A szél olyan hatalmas lökésekkel tombol, hogy a sikátorokban két méter széles farostlemezek repülnek és ütköznek a falaknak, felborítják a bárok előtt felejtett székeket. Felborult konténerek szegélyezik az utunkat, nyitott szájukon át szemét ömlik az utcakövekre. Minden bolt, étterem zárva, a rolók lehúzva. Minden rolón, ablakon, oszlopon, kioszkon ’Je suis Charlie’ felirat. Még falafeles bódékon is akad. A város üresnek tűnik, a levegő elektromos, a feszültség rátelepszik az emberre.
Marseille, Franciaország, 2015. január 11. vasárnap. Marseille a római idők óta a kelet kapuja, a legfontosabb kikötőváros, mely Maghrebet Európával összeköti. A helyszellemet áthatja Észak-Afrika: bazárok és kebabosok mindenfelé, az arab közösség jelenléte prominens. Bár
az itteniek nagy része természetesen a békés együttélés híve, az együttélés eddig sem volt feszültségmentes – most mi lesz?
Csak egy salátát akartunk enni békében egy kedves bájos helyen, de nem járunk sikerrel. Egy-két poros szendvicsbárt találunk nyitva, de ezek annyira lehangolóak, hogy inkább éhesen rójuk a szellemjárta utcákat. Egymásba kapaszkodunk a szél és a sejtelmesen belénk szivárgó félelem ellen. A régi kikötőnél gépfegyveres rohamkatonák jönnek velünk szemben felszegett orral, eltökélten üres arckifejezéssel. Széles a járda, mégis elfoglalják, ki kell előlük térnünk. Letérünk egy mellékutcába, de nem szabadulunk az érzéstől: Godzilla döngeti a nem létező városfalakat.
Ahogy a főutca felé ereszkedünk, ütemes lüktetés kavarog a süvöltő szélben. Demonstrálók ezrei hömpölyögnek az utcán, skandálás helyett tapssal fejezik ki felindultságukat, fenyegetettség-érzésüket. Mindenki kabátján, a gyerekek kezében: ’Je suis Charlie’.
12 ember meghalt, 11 megsebesült, mert szabadszájúak voltak.
Megkapó a franciák szolidaritása, gyors reakciója az eseményekre, az ezernyi kreatív és filantróp véleménynyilvánítás azonnali megjelenése, a ’Je suis Charlie’-k tömeges elterjedése. A tény, hogy már az esemény másnapján hatalmas ’Je suis Charlie’ poszterek kerülnek az utcai hírdetőelemek üvegei mögé, újabb és újabb összeesküvéselméleteknek ad táptalajt. Ezek szerint már egy hónapja várták a poszterek az akciót, megvolt a szlogen, a PR- és kampányterv. A hivatalos verzió az, hogy a logót Joachim Roncin, a Stylist magazin művészeti vezetője hozta létre, s alig egy órával a támadás után tette közzé a Twitteren. Nem talált szavakat, lett ez. Videók terjednek a neten azt bizonyítandó, hogy nem volt igazi mészárlás, csak levegőbelövöldözés, hogy az egész színjáték. Hogy játék, az biztos. Kegyetlen. Az is biztos, hogy tizenketten meghaltak. Tizenketten. Mint az apostolok. Mint a hónapok száma.
Je suis Charlie. Egyszerű, hatásos szlogen. A megrendült emberek könnyűszerrel magukénak érzik, részvétteljes, szolidáris, keresetlen.
A Charlie Hebdo azonban nem hiába vált a támadás célpontjává: sok vallás, szervezet és méltóság követőit sértette rajzaik szemtelensége és tiszteletlensége.
Én vagyok Charlie: szerintem is seggbekúrja a Fiú az Atyát, őt meg a Szentlélek? Szerintem is előremutató és társadalmilag hasznos emberek tömegeit folyamatosan bosszantani és megalázni? Embertársaink értékrendjét, hitét tiszteletben tartani a demokrácia egyik alapköve, ugyanúgy, mint a szólásszabadság. Veszélyes ellentmondásokat szülő, ingoványos terület. A provokáció haszna, hogy az értékek folyamatos újragondolására sarkall.
A sértegetés eredménye viszont sok esetben a bosszú. Erre varrjon gombot az inkluzív európai demokratikus társadalom, a világ egyházai és a jogrendszer.
Hiába együttérzést kifejező ez a demonstráció a Misztráltépte vasárnapi Marseille-ben, a hömpölygő tömeg, az ütemes, feszült taps és a logók uniformitása nem kelti fel bennünk az érzést, hogy csatlakozzunk. Igaz, sosem szerettük a tömeget. Még koncerteken sem. Ebéd helyett feszült csendben megiszunk egy capuccinot valahol, aztán hazamegyünk, békében. Másnapra eláll a szél, kinyitnak a boltok, s tovább szaporodnak a ’Je suis Charlie’-k.
(Egy biztos: a Charlie Hebdo életben maradt szerkesztői meggazdagszanak. A támadás óta megjelent első szám címlaprajza pedig – legalábbis az én értlemezésemben – érett, érzésteli és konszolidatív válasz az eseményekre.)
