A kisrádió és én, bár két teljesen különböző korszak gyermekei vagyunk, mégis baráti kapcsolatot ápoltunk.
Egészen mostanáig.
Kölcsönös megbecsülésünk és szeretetünk még gyermekkoromban kezdődött, midőn vak nagyapámmal ültünk a hűvös előszobában, és együtt hallgattuk a Monte Cristo grófját, aztán hírek és időjárás. Esetleg vízállásjelentés, amit én – bármilyen különösen is hangzik – szerettem, s volt, hogy térképen követtem. Hallgattunk klasszikus zenét, vitaműsort, és a papa meghallgatta – igaz, hogy a mamára való tekintettel – a Szabó családot is. Utóbbi engem nem kötött le, de tudom, hogy médiatörténeti korszak zárult le, amikor vége lett. Mindezt a kisrádión keresztül.
A kisrádió lényege, hogy semmi extra sincs benne.
Kicsi, nem lehet programozni, nem digitális, és nem is a legdrágább fajta. Van egy antennája, két tekerője, egy a csatornák megtalálásához, egy pedig a hangerő szabályozásához. Utóbbival lehet ki-be kapcsolni. Esetleg még egy AM-FM váltó is van rajta, nem mintha az AM-en hallgatnánk bármit. Oda a rádiózó csak kalandvágyból merészkedik, amikor az FM-et már megunta. A televízió az embertől egész figyelmet kíván, a rádió – a hangok révén – megengedi, hogy csak úgy mellékesen szóljon. Ám az igazán jó és lényeges dolgok, mint a különösen szép és jó koncertek, a fantasztikus népzenei felvételek, kincset érő interjúk írókkal és művészekkel, sokkal jobban befogadhatóak, ha az ember csukott szemmel ül és figyel. Mert „kell valaki / az üléshez és figyeléshez / reggel, kora délelőtt, délben, / kora délután, estefelé, este, / éjfélig, éjfél után, hajnalig. / Ülj, figyelj. / Mintha ülnél és figyelnél…” – ahogy a költő mondja. Nagyapám pedig megtanított, hogy a hallgató nem csak ül, hanem figyel, ért, értelmez, megbeszéli, tovább gondolja, utánanéz, konklúziót von le. Mindezt igen gyakran tömény iróniával, humorral tette, amin én már kölyökként is nagyon sokat kacagtam. Gyakran csak azért hallgattam meg a híreket – mindez a rendszerváltás idején – mert a papa viccet csinált belőlük. E vicceknek lényege nem annyira a rádióban szereplő politikusok nyelvi hanyagságából építkezett –, hanem a helyzetek komikumából, a magyar állapotok általános esetlenségéből. Abból, hogy egyre inkább úgy tűnik, hogy
ez egy abszurd hely, ahol majdnem mindenki halálosan komolyan veszi magát, s kevesen őszinték, kedvesek, jók.
Lehet persze ez a világra is igaz. Nehéz visszaadni ezeket a poénokat, hiszen rögtönzések voltak, de napjainkban is aktuálisak lennének. Ellentétben a hírekkel, amelyek úgy füstölnek tova, hogy aligha tudjuk mi a történelem, s mi az, amit holnapra menthetetlenül felejtésre ítél a kegyetlen idő.
Rádióztam a középiskolában, az egyetemen, rádióztam egészen tegnapig.
Bár be kell vallanom, hogy az utóbbi időben megcsaltam a kisrádiót. Inkább csak zenét hallgattam különböző albumokról, néhány internetes rádiót figyeltem, különösen a BBC csatornáit. A kisrádióval valami történt ugyanis.
Néhány éve, amikor orrvérzéssel kórházba kerültem még megmentette az életemet, s a hajnali műsorban, miközben én legbévül már a halálra készültem: Monteverdi madrigáljait adta. Ezzel visszarántott az életbe.
Ugyanabban az évben még behívtak a rádióba, a jobb-, és baloldaliba is, hogy beszéljek az írásaimról, olvassak fel. A Papa otthon hallotta ezeket a műsorokat, s amikor a rádióban voltam, akkor mindig kicsit rá is gondoltam, s mindig reméltem, hogy valami kis szépséget, reményt, mint amit Monteverdi, vagy az a régi Monte Cristo feldolgozás, és esetleg humort, iróniát vihetek bele, ahogy azt a papa is tette kommentárjaival. Aztán hála néhány szerkesztőnek még szerepelhettek a verseim, én kevésbé. Hiszen
véleményem van, ami veszélyes, de ez nem olyan lényeges, hiszen én elmondhatom, amit gondolok, akár itt, elvégre „sajtószabadság” van.
Közben a rádió is átalakult.
Kedvenc népzenei műsorom előbb félórásra csökkent, majd átkerült az esti sávba.
A rádiókabaré hallgathatatlan lett, mert ócska az a humor, lefelé húz és lenézi a hallgatóját, ami csak a szexre és az emberi butaságra épít. A politikai humor veszélyes lett, s ha meg is jelent, valamelyik oldalon, ott mindig egyoldalúvá vált, attól függően éppen melyik oldal rádióját hallgatta az ember.
Egyre több felügyelőbizottsági, elnökségi tag, egyre több „szakértő” „nyilatkozott”, s egyre kevesebb művész, író, szobrász, festő, zenész. Még vicceltem is ezzel, hogy és akkor odaállt kisgyerekként anyukája elé ez az ember, s amikor az megkérdezte, hogy „és mi akarsz lenni, ha nagy leszel, kisfiam?” – akkor ő így válaszolt: „felügyelőbizottsági alelnök, anya.” Vagy: „menekültügyi és biztonságpolitikai szakértő, mama”.
Sorolhatnám.
Mindig azt kérdeztem magamban, hogy kik ezek az emberek? Mit csinálnak? Hol vannak az igazi vélemények, amelyek mögött életmű, ember, személyes hitel áll?
Hol van az emberi hang, amiért a kisrádiót érdemes bekapcsolni?
Aztán a híreket is egyre gépiesebben olvasták fel, aztán a hírek is egyre különösebbek lettek, s én egyre többet hallgattam a BBC-t, ahol ugyanarról beszéltek, de máshogyan. És a „máshogyan” alatt nem csak azt értem, hogy angolul.
Végül megjelentek a beszélni nem tudó, fogalmam sincs milyen és miért odakerülő emberek. Már minden nap elhangzott, szinte minden órában, hogy „Azt gondolom, hogy nekem az a véleményem, hogy tulajdonképpen, végül is, ööö…” – és akkor ki is kapcsoltam egy darabig a kisrádiót.
Néhány szerkesztő, néhány riporter, néhány rádiós még maradt, akiket érdemes volt hallgatni,
de egyre nehezebben találtam meg a műsoraikat, vagy, amikor ők műsort adtak, én már aludtam.
Aztán egy reggelen, amikor a híreket hallgattam, leugrott az asztalról a kisrádió a mélybe. Az elemtartó kitört, de még működött.
Később az antennát esett ki „véletlenül” belőle, de még vissza lehetett tömködni.
Tegnap azonban végleg megadta magát a kisrádió.
Már nem lehet bekapcsolni.
Csend van.
És ezt most őszinte csendnek érzem.
