Tavaly még hiányoltam a Jordan Petersonról szóló hazai párbeszédet, amely mintha éppen most kezdene kibontakozni, amikor a sztárpszichológus hazánkba is ellátogat. A mainstream sajtó ingerküszöbét az évszázad vitájaként hirdetett Peterson – Žižek -vita itthon is átlépte, a vita ugyanakkor csak annyira az évszázadé, amennyire mélysége és színvonala kétségtelenül szomorúbb képet fest a huszonegyedik század közgondolkodásáról, mint mondjuk a huszadik századéról a Gadamer–Derrida-vita.
Ugyanakkor az a tömeges, szinte hisztérikus előzetes „hype” és érdeklődés, ami ezt a két gondolkodót vagy inkább világnézeti influenszert és kettejük „összecsapását” övezte, izgalmas tünete annak, hogy egyre szélesebb, nem feltétlenül bölcsészeti érdeklődésű tömegnek van igénye emészthető, de tartalmas rendszerszintű filozófiai gondolatokra.
A nagy marketinggel és magas jegyárakkal felpumpált nagysikerű nyilvános egymás mellett elbeszélésnél
jóval izgalmasabb kérdéseket vet föl Peterson kapcsán Tillmann J.A. és Marikovszky Andrea vitája.
A két cikk két markánsan eltérő világnézet dokumentuma (és ennyiben a sztárpszichológus csak elrugaszkodási pont), ami egyszersmind a jelenlegi politikai közbeszéd korlátait is felmutatja.
A filozófus Tillmann J.A. kétségtelenül hajlamos markánsan fogalmazni, a Drót olvasói már jól ismerhetik a stílusát. A Pannonhalmi Szemlében megjelent recenziója a 12 szabály az élethez című Peterson-bestsellerről azonban egy nyugodt hangvételű ajánló a könyvről, ami ismertetés közben tágas filozófiai kontextusba is helyezi azt. Az írás szerint a 12 szabályt nem a mai népszerű tanácsadó könyvek közé sorolható, hanem az antik ars vitae filozófia tartalmát önti mai formába. Peterson érdemének tartja, hogy tudományos alapossággal érvel az ember biológiai meghatározottsága mellett, lerombolva a humanista széplelkűség tévhiteit az eredendő emberi jóságról és az ezt megrontó társadalmi struktúrákról.
Tillmann mindebből azt vezeti le, hogy az egyénnek mindenekelőtt saját magáért kell felelősséget vállalni, mielőtt a szomszéd és a világ megváltoztatásába fog.
Mindez érthető módon váltotta ki a baloldali Mérce szerzőjének figyelmét. A pedagógus–aktivista Marikovszky Andrea elsősorban mint a neoliberális/neokonzervatív ideológia termékét kritizálja Petersont és az őt népszerűsítő Tillmannt. A jobboldali patriarchátus térhódításának tudja be, hogy „moralizáló öregurakkal lesz tele a világ, akik megszerzett státuszaiknál és anyagi többleteiknél fogva felhatalmazva érzik magukat, hogy olyan dolgokról is – bevallottan kevés ismeretük alapján – nyilatkozzanak, amihez nem értenek”. Fő kritikaként elsősorban az egyéni felelősség elsőrendűségét kérdőjelezi meg. Vitába száll azzal a szállóigévé lett gondolattal, miszerint „Ne akarjuk átformálni az államot, amíg a saját életünkben rendet nem tettünk!” Érvei között valós, rendszerszintű problémák szerepelnek, hiszen az oktatási szegregáció, a kivándorlás, a perverz tőkeáramlás ellen tényleg nehéz a saját portánkon tenni. Petersonnál ez egy vesszőparipa, akik támadják, emiatt támadják, akik rajonganak érte, ezért rajonganak. Problematikusnak tartom én is Peterson klímaváltozást és a nemek közti bérszakadékot tagadó nyilatkozatait, ugyanakkor túlzónak és pontatlannak érzem azt a kritikai konklúziót, miszerint „az egyén erkölcsi teendőiről beszélni kizárólag azok érdeke lehet ma, akik a gazdasági, politikai és értelmiségi elit tagjaként nem tartják kötelességüknek többé, hogy a társadalom egészében gondolkodjanak.” Ahhoz, hogy erre a következtetésre jussunk, figyelmen kívül kell hagynunk az olyan, a kritizált cikkben is idézett mondatokat, mint: „mindenkinek a lehető legnagyobb felelősséget kell vállalnia saját életéért, a társadalomért, a világért”. Ezek ugyanis nem zárják ki egymást.
