Annak ellenére, hogy E. L. James A szürke ötven árnyalata című erotikus regénye 2011-ben akkora nemzetközi port kavart, hogy attól még ma is tüsszögünk, a könyv nívója közel sem ütötte meg az igényes irodalom mércéjét. Mindez könnyen betudható annak, hogy James csak szimpla passzióból próbálkozott az írással, révbe ért üzletasszonyként szerette volna kislánykori álmát valóra váltani, hogy szerelmi történetek elmesélésével foglalkozhasson. A több fórumon is „mamipornónak” bélyegzett furcsa love story első pár fejezetét így egy nem túl eredeti ötlettől vezérelve az Alkonyat-saga fan fiction-verziójaként publikálta az interneten, ahol aztán annyian rákaptak a dologra, hogy értelmét látta a teljes sztori pénzért való árusításának. Azóta a könyv megért két folytatást, rengeteg klónt, idén pedig még filmadaptáció formájában is találkozhatunk a bizarr titkokat rejtő Mr. Grey és a szende bölcsészlány nedves kalandjaival.
A legigénytelenebb füzetes regények stílusával vetekedő könyv sikerének titkát azóta is kutatják, pedig a megoldás pofon egyszerű.
James szándéka feltehetően az volt, hogy a vele egykorú középkorú nők fantáziáját csigázza fel
a lehető legközérthetőbb, legkönnyedebb stílusban. Így tulajdonképpen a regény négy-ötszáz oldalas terjedelméből minimum a fele rövid dialógusokból vagy könnyen olvasható e-mail üzenetekből áll. Mindehhez hozzáadott még egy álompasit, aki természetesen gazdagabb, mint a Tőzsdecápák Gordon Gekkoja és Jordan Belfort együttvéve, titokzatosabb, mint Batman, öltözködési stílus, valamint italismeret terén könnyedén felveszi a versenyt James Bonddal, életcélja a harmadik világ országaiban dúló éhínség megszüntetése, szabadidejében pedig Bachtól a Kings of Leonig szívesen hallgat bármit. Egy ilyen sokoldalú fickónak pedig igazán el lehet nézni, ha udvarlásként virágcsokor és bonbon helyett anális öklözéssel és genitális csipeszekkel próbálkozik.
Mivel pedig James rendkívüli módon ragaszkodott agyszüleménye szöveghű adaptációjához, a Sam Taylor-Johnson rendezésében készült filmben sem lesz hiány a brazil szappanoperák szövegeihez hasonló, papírízű dialógusokban és a felületes karakterekben. Az isteni Christian Greyen kívül senkiről nem tudunk meg szinte semmit, egyes szereplők jelenlétét értelmezni is nehéz, az meg egyenesen nevetséges, hogy a szűzies Anastasiaról azzal akarják elhitetni, hogy éltanuló angol irodalom szakos hallgató, hogy ismer néhány sort Thomas Hardytól, és hallotta már Jane Austen és Shakespeare nevét. A könyv minden eredetiséget nélkülöző sztoriját viszont kemény szexjelenetek igen naturális leírása ellensúlyozta, így nem csoda, hogy a kiéhezett háziasszonyok kézről kézre adták. Ezzel szemben a film – annak ellenére, hogy itthon a legmagasabb, a tengerentúlon pedig a második legmagasabb korhatár besorolást kapta – olcsó erotikával próbálja meg eladni magát, így
aki játékfilmnek álcázott pornómozival akarta meglepni barátnőjét Valentin napon, sajnos csalódni fog.
Ahogy az is keserű szájízzel távozik majd, aki azt hiszi, hogy a színészi játék valamelyest hitelesíti a könyvben olvasott párbeszédeket. A középszerű filmek és a huszadrangú sorozatok világából érkező Jamie Dornan, és az eddig inkább csak mellékszerepekben érvényesülő Dakota Johnson a Pattinson-Stewart duó legrosszabb pillanatait idézik, ezen pedig mit sem változtat, hogy az erotikus jelenetekben mindenki megcsodálhatja a kidolgozott, modell-alkatú testeket. Valentin napi randinak tehát csak az válassza, aki amúgy sem a filmet nézné, vagy aki szerint egy jó moziélmény receptje egy kockahassal és formás mellekkel tarkított, Diploma előttes intertexttel dobálózó, tévés szappanopera moziváltozata. Hiszen
a repülős jeleneteken és az egész menőre sikeredett soundtracken kívül semmit nem tud felmutatni a film.
Lényegében olyan, mint Christian Grey: „Elbaszott mind az ötven árnyalatában.”
