Jordan Peterson útja
gender-botránytól teltházas turnékig
Jordan B. Peterson pszichoterapeuta és torontói egyetemi professzor néhány nap alatt lett népszerű a teljes angol nyelvterületen, mégpedig egy rövid, pár mondatos nyilatkozattal: 2016-ban nyilvánosan megtagadta, hogy a magukat transzneműként meghatározó diákjait egy új kanadai törvény értelmében semleges nemű, nem létező névmásokkal illesse (he/she helyett ‘zhe’), mert a józan ésszel és a szólásszabadsággal ellenkezőnek tartotta azt. Hamarosan bekerült egy politikai vitaműsorba is, ahol szenvedélyes, de józan vitakultúrájával heves reakciókat váltott ki pro és kontra. A riporter feltette a kérdést, miért fontosabb az ő szólásszabadsága, mint a transgender diákok joga, hogy úgy szólítsák őket, ahogy szeretnék? Peterson válasza azóta legendássá lett:
„A gondolkodáshoz vállalnunk kell, hogy megsértünk másokat. Nézze csak a köztünk zajló beszélgetést: Ön nyilván kockáztatja, hogy megsértsen engem, mert az igazságot keresi. Önnek miért van ehhez joga? […] Azt teszi, amit tennie kell: mélyre ás, hogy megértse mi a fene zajlik körülöttünk. De miközben él a szólásszabadság jogával, nyilvánvalóan kockáztatja, hogy megsért engem. És ez így is van rendjén.”
A „Peterson-jelenség” tehát első körben politikai színezettel bírt, bár ez ellen maga a professzor tiltakozott. A gender-vitában érdekelt felek beskatulyázták a jobboldalra, miközben ő mindig is klasszikus liberálisnak tartotta magát. Tanításainak alapgondolata lényegében az egyéni felelősségről szól:
ha mind vállaljuk a felelősséget a tetteinkért, a világ jobb hely lesz.
Óva int a nagy világmegváltó eszméktől: szembemegy az egyenlőséget hirdető utópiákkal, mondván mindannyian eltérő képességekkel, előnyökkel, hátrányokkal bírunk. A Pareto-elv szerint a világban minden, de minden egyenlőtlenül oszlik el. A világ javainak nagyon nagy hányadát az emberek nagyon kis hányada bírja, ahogyan a legnagyobb teljesítményeket is néhány ember teszi le az asztalra, és így tovább. Még a komolyzenében is: nagyon kevés zeneszerző nagyon kevés művét játsszák nagyon sokat.
Az online közzétett egyetemi előadásai és podcastjai látogatottsága az ominózus interjú után kezdett felpörögni. 1999-ben publikált Maps of Meaning című könyvét is újra felfedezték, újabb esszékötete, a magyarul is megjelent 12 szabály az élethez – Így kerüld el a káoszt című könyve és az ahhoz kapcsolódó amerikai turné pedig hangos siker. Bár van, aki szerint a könyv csupa evidenciát tálal, mások pedig forradalmárként ünneplik, az mindenesetre tény, hogy az angol nyelvű közösségi média (blogok, vlogok, podcastok, magazinok) egy emberként elemzik a „Jordan Peterson–jelenséget”, szinte kötelező valahogy viszonyulni hozzá, akár politikai, akár spirituális, akár személyiségfejlesztő, akár kulturális tematikájú médiumról van szó. Mindeközben
a magyar nyelvű visszhang egyelőre kiábrándítóan csekély, de talán jellemző, hogy érdemi kommentár, ismertetés egy politikai Mandiner, egy kulturális Fidelio és egy vallási Divinity témájú oldalon jelent meg róla.
Ahogy ő fogalmaz: meglovagolt egy hullámot, de ne gondoljuk, hogy ő maga lenne a hullám. Talán kellett a nyugati világnak egy határozott, de szerethető apafigura. Aki szabályokat mond, aki szembemegy az árral, aki ősi bölcsességek tanításait fogalmazza újra. Különösen a fiatal férfiaknak van rá nagy szüksége, akiknek egyre nagyobb hányada nő fel apa nélkül, akiket Zimbardo diganózisa szerint tönkretesz az online pornó és a számítógépes játékok. (Vagy rosszabb esetben a drogok és az alkohol, mindenesetre: a perspektíva hiánya.) Peterson ezeknek a fiataloknak ad egyszerű, követhető tanácsokat:
állj egyenesen! Ne másokhoz hasonlítsd magad, hanem a tegnapi önmagadhoz! Olyanokkal barátkozz, akik jót akarnak neked!