Jordan Peterson egy (Zimbardo diagnózisa szerint magány, online játékok és pornó által debilizált) nemzedék pótapukája lett. Ennél a nemzedéknél a társadalomra való hivatkozás valóban ürügy a bénult tétlenségre, a semmittevésre és motiválatlanságra.
Egy nemzedéknyi, jórészt fiatal férfiakból álló tömeget figyelmeztetett Peterson arra, hogy amit mondanak, posztolnak, kommentelnek, az talán nem is a saját gondolatuk, csupán készen kapott marketingszöveg vagy a gondolkodásukba észrevétlen beszivárgott ideológia.
Míg az emberek nagy része kritikátlanul fogyasztja az elé kerülő információt, egy egyre láthatóbb réteg érzékeli, hogy az információs társadalomban nem maga az információ az érték, hanem az abban kirajzolódó rendszer.
Széles tömeg szomjazza azokat a szerzőket, akik nem egyszerűen tudást, hanem alternatívát struktúrákat kínálnak. A bátor gondolkodókat, akik nem félnek feszegetni a mai társadalmi tabukat, akik megélhető, gyakorlattá alakítható gondolatokat kínálnak, akik összekötik a végtelen adatot és kirajzolnak belőle egy emészthető magyarázatot. Sorolhatnánk a világot formáló sztárgondolkodókat: Yuval Noah Harari megértette a világgal, hogy a nacionalizmus egyszerre lehet nagyszerű és démoni. Steven Pinker felhívta a figyelmünket arra, hogy a világ sokkal kevésbé erőszakos, mint valaha, csak éppen több információ jut el hozzánk. Barabási Albert-László a hálózatokról tanít hihetetlenül finom összefüggéseket úgy, hogy közben azt hisszük, a siker receptjét olvassuk. Thich Nath Hanh a buddhizmus tanításait addig szekularizálta, amíg mindfulness nem lett belőle. Richard Rohr tömegeket ébresztett rá, hogy a kereszténység sokkal-sokkal több, mint amit az egyházaktól látunk. Ken Wilber évtizedek óta magyarázza, hogy a tudomány és a pszichológia legújabb eredményei nemhogy nem cáfolják az ősi hagyományok és a vallások tanításait, hanem éppen igazolják és új fénytörésben mutatják meg azokat. Az adattúladagolástól szorongó tömegek pedig nem információra, hanem összefüggésekre szomjasak.
Vitát provokálnak, gondolatokat ültetnek el, amik megváltoztatják a világot. Olyan erőteret alkotnak, amely újrarendezi használatban lévő fogalmainkat.
Egyének, akik az olvasókból, hallgatókból közösséget formálnak, hiszen a közösségi és az egyéni cselekvés nem hogy nem zárja ki, hanem éppen hogy feltételezi egymást.
Jó példa erre a klímaváltozás és a környezeti tudatosság kérdése. A világ éppen most döbben rá, hogy a klímakatasztrófa nem kerülhető el csupán egyéni hozzájárulással. Hiszen vehetek lebomló pelenkát, járhatok biciklivel, bojkottálhatom a legnagyobb széndioxid-kibocsátó cégeket, de ezzel még nem állítom meg a közelgő összeomlást. A világ egyre több pontján döbbennek rá a tömegek, hogy az érdemi változáshoz szükséges a döntéshozókra is nyomást gyakorolni. Ennek a jeleit látjuk a Fridays for Future és az Extinction Rebellion mozgalmakban. De ez azt jelentené, hogy fölösleges biciklivel járni és lebomló pelenkát venni? Nyilván nem, hiszen egyfelől minden egyéni döntés számít, és ha mindenki lebomló pelenkát venne, hamarosan felszámolnák a környezetet terhelő pelenkákat. Másfelől hiteltelenné is válnék, ha tiltakozásomat nem támasztanám alá egyéni példaadással.
