korábban egy másik jegyzett irodalmi lap, az Intramuros közölt bőséges válogatást a mai magyar vers és próza néhány képviselőjétől, így tőlem is. Soha rosszabb évkezdetet. Azt kívánom, hogy minél több könyv, publikáció, hírverés jusson a magyar alkotóknak. A mai magyar irodalom igazi áruvédjegy a világban, sokan ismerik és becsülik. Sokan, de még nem elegen.
Dolgozunk rajta, hogy nemzetünket ne a politikai-korrupciós botrányai miatt emlegessék, hanem a tehetségei által. Egyelőre nem állunk nyerésre,
de az idő mindent megold. A kérdés második feléhez csak annyit: nincs nagy becsülete a külföldön szerzett dicsőségnek nálunk. Tapasztalat, hogy
a jó hír nem hír, pláne, ha messziről érkezik.
A sajtó és a közvélemény csak addig figyeli a madarak vonulását, ha figyeli egyáltalán, amíg át nem repülnek a határon, onnan aztán boldoguljanak, ahogy tudnak, addig sem kérnek kenyeret.
DRÓT: Hogyan kell önmagát menedzselnie a magyar irodalmárnak, hogy belföldön és külföldön is elismerjék?
Turczi István: Olyan műveket kell letenni az asztalra, amelyek akkor is megállják a helyüket, ha a szerző éppen politikai ellenszélben van; a személye vagy a sikerei csípik azok szemét, akik más szekértáborhoz, más ízléscentrumokhoz vannak bekötve; és a nyelvi akadályok mellett az illető beágyazatlansága az idegen kultúrába szintén nehezítik a térnyerést, a külföldi befogadást. Bizonyos országok kulturális adminisztrációja igen komoly összegeket invesztál abba, hogy saját írói-alkotói külföldi megjelenését és megismertetését minél hathatósabban segítse. Országimázsként is felfoghatjuk, ha külföldön befut egy-egy magyar író, művész, színház, táncegyüttes vagy szimfonikus zenekar. De amíg
dzsungelharc folyik a jobb helyekért, nagyobb fesztiválokért, és politikai alapú kiválasztódás folyik pro és kontra,
addig a szórványsikereknek, a kevés számú külföldön megjelenő magyar műveknek és művészeknek is örülnünk kell(ene).
DRÓT: Hogyan látod a költészet helyzetét és feladatát/funkcióját, van-e különbség ebben például Európa nyugati és keleti fele, illetve Magyarország között?
Turczi István: A líra sehol nem a tömegek étke. Soha nem is volt az. Az elitkultúra része, az emberiség önismeretének egyik alappillére, amióta az ősember félelmében először dúdolni kezdett egy dalféleséget. Európa és a világ boldogabbik felén – és most csak azokról a kultúrákról beszélek, amelyeket hellyel-közzel ismerek, vagy jártam ott – ma nemigen látok erős, a líra jövőjét meghatározó tendenciákat, sem új Eliotokat és Hölderlineket. Inkább a kiüresedés, a tömegkultúra, a művészet konzumálódási folyamatának szélesedését tapinthatja ki, akit ez még egyáltalán érdekel.
Egy globális kulturális barbarizmus kontúrjai látszódnak egyre karakteresebben.
Ezzel talán erőltetettség nélkül szembeállíthatók a keleti kultúrák, és ebben tradícióiknál fogva a kelet-európai kultúrák is benne vannak, ahol
a tét nem kisebb, mint a fennmaradás, nyelvi és kulturális értelemben egyaránt.
Magyarország, a magyar alkotók pedig még ezen belül is érzékelhetően komoly minőséget képviselnek az irodalom mellett egy sor művészeti ágazatban. És ezt még a minket magyarokat nem túlságosan kedvelők is elismerik.
DRÓT: Személyesen neked, mint költőnek, szerinted mi lenne a feladatod?
Turczi István: Ez a kérdés egy külön beszélgetés tárgya. Lehetne. Én az első kötetem megjelenése óta monomániásan, és meglehetős dinamizmussal próbálom elvégezni azt, amiről az a tévképzetem, hogy a hivatásom, hogy a nekem rendelt feladat. Ezért élek, és valószínűleg ebbe is fogok beledögleni. Ha vannak, lesznek olvasóim, akiket ez érdekel, azokra előre/hátra hálával gondolok.
DRÓT: A Szőcs Géza vezette Magyar PEN Club főtitkára vagy Szőcs Gézával készült interjúnkat lásd itt – szerk.), korábban az alelnöke voltál, ha nem csalódok. Mit csinált a PEN Club az elmúlt időszakban?
Turczi István: A Magyar P.E.N. Club egyfajta légzőnyílás a magyar és a nemzetközi irodalmi élet között. Jövőre lesz 90 éves, ami szép, jó, és legalább annyira kötelez is minket, tagokat, és tisztségviselőket. Amióta Szőcs Gézával átvettük az operatív irányítást,
a szervezet lekerült a lélegeztetőgépről, megerősítettük nemzetközi kapcsolatainkat,
jelen voltunk kivétel nélkül minden Nemzetközi PEN közgyűlésen, újraindítottuk, ha nem is mindig zökkenőmentesen a havi programjainkat, és elnökünk szívósságának, valamint a jó csapatmunkának köszönhetően az általa kezdeményezett Janus Pannonius Költészeti díj is kezd gyökeret verni a hazai és nemzetközi irodalmi közvéleményben.
(Készítette Petneházi Gábor és Weiner Sennyey Tibor. További fotók: 1.,3. Csépes Ágnes. 7. Vass Tibor.)