„Tudva, látva, érezve mi zajlik körülöttem a világban, azt az utat választottam, hogy a műtermemben nem tükrözöm, kritizálom, elemzem azt, hanem törekszem egy kis pihenőt adni a szemlélőnek és persze magamnak is ebben az őrületben. A képeimet átjáróknak szánom a lecsendesülés felé.” – írja Karsai Zsófia, s nekünk ebből kell kiindulnunk, ebből kell megértenünk az ő „képeit”. Úgy kell ezekkel a képekkel találkoznunk, mintha nem lenne semmi de semmi másunk, csak ez a vallomással felérő két mondat.
És már ez önmagában lehetetlen feladat.
Hogyan is tudnánk úgy belépni egy kiállításra, odaállni egy műalkotáshoz, hogy önmagunkat feladjuk? Hogyan tudnánk csak egyszerűen „pihenni”? Hogyan tudnánk „lecsendesülni”? Hogyan tudnánk azon az „átjárón” átlépni?
Amikor elkezdek beszélni Karsai Zsófia „képeiről” – és azt, hogy „képek” minduntalan idézőjelbe kell tennem, mert koránt sem vagyok biztos benne, hogy képeket látunk, a képek által terhelt világunkból kilépve, midőn Karsai Zsófia kiállítására belépünk –, szóval, amikor elkezdek beszélni mindarról, ami most körülvesz, máris megszólal valaki vagy valami, ami bennem lakozik, s amely legalább olyan alkotója ezeknek a műalkotásoknak, mint aki készítette őket.
Alkotó és befogadó közösen hozza létre a művet. Befogadó nélkül a festmény csak festék és vászon, a zenemű, csak kotta, a könyv csak tinta és papír.
Vannak persze elméletek, melyek szerint az igazán nagy művekből őriz egyet-egyet a Mennyek képtárában, könyvtárában, és koncerttermében az Örök Egy, de ugyanezen elképzelések szerint a művek előbb voltak ott, s csak utána jelentek meg itt, a Földön, ahol egyedül a változás állandósága biztos.
A művészek, mondják, kész alkotásokat hívnak meg, olyanok, mint a kisrádió, befogják az adást és közvetítik. Néha recsegve, néha sisteregve, de valami jelet kapnak, s a művésznek semmi mást sem kell tennie, csak ezt a jelet a lehető legtisztábban tovább adnia. A befogadó pedig az, aki felé a jel irányul, aki nélkül mit sem ér az egész, akihez el kell jutnia az üzenetnek. Az üzenet néha nem több, mint, hogy állj meg. Semmi több. Állj meg. Csak ennyi.
Adhatunk nekik címet, adunk is címet, de valójában olyanok ezek a „képek”, mint az angolkertekben a tájban elhelyezett, szemet rabul ejtő panteonok és romvárak, függőkertek és madárházak. Elképzelek egy gyönyörű, letisztult házat, ahol az egyik szobában az ember hirtelen egy hófehér falfelületen semmi mással sem találkozik csak egy Karsai Zsófia kerámiával. Valamelyikkel ezek közül. A szobában semmi más nincs, talán csak a padlón a vak december.
Így képzelem az ideális teret ezeknek a „képeknek”. Nem tudom őket igazán képeknek nevezni, és bevallom bajban is vagyok, midőn megpróbálok úgy beszélni róluk, mintha nem lennem közöm ahhoz a világhoz, ahhoz a műteremhez, ahonnan ezek a „képek” jönnek.
Ahol nem tükröz és nem kritizál, hanem elemez, elemeire bont valamit a művész, ahol a nagy alkímiai folyamat végbemegy, ahol a kerámia elkészül, ahol „kép” vagy „tárgy” születik, a műterem – amely Karsai Zsófia és Holló István otthona is egyben -, ahová gondolatban el kell jutnunk. Az hogy egy műterem a művész otthona is sok okból fakadhat, de egészen biztosak lehetünk benne, hogy a legtöbb művész vágyik ugyanarra, amit egy-egy hétköznapi ember nap-mint-nap megél. Mégpedig, hogy bemegy a műterembe alkotni, majd pedig hazamegy. És haza már nem viszi a „munkát”.
Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Az alkotás szinte soha nem a műteremben kezdődik és soha nem ott ér véget. Egy művész soha nem megy szabadságra és nyugdíjba sem. Nincs kezdete és nincs vége annak az állapotnak, legfeljebb csak nagy válságai vannak, amit úgy hívunk, hogy művészi alkotás. Éppen ezért imádok bemenni műtermekbe, különösen, ha azok egyben otthonok is.
És most kiléptem a semlegességből, hogy beléphessek a személyességbe. De belépni egy házba, amit megtölt az az erő, az az energia, amit lakói sugároznak: hatalmas élmény. Elkezdjük megérteni a lakókat. Meglátjuk milyen széken ülnek, milyen ablakon néznek ki. Megérezzük, hogy milyen illatok és milyen energiák veszik őket körbe.
Hogy élsz? – szoktam kérdezni barátaimtól, s valójában ezekre az illatokra és energiákra gondolok. Várom, hogy valaki úgy válaszoljon erre a kérdésemre, hogy levendula illatban egy Karsai Zsófia kép erőterében lebegek. És én tudni fogom, hogy minden, de minden a legnagyobb rendben.
Szentendre, 2016. november 5.