De – lássuk be – ennyi még kevés lenne ahhoz, hogy jelenségről beszéljünk: ilyen tanácsoktól még senki nem lesz világsztár. Petersont azonban nem csak ez röpítette napjaink legbefolyásosabb gondolkodói székébe, sokkal inkább a metafizikához, a szentséghez, Istenhez való sajátosan összetett viszonya.
És itt kell „lelepleznünk” a 12 szabályt: valójában nem önsegítő könyvről van szó.
Bár aki elolvassa és eltöpreng az abban foglaltakon, valószínűleg jobb rálátással bír a világra és benne önmagára, ez azonban minden jó könyvre igaz. Az „önsegítő” „irodalmat” az különbözteti meg a jó könyvektől, hogy elveiket szájbarágósan, okoskodva, rossz humorral, sok nyegleséggel és még több közhellyel igyekeznek ránk erőltetni. Peterson könyve nem ilyen. Kutatásokra hivatkozik, adatokat közöl, és bár közérthetően, de a szerző irodalmi és filozófiai műveltségét is játékba hozza. A cím és a marketing tehát ügyes álca. Már csak azért is tévedés volna Petersont a ‘self-help’–motivációs irodalomba skatulyázni, mert napjaink népszerű gurui azt hirdetik: bármivé válhatsz, nincs határ, csak higgy benne! Ehelyett Peterson egy rövid rádió szereplés alatt így nyilatkozik:
„a világ azt hazudja, karriered lesz, de ez nem igaz: ha az emberek 98%-hoz tartozol, munkád lesz, amit pénzért végzel, nem kedvtelésből, és nem abban fogsz kibontakozni.”
A pszichológus valójában olyan közös alap után kutat, amelynek hiánya megbénítja a józan gondolkodást és az értelmes párbeszédet. Szilárd talajt keres, ha úgy tetszik, kősziklát, amelyre házat építhet (lásd Máté evangéliuma 7:24-27), mert aggódva figyeli az emberiséget a homokra épített gondolatai között, és próbál felkészíteni az árvízre és a szélviharra.
Legfontosabb gondolata ugyanis ennyiben összefoglalható:
a Biblia nemcsak a hívő keresztények, hanem minden ember számára tartalmaz bölcsességet,
a Szentírás szövegeit ugyanis nemcsak szó szerint, hanem archetipikus, szimbolikus olvasattal is vizsgálhatjuk (akár hívőként, akár nem hívőként). Ez egyszerre magától értetődő gondolat, de ugyanakkor nagy téttel is bír. Egy ilyen megállapítást a konzervatívabb keresztények eretneknek kiáltanak ki, a progresszív ateisták kuruzslást látnak bele, a new age-eseknek pedig túl józan, nem elég bombasztikus. Peterson tehát könnyen ott maradhatott volna egyedül a szellemi piactéren, ha nem időzít jól és nem fogalmaz nagyon átgondoltan (ez utóbbi az egyik szabálya is).
Aki kettőnél több interjút látott már vele, valószínűleg belefutott olyanba, ahol arról faggatják, hisz-e Istenben. Ő erre rendszerint nem ad igenlő vagy tagadó választ (ami nem csoda, tekintve, hogy bő két és fél órát beszél a kérdésről egyik videójában, hanem kifejti: Istennek nem egy dogmát, vagy egy feltételezett személyt nevez, hanem az értékhierarchia csúcsát. Az pedig mindenkinél más és más. Ebből két dolog is következik: ahányan kimondják: „Isten”, annyifélét gondolnak ez alatt, ugyanakkor minden értékpiramisnak van csúcsa, petersoni értelemben tehát nem létezik ateizmus. Több világklasszis ateistával is vitázott már Sam Harris, Susan Blackmore, rendszerint azt hozva föl: őt nem a nyilatkozatok érdeklik, hanem a tettek: vitapartnere pedig nem tesz mást, mint megtestesíti a logoszt: ír, publikál, előad, oktat, azaz rendet, értéket teremt, befektet a jövőbe. Ezek pedig (bizonyos értelemben) hitből fakadó cselekedetek.
