Aki beleolvas az Isztambuli Egyezménybe, az nagy valószínűséggel egy szép szöveggel találkozik. Tele van mindenféle szabadsággal, egyenlőséggel, védett nőkkel és családokkal. Egy utópisztikus társadalomban élnénk, – ahol nem is lenne szükség effajta egyezményekre – ha minden emberjogi szöveg betű szerint be lenne tartva és tartatva.
Ettől azonban messze vagyunk.
Nem tisztem jogi szempontok szerint elemezni az Egyezmény szövegét, sem más nők ellen irányuló bűncselekményekre vonatkozó jogszabályokat. Továbbá előre bocsátom, hogy
elítélem az erőszak és a nemi alapú megkülönböztetés minden formáját, valamint az áldozathibáztató retorikát.
Ahhoz, hogy megértsük miről is van szó, mélyebbre kell ásnunk, ugyanis a valódi kérdés sokkal többről szól puszta paragrafusoknál, kormányoknál és érdekcsoportoknál.
Társadalmi kérdésekről beszélünk, amelyeket bármennyire szeretnénk, nem lehet pusztán jogszabályi alapon megoldani.
Fontos gesztus lenne az Egyezmény ratifikálása, ez azonban nem vetne véget egycsapásra a családon belüli és a nők ellen irányuló erőszaknak, hiszen – kézenfekvő példával élve – a megannyi hatályban lévő jogszabály értelmében képtelenség lenne ilyen mértékű korrupciót folytatni Magyarországon, ha csak a törvényi tiltásokat vennénk figyelembe. Ettől függetlenül persze nagy előrelépés lenne, de jelen helyzetben inkább tartanám szimbolikus értékűnek a törvénybe iktatást, mintsem valós problémamegoldó szabályozásnak.
Az erőszakot nem lehet hosszú távon törvényekkel kordában tartani.
A szerencsésebbek már gyerekként megtanulták, hogy a másikat bántani – nemtől függetlenül – nem szép dolog és az erőszak nem megoldás a problémáinkra. Bármilyen furcsán hangzik, ez nem ilyen egyértelmű mindenki számára. Könnyű azt mondani, hogy az elkövető tehet arról, akivé/amivé vált és vállalja a tettei következményét. Ennek a gondolatmenetnek a másik oldala az oly gyakran kritizált áldozathibáztató magatartás, miszerint az áldozat tehet arról, (akivé/amivé vált és ezáltal arról is) ami vele történt. Mindkét hozzáállást hibásnak tartom.
Egyéni szinten mindenki más életutat jár be, különböző körülmények vezetnek a bántalmazóvá vagy áldozattá váláshoz, majd megfelelő narratívák alkalmazása által megbocsátást nyerhetnek a többség szemében. Azonban mihelyst társadalmi szinten kezdünk el foglalkozni a témával, az emberi sorsok azonnal sémákká alakulnak és amennyiben egy történet nem egyeztethető össze a kialakult világképünkkel, az egyén nem az általunk elfogadott normák szerint él, azonnal pálcát törünk a feje felett.
A valós tolerancia és megértés nem divat sem a közbeszédben, sem a médiában.
Zászlóra tűzzük, unásig beszélünk róla, de a gyakorlatig már csak nagyon kevesen jutnak el. Arról nem is szólva, hogyan érthetnénk meg másokat, ha még önmagunkat sem értjük. Lehet kocsmapszichológiával elméleteket gyártani és kinyilatkoztatásképpen villogtatni különböző fórumokon. Bele lehet dobálni válogatás nélkül a nekünk nem tetsző címkéket egy kalapba, jól megkeverni és harsogni, hogy minden miattuk rossz. Az ilyenek, meg olyanok miatt.
Holott mi sem vagyunk mások.
A társadalmi problémákat csak a benne élő egyének tudják megoldani.
Ők alakítják a társadalmi viszonyokat, amik aztán visszahatnak rájuk. Az, hogy a nőket – akik korántsem tekinthetők homogén csoportnak – kisebbségnek tekintik, valószínűleg nem véletlen. Az európai kultúrában is mélyen gyökerező hagyománya van nők hátrányos megkülönböztetésének, tehát már nem csupán társadalmi, de kulturális problémáról is beszélhetünk. Illetve beszélhetünk-e ilyesmiről?
Ha minden kultúrát teljesnek és egyenlőnek tekintünk, akkor kritizálhatjuk-e bizonyos elemeit, csupán azért, mert számunkra idegenek. Felülbírálható egy kultúra emberjogi szempontból vagy előbbre való annak megőrzése a maga teljességében? Mondhatnánk, hogy az erőszak és a diszkrimináció „civilizálatlanságból” fakad, azonban szerves részét képezik minden kultúrának.
Nem csak a miénknek.
Változást csak az egyének képesek elérni, önmaguk folyamatos megkérdőjelezése és felülbírálása által.
Akkor vagyunk erre képesek, ha a megértés vágyával tekintünk tetteinkre. Ha megkíséreljük feltárni motivációink mozgatórugóit. Ha kíváncsisággal fordulunk az emberi természet felé és energiát fektetünk a tanulásba.
Nem hiszem, hogy kampányok és törvények gyökeres változást eredményeznének. Azt sem gondolom, hogy az nőket érő erőszak ellenes megmozdulások a férfigyűlölet szinonimájaként volnának aposztrofálhatók, vagy összemoshatóak lennének a családon belüli erőszak kategóriájával. Családon belüli erőszak áldozata lehet férfi is, gyerek is. Ha valóban elutasítjuk a nemi alapú megkülönböztetést és a biológiai determinizmust, akkor konzekvensen tegyük kettős mérce alkalmazása nélkül.
Az erőszakot nem kellene kizárólagosan azonosítani a fizikai erőszakkal. A verbális vagy pszichés bántalmazás ugyanúgy képes ölni.
Nem intézhetjük el annyival, hogy felnőtt emberek, oldják meg egymás közt, mert nem fogják vagy nem is tudják. Az egyének pedig befolyásolják az őket körülvevő világot, mérgezik a közösséget és közvetetten mindenki kárát látja a bántalmazó kapcsolatoknak. Legyen ez akár családon, akár munkahelyen belül, női vagy férfi elkövetővel, történjen fizikai vagy mentális síkon.
Személy szerint nem érdekel se a kormány, se a politikai szekértáborok vagy az ilyen-olyan civil érdekcsoportok.
Ha változást szeretnénk elérni, akkor nekünk kell tenni érte, mert senki más nem fog.
Az egyenlő bánásmódért úgy tehetünk legtöbbet, ha mi magunk partnerként kezeljük egymást: nem élünk vissza a helyzetünkkel sem férfiként, sem nőként.
Mindenekelőtt ugyanis emberek vagyunk.
Egyedüli mércénk, hogy adottságainkat mire használjuk.
