A Garázsmenet nem végállomása, csak ideiglenes pihenőhelye a „villamosnak”, másnap hajnalban újra rója megszokott köreit a sínpárokon. Ez a villamos sokféle utast szállít: családot, nagyszülőket, ivócimborákat, szerelmeket, gyerekkori emlékeket, egy „Egyszer volt, hol nem volt szocializmus” maradványait, és mindazt a fájdalmat, mely nélkülözhetetlen egy ember egyéniségének megszületéséhez.
A hasonlatnál maradva: Fehér Renátó „villamosa” egyszerre akar emlékeztetni a régi, zörgő-masszív szovjet gyártású „tramvájokra”, és a vadonatúj, nyugati típusú „combinokra”.
Az utóbbi törekvés tűnik hitelesebbnek, mivel a szerző a rendszerváltás utáni éveket kisgyerekként élte meg, s így azokról az évekről leginkább csak történeteket, anekdotákat hallott szülőktől, nagyszülőktől, rokonoktól. Bár ez éppen elég ahhoz, hogy egy generáció kérdését és fájdalmát hordozza, azzal a koraérettséggel, és a negyven évnyi diktatúra után az első szabad nemzedék útkeresésével, mely határozottan tetten érhető a nyolcvanas években született irodalmároknál.
Ez a korosztály ugyanis magával cipeli a második világháborús és ötvenhatos nagyszülőknek a „legvidámabb barakkos”, „Kádáros”, „május elsejés”, „virslis-sörös”, „téeszes” szülők hagyatékait. S bár – igen haloványan – lehetnek ennek a generációnak emlékképei Nagy Imre újratemetéséről és egy fiatal, szakállas jogászról, aki ott megdöbbentő beszédet mondott, majd pár év múlva a Kacsamesék megszakításáról Antall József halála miatt – ők lényegében már egy új korszak előhírnökei.
Mindezt Fehér Renátó nem tagadja, nem is kendőzi el a Garázsmenetben, de azt sem, hogy a „szabadsággal hogyan éljünk jól és felelősen” minták híján elég nehéz a „lélegzetvétel”.
Az „ami egyben van, egyben kell hagyni” elv alapján nem osztotta ciklusokra a kötetet a szerző. Pár év termései a versek, és határozottan folytatólagosságot mutatnak. Fehér már túl van a „minden ellen lázadó és siránkozó kamaszköltő” pózon.
Ám még érzékelhetően hordoz magában egyfajta indulatot, rendszerkritikát és idealizmust, tehát mindazt, amiből a hiteles, jó költők és a fantaszta, szájaló kocsmahuszárok állnak.
A határvonal, mint tudjuk, képlékeny és nehezen kiszámítható, az alkotók többségénél csak a negyvenes éveikben válik igazán kontúrossá, egyértelművé.
A szómenéstől, a túlírástól és szentimentalizmustól viszont ment a Garázsmenet, s mindezt úgy teszi, hogy nem csúszik át a l’art pour l’art nyerseségébe és vulgaritásába, mely nagyon is fenyegeti a fiatal kortárs szerzőket. Kijelent, de nem dogmatikus vagy profetikus, kérdez, de nem mértéktelenül agresszív. Gyökereit nem tagadja meg, sőt, verseiben vissza-visszatér hozzájuk, de nem érzelgősen, nosztalgikusan, hanem kellő távolságtartással és kritikával:
„Vasutasok és pedagógusok szerelme,
nemzedékeken át,
a nyugati határsáv egy rövid szakaszán.
Példának mindig szorgalmas munka,
örökségnek jobbra vezérlő kudarc,
mozgásképtelen gerincesség.
Mindegyikük jó katolikus:
sehol egy öngyilkos, se megesett lány, se alkoholista.
Csak kioktató, kisemberi dac, amire
nincs indok vagy mentség.
Mert a család csak élt, mintha lenne Isten.
Én meg magamtól tanultam, hogyan higgyek benne,
és vagyok az első, aki belekérdez
a megszakíthatatlannak hitt történetekbe,
az első, aki kíváncsi az apró részletekre,
légvételekre, horkolásokra, köhögésekre.