A hit Petersonnál akárcsak Jakab apostolnál tehát elsősorban tettekben ölt testet, mégpedig olyan tettekben, amelyek a felelősség vállalásában gyökereznek.
(Jézus kereszthalála is ebből fakad: az egész emberiségre, annak bűneire kiterjedő felelősségvállalásból.) Mindezt kis lépésekben kezdjük: mielőtt nekiesnénk a világ megjavításának, takarítsuk ki a szobánkat, döntsük el, miben akarunk változni, és egy kis lépéssel kezdve tegyünk valamit, amivel előrébb vagyunk ma a tegnapi önmagunkhoz képest. Ehhez pedig szembesülni kell a bennünk lévő rosszal (amit Jung árnyéknak nevez).
Peterson szerint ennek előfeltétele a magunkkal szembeni kíméletlen őszinteség. Saját tapasztalatból tanítja:
megszólalásaink, döntéseink jó része megrögzöttségekből, átgondolatlan ideológiákból fakad.
Olyan gondolatokból, amelyek nem a sajátjaink, de amelyeket eljátszunk, hogy mások elfogadjanak. (Jung ezt perszónának nevezi.) Ha azonban csak rövid ideig is, de rendszeresen odafigyelünk saját szavainkra, kiégethetjük magunkból a szellemi hulladékot és egyéniséggé fejlődhetünk, integrálva saját árnyékunkat éppúgy, mint saját szentségünket.
Lelkesítő gondolatai hamarosan követőkre leltek, Nagy Britanniában egy sajátos szellemi mozgalom is elindult, jórészt az általa lerakott alapokon: a Rebel Wisdom mozgalom „az én szakrális szférájának újraintegrálását” tűzte zászlójára. Online tartalmaik és elméleti képzéseik mellett beavató műhelyeket is tartanak fiatal férfiaknak és nőknek (külön). Mindeközben a jungi-petersoni archetipikus gondolatok, a Richard Rohr-i kortárs misztika és a politikai jobb- és baloldaliságot meghaladó, mindeközben a politikai korrektséget feszegető gondolkodók rendszeres megszólaltatásával egyre növekvő népszerűséget érnek el. Az alapító David Fuller a BBC-nek és a Channel 4-nak dolgozott, mielőtt átállt a Youtube- és podcast–nyilvánosságra, felismerve a nyilvánosság és a szellemi élet régi formáinak hanyatlását, az új szellemi és kommunikációs formák megszületése melletti bábáskodást vállalva.
Hogy Jordan Peterson valóban csak meglovagol-e egy hullámot, nehéz elönteni, mindenesetre a körülötte keletkezett erős fokú figyelem és a szélsőséges – rajongástól gyűlöletig terjedő – érzelmek az mutatják, hogy már csak a hatásfoka miatt is érdemes figyelni arra, amit mond. De hogy valójában nem a személye a fontos, hanem az egyre abszurdabb kortárs kulturális kontextus, arra a (szerencsétlenül) Intellectual Dark Web névre keresztelt értelmiségi csoportosulás is bizonyíték, amely Peterson mellett olyanokat is a maga félhivatalos szervezetében tud, mint a jobboldali ortodox zsidó publicista, Ben Shapiro, a harcos baloldali ateista Sam Harris vagy a harmadik hullámos feminizmus túlkapásai ellen küzdő feminista filozófus, Christina Hoff Sommers. Csupa olyan név, aki egy-egy állásfoglalása miatt kiszorult az angolszász mainstreamből, és most saját nyilvánosságot kreál magának. Lázadó, nonkonform gondolkodók, akik nem kívánnak belesimulni a fennálló, gondolatilag egyre szűkösebb nyilvánosságba, inkább rászánják a munkát, hogy átalakítsák azt.