Saját rendszerében tehát igaza van Marikovszkynak és Tillmannak is, de meggyőződésem szerint ha eléggé a mélyére nézünk a két írásnak, valójában olyan ideológiai ellentétre bukkanunk, amely nem rejt valódi ellentétet.
Meglátjuk, hogy Tillmann Peterson (és a klasszikus liberális paradigma) nyomán a „társadalom” elnyomó struktúráit puszta absztrakcióknak bélyegzi, amely ideológiai pótcselekvésre késztet. A társadalmi struktúrákban gondolkozó (baloldali) nézőpontból pedig minden egyéni fejlődést és felelősségvállalást szorgalmazó gondolat csakis a kapitalizmus álruhás védelmezője. Könnyen belátható, hogy ha a társadalom puszta absztrakció, akkor az egyén sem kevésbé az. Amennyire nem gondolható el a társadalom egyének nélkül, úgy fordítva sem: hiszen, ahogy a huszadik század nagy keresztény misztikusa, Thomas Merton is hangsúlyozta: „egyetlen ember sem sziget”. Születésemtől fogva a másokhoz való viszonyaim határozzák meg, hogy kinek tart a környezetem és kinek tartom magam. Az identitás pedig ebből a kettőből épül föl. A családom, a lakóhelyem, az iskoláim, olvasmányaim, a társas kapcsolataim. Innen nézve az én nagyon is relatív – azaz viszonylagos, nem értelmezhető a viszonyulásai, a környezete nélkül.
A kettőt egymás ellen kijátszani meglehetősen terméketlen.
Már csak azért is, mert az elmúlt évtizedben az örvendetesen szaporodó közösségi mozgalmak felismerték a kezdeményezések erejét és valós közösségeket alakítanak. Találkozások terepét, ahol az elidegenedett városi ember részese lehet valami önmagán túlmutató dolognak, ami amellett, hogy átformálja az egyént, közösséget is alakít. Soha annyian nem énekeltek például kórusban, mint napjainkban. De a telekocsi intézményétől a nagyvárosi közösségi kertekig és az éhezőket ellátó biciklisek mozgalmáig százszámra lehetne hozni az olyan önkéntességen alapuló kezdeményezéseket, amik azt mutatják, hogy a társadalom egy részében (elsősorban a nagyvárosi értelmiség körében, ahol a változások általában elkezdődnek) átalakul egyén és közösség viszonya. Ezekből az egyesével bagatellnek tűnő találkozásokból nő ki egy újszerű valóságérzékelés, egy megváltozott hétköznapi tudat, amely a közösséget lételemének tekinti.
A legaktuálisabb példa erre talán az a közelmúltbeli történet, amelynek során egy, a kilakoltatás szélén álló kilencgyermekes családról szóló riport nyomán egy kisebb gyűjtési hullám indult, amelynek hamarosan Szalai Kriszta színésznő az élére állt és pár napon belül tizenegymillió forint gyűlt össze, a család megmenekült, e sorok írásakor már találtak is házat. Egyedi eset, nem oldja meg a rendszerszintű problémát, de kétségtelenül sokak önmagába és a közösségbe vetett hitét erősíti, és egy-egy ilyen eset pedig az egész ország mentalitását formálja.
A változáshoz való bátorság persze csak akkor jön létre, ha kilépünk a komfortzónánkból: egy olyan köztes térre, ahol a szabályok és a veszélyek, kiszámítható és váratlan egyszerre van jelen.
