Centauri: Hiszek egy Földben

Ha azt hallom: „Oly sok mindent megoldottunk már!”, azt felelem: csak a legfontosabbat nem. Ezt háromezer éve nem! Lecseréltük a gyertyát izzóra, de talán még sosem nyúltunk a legfőbb problémához: miért nem szabadulunk a pusztítás kényszerétől?
Mindig volt ellenség. Mindig voltak kategóriák. Nem vitatom el senkitől, hogy egy ügy nevében őszinte jóindulattal harcol, de a belharcainknak végsősoron semmi értelme. Legalábbis kétkedem a jelentőségében. Ha egyszer ezer és ezer éve ugyanaz ismétlődik, nehéz hinni az újabb kör fontosságában. Nem tudom, mikor, de egy ponton az ember elhitte: ő áll a világ csúcsán – s attól fogva csak leigázásban gondolkodott. Törvényszerű, hogy egymást is leigázzuk. Féktelen pusztításunk csak akkor szűnik meg, ha lejövünk a kiválasztottság ópiumáról.

Nem vagyunk kiválasztottak. Senki sem az. Nem mi vagyunk fölül. Hanem a Föld.

Nem vitatható, hogy mindenki boldogan szeretne élni. Az sem, hogy a többség ezt nem kapja meg, s azért nem, mert nem egyenlőségen, hanem egyenlőtlenségeken alapuló világ épül. Most is. Egyenlőség pillanatnyilag sehol sincs. Csak akkor léphetnénk át egy jobb működésbe, ha belátnánk: fölöttünk is áll valami. Valami, ami nagyobb, összetettebb, bölcsebb és erősebb nálunk. Ennek belátására tett kísérlet a vallás, a vallásosság azonban hit dolga. Amint ennyi kudarc után aligha várhatjuk a történelem jobbra fordulását, nem bízhatunk abban a pillanatban sem, amikor ugyanaz a hit itat át mindenkit. Mégis egy ideje volna már lehetőség, hogy felismerjünk valamit, ami a szemünk előtt van, nem tagadható, nagyobb nálunk, erősebb, ha tetszik bölcsebb – hisz már rommá fotóztuk az űrből a Földet.
Látjuk, hogy a hatalmas légkör, mely öntöz és villámlik, mely véd a sugárzásától, mindössze leheletnyi celofán fölöttünk. Mégis a régi köröket futjuk és nem alakult ki közös tudat.

Az emberiség a legkülönfélébb tudatállapotok foglya, egymással harcolnak népek, nézetek, klikkek.

Emberiség voltaképp nincs is. Vagy csak azt a csatateret jelöli, ahol egy faj különböző csoportjai egymás ütik, míg szisztematikusan irtják a többi fajt is. Az ember még mindig olyan, akár a pár éves gyermek, aki véletlenül meggyújtott egy szál gyufát, de mivel ennél többre nem képes, benne ég a gyönyörűen lángoló gyerekszobában. Még csak a függöny ég az ablak előtt, de előbb-utóbb lángra kap az ajtó is.

Hiszek a Földben. A helyben, ahol élek. Élőlények és ásványok közösségében.

Hiszek abban, hogy nem véletlenül vagyok itt. Hiszek abban, hogy nem véletlenül vagyok én a kisebb. Nincs más kívánságom, csak hogy láthassam ezt, amíg lehet. Hogy itt lehessek. Hogy tapinthassak, ízlelhessek, szagolhassak. Hogy kérdezhessek. Hiszek a Földön élő minden fajban. Mind a 40 millióban. Bárcsak így hihetnék a sajátoméban is. Bárcsak egyszer meggyőzne valami arról, hogy a gyermek felnő, elteszi a gyufát, kijut az égő szobából, nem ront rá többé a másikra, s nem ront rá arra sem, akivel szemben ráadásul esélytelen is: nem ront rá a Földre. „Csak” él és élni hagy, akár a többi 40 millió. A Földön – s nem a Föld ellenében.