A politikai, világnézeti spektrum egészen eltérő végeiről jövő gondolkodók sajátos egységfrontba tömörülnek a gondolkodás és a szólás szabadsága, a tények tisztelete, a tabuk ledöntése érdekében. Mindez elválaszthatatlan a nyilvánosság interaktív fordulatától.
A hagyományos médiaformák szűkösen bánnak a műsoridővel és a felülettel (hiszen egyfelől kell a hely és idő a reklámoknak, másfelől a közhiedelem szerint „az embereket nem érdeklik a hosszú szövegek”). Ehhez képest Peterson többórás videói rendre többmilliós nézettséget hoznak, YouTube-csatornáján pillanatnyilag másfélmillió feliratkozó van, legnézettebb videóját pedig közel hárommillióan látták. És itt ki kell térnünk a szerző – nemzetközi karrierjéhez képest feltűnő – hazai visszhangtalanságára. Ennek egyik nyilvánvaló oka lehet, hogy Peterson karrierje nem a könyveivel, hanem a videóival indult be igazán, amelyekből a magyar kiadó csak nagyon csekély számút látott el magyar felirattal, és meg sem próbált a nemzetközihez fogható hazai hype-ot gerjeszteni. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy bár a tömegkultúrának már megvannak a maga közösségi médiacelebjei, a szellemi diskurzus még nem kapott rá a podcastokra és videókra.
Pedig Magyarországra is ráférne egy olyan gondolkodó, aki kipukkantgatja a politikai skizofrénia, a posztmodern dogmatizmus és az ezoterikus semmitmondás lufijait. Ami persze nem lenne fájdalommentes, hiszen a felelősségvállalás üzenete nem a könnyebbik út, sőt. De az egyetlen, ami vezet valahová. A pácban ugyanis (Hamvassal szólva) nyakig benne vagyunk. (Ha pedig azt hisszük, hogy nem vagyunk benne, nos, ez annak a jele, hogy annál inkább.)
A nagy narratívák, a közösségi történeteink megbélyegzésével és lejáratásával magunk alatt vágtuk a fát: a gondolkodás és az identitás minden szilárd alapja kikerült a lábunk alól, így az igazság legalapvetőbb elemei is nagyon távoliak és homályosak lettek.
Mindez előrevetítette, hogy a mindent megkérdőjelező relativista abszolutizmust is megkérdőjelezzék: a későposztmodern gondolat egyre totalitáriusabbá vált: a harmadik hullámos interszekcionális feminizmus és a politikai korrektség gyakorlatilag ellehetetleníti a szabad gondolkodást. (Akinek ez valószerűtlenül hangzik, annak ajánlok egy életképet egy amerikai egyetemről. A szabadság hívei egyszeriben – paradox módon – a reakciós/konzervatív oldalra kerültek. Az igazságról vagy akár csak tényekről beszélni egyszeriben kívül esett a mainstreamen. Az erre adott zsigeri ellenreakciók pedig éppoly kényszeresek és éppoly kollektivisták és totalitárius indíttatásúak, mint az, ami kiváltotta őket, így cseppet sem haladják meg azt, amit főellenségnek kiáltanak ki. Ilyen tükörjelenség az agresszív vallási fanatizmus vagy az amerikai posztmodern radikális jobboldal, az alt-right.)
Mindazok, akik a nyugati kultúrtörténetet többnek tartják az osztályharc, elnyomás és „halott fehér férfiak történeténél”, akiknek a gondolatait nem a politikai korrektség, hanem az igazság motiválja, kinőtték a posztmodern status quót. Ők azok, akiknek a hagyomány nem kellemetlen kényszerzubbony, de nem is végérvényes hivatkozási alap, hanem valami, aminek ők maguk is részei és alakítói. Akik számára a közösség és az egyén, férfi és nő, tudomány és hit nem egymás ellen kijátszandó ellentétek, hanem a valóság egymásra utalt alkotóelemei. Belőlük formálódik – szemünk láttára – a metamodern gondolat. De ez már egy másik írás tárgya.