Peterson szerint jellemzően ilyen a játék: ahol szabályok és küzdelem kettősségében mozgunk. Mára azonban a játékok túlbiztosítottá és tété nélkülivé válnak, a veszélyeket ezért az önpusztításban keressük. Csakúgy, mint az élet minden más területe: kötelező a bukósisak a biciklin, a tengerentúli egyetemeken virágzik a safe space-kultúra, a közbeszédben pedig a politikai korrektség. Peterson elsődleges ambíciója tehát a gondolkodás bátorsága. Hamarosan több más, hasonló problémákba ütköző értelmiségi is csatlakozott hozzá Eric Weinsteintól Sam Harrisig. Így alakult meg az Intellectual Dark Web, amelynek ma már online folyóirata is van Quillet, Nagy-Britanniában pedig egy férfi és női tudatosságnövelő elvonulásokból és egy hetvenezer fős YouTube-csatornából álló mozgalmat is a magáénak tudhat: ez a Rebel Wisdom. Az összes fenti szerveződés célja, hogy magunk mögött hagyjuk az olyan ideologikus kérdéseket, mint az egyéni vagy társadalmi felelősségvállalás kérdése. A nyitottság, a tabuk figyelmen kívül hagyása, az útkeresés mellett közös motívum az ősi kultúrák és hagyományok bölcsességének felismerése is. Peterson egyik legsikeresebb videósorozata a Biblia analitikus-evolucionista újraolvasása volt, és a Rebel Wisdom csatornájának legtöbb videója is a psziché mélyrétegei és ősi hagyományok felől értelmezi a kortárs problémákat, jelenségeket. Ez a vonás teszi izgalmassá Petersont és az IDW-t mint jelenséget, és ez állítja párhuzamba a régebb óta létező, de csak az elmúlt évtizedben meghatározóvá váló integrál mozgalommal.
Az integrál elméletek apafigurája a már említett transzperszonális pszichológus, Ken Wilber. Tanításának egyik meghatározó gondolata, hogy tudatunk és a világ jelenlegi fázisa egy lépcsőfok, amit akkor tudunk meghaladni, ha megértjük és kimerítjük a jelenlegi állapot nehézségeit, szembesülünk gondolkodásunk „operációs rendszerének” korlátaival és jungi értelemben vett árnyékával is. Wilber nem osztja Peterson dühét a posztmodernitással szemben, elismeri eredményeit – a termékeny szkepszist, a ráció bálványának ledöntését, a környezeti tudatosságot, a pszichés fejlődés és terápia mindennapossá válását -, de látja az árnyoldalt is: a militáns diskurzust, a totalitárius-törzsi tendenciákat. Bár számos közös vonást láthatunk Peterson és az integrál gondolkodás között (Piaget, Maslow és Jung mint fontos hivatkozási alapok és a spirituális hagyományok tisztelete), Wilber sokkal kevésbé harcias, mert alapvetően ellenez minden dualizmust. Ami a legfontosabb közös nevező bennük és a fent említett többi szerzőben, a jelenlegi paradigma meghaladásának vágya és az elhivatottság, amely az emberi tudatban rejlő lehetőségek felfedezésére, kiaknázására irányul. Természetesen Wilber tanításaiban is találunk problémákat, nem is célom egyetlen szerzőt sem egyszemélyes megoldásként feltüntetni.
Annak viszont sürgető szükségét látom, hogy kilépjünk a polarizált, skizofrén közbeszédből és ebben a konklúziókkal nem igazán szolgáló Peterson–Žižek vitánál talán nagyobb hozadéka lehetne egy Wilber–Peterson párbeszédnek.
De valójában minden olyan találkozás gyógyító hatással lenne a társadalomra, ahol személyek és nem ideológiák szólítják meg egymást. Mert az individuum és a társadalom is absztrakció, ha ezek a féligazságok adják gondolkodásom alapját, óhatatlanul eszközként kezelem a másikat. Akár az egó, akár a társadalom eszközeként, de találkozást egyik esetben sem engedem megtörténni, így elállom a valóság útját. Hiszen csak a találkozás eseménye valóság. Csak ott kezdődhet el valódi történetünk.
SZERKESZTŐSÉGI KÖZLEMÉNY
Az itt közölt írás nem tükrözi a DRÓT szerkesztőségének egybehangzó véleményét, ugyanakkor teret kívánunk adni a többféle véleménynek és az érdemi vitának, ezért közöltük. Amennyiben hozzá kívánsz szólni, egyetértesz vagy más véleményed van: akkor kérjük, hogy írásodat a [email protected] címre küld nekünk el.