Mert nem lehet úgy élni, hogy jól van, ami van,
hogy minden megoldódik majd az együttsírástól..” –
Így nyitja kötetét a Határsáv című vers első strófája, mely egyúttal programversnek is tekinthető, hiszen kiemeli mindazt, ami jó és értékes a múltjában, a gyökereiben, a családjában, de egyúttal felmutatja a saját identitását, álláspontját is:
„Én olyan mondatokon szoktam a beszédhez,
amiket lánykéréseken mondani kell.
Mintha másnapra úgyis mind meghalnánk,
és végre nem kéne szeretni tovább.
Ilyesmire nincs bennük semmi mértéktartás.
Ezt zsarolták belém. Ezen vesztek rajta.
És hétvégenként hiába zokogják a levesbe:
első a család. Én válaszul
megesküszöm Istenre, hogy nem látnak többet.”
Kemény szavak fiatalos hévvel odavágva, azt is magukban hordozva, hogy – miként Márai is mondta – „az írást csak életre-halálra érdemes művelni”. Bíztató program, s csak remélni lehet, hogy az a költő, aki ilyen merészen megkérdőjelezi, és
szembefordul a klasszikus és kisvárosi, családi értékrenddel,
nem fog a későbbiekben sem meghajolni és meghunyászkodni más erők között.
Ám nem csak a családhoz szól, hanem a nagyobb közösség felé is fordul: általában a közösséghez képest jelent ki alapmotívumokat saját önértelmezéséről, úgy művelve alanyi költészetet, hogy az több ponton érintkezik vagy súrlódik a közéleti aspektussal. A magánélet–magányélet intim terét viszont nem vitatja el: a szerelemről, a vágyódásról, a várakozásról és a tévutakról jellegzetesen kortárs attitűddel, szűkszavúan, de érzékletesen ír:
„A városban minden, ahogy legutóbb hagytuk:
a Duna-part, a hidak, a körút,
az éjjeli villamos; kapaszkodók.
Egy bel- vagy külvárosi, szűk vagy tágas erkély
kellett volna még: kilépni a hideg kőre,
szeretkezés utáni szóközökben,
és ott rágyújtani újra, hónapok után.
Csak te közben eltűntél. És hagytad
elcsúszni egymás mellől
a város hozzám hűséges képeit.
Én meg azóta folyton eltévedek.”
(Fuga)
A kötet verseinek horizontális terei Szombathelyhez, Budapesthez, és a kettő közötti útvonalhoz köthetőek, bár egy-egy művében Magyarországot és Kelet- Európát is említi, mint ambivalens kötődést kiváltó hazát, életteret:
„Álmomban felmásztam a Szabadság híd
egyik turulmadarára, rágyújtottam, megvártam,
amíg a parázslás átjárta a testemet egészen a lábujjamig,
aztán amikor lángolni kezdtem, ellöktem magam
az ég felé. Egy légvételnyi huzatbuborékból
lestem a vidéket, és azt gondoltam, azt mormoltam,
hogy ez Random-ország.
A szürkemarhás, karikás ostoros, Mátyás templomos országimázs országa.
A gaz föltörte hősi halott emlékművek országa.
A karhatalmisták, forradalmárok, pincébe menekülők, munkástanácsok és a csőcselék országa.
A visszanevezett utcák országa
Az elforgácsolódott hősök országa.
A múltat agyon beszélők, a múltat végképp eltörlők és a múltat visszaállítók országa.”
(Random-ország)
Fehér Renátó Garázsmenet című kötetének
mondanivalója beleágyazódik a kortárs fiatalok életérzésébe, bár indulatai még helyenként elviszik.
Ám mivel a fiatal generáció aktuális és jellegzetes problémáit, mindennapi küzdelmeit és nehézségeit fogja össze viszonylag rövid, szikár versekbe – családról való leválás, vidékről Budapestre költözés, bulizás, párkapcsolat, szakítás, munka, útkeresés –, mondanivalója mindenképpen aktuális elsősorban a húszas, harmincas korosztály számára. Ám az idősebbek is sokat tanulhatnak belőle, áttekinthetik, átgondolhatják, milyen lenyomata van gyermekeikben egy kornak, melynek ők is hol alakítói, hol áldozatai voltak.
Fehér Renátó: Garázsmenet. Magvető. 2014.
