„Minek ágyazunk be? Úgyis este lesz.” – mondtam olyan hat-hét évesen, gyerekkorom egy fontos pillanatában, egy teljesen átlagos reggelen édesanyámnak. Mire ő azt válaszolta, nem csekély cinizmussal hangjában „Minek élünk? Úgyis meghalunk.” – és ezzel teljesen megdöbbentett. Azt hiszem akkor szembesültem először az elmúlás gondolatával, és rögtön úgy, hogy az kapcsolatban volt a dunyhák, az éjszaka, az álmok még előttem gőzölgő birodalmával. Anyám persze korai, és azóta újra és újra feltörő nihilizmusomat, akarta egyszerre és véglegesen kiirtani szarkasztikus, szúrós és súlyos válaszával, ám ehelyett egy olyan szokást és mélységes mélyre fészkelő kérdést ültetett el bennem, amely azóta is minden áldott reggel foglalkoztat.
Minek?
Minden áldott nap felteszem a kérdést.
És megpróbálok rá válaszolni.
Minek élek? Úgyis meghalok.
De még nem haltam meg. Jóllehet, most is csak azért élek, mert írok. Mert van mondanivalóm. „Igaz, ebbe már más is belehalt.” – mondaná Diogenész. Azért, mert úgy gondolom, hogy ment a könyvek által elébb a világ. Mert a múzsákat akarom hallani, nem pedig a fegyvereket. Mert hiszek abban, hogy a tiszta gondolat, a szépen megírt szöveg, a kristályosan világló vers jobbá teheti a világot.
Minek jobbá tenni a világot? Úgyis kihalunk.
Azért mert még nem haltunk ki. Jóllehet most is csak azért élünk, hogy jobbá tegyük a világot. Mert van rá lehetőségünk. Oly sok kudarc után és közben? Igen, oly sok kudarc után és közben.
Éppen azért.
Képzeljük csak el, hogy mi lett volna, ha az a sok tudós, író, gondolkodó, alkotó ember, csak azért mert a világ telis-tele volt szörnyűséggel, egyszerre abbahagyták volna. Kihaltunk volna. Kihalnánk, ha Ovidius ébredéskor nem mereng el az emberek folytonos átváltozásain, ha Caravaggio nem keverte volna ki minden hajnalban a színeit, ha Szent-Györgyi Albert nem kezdi el újra és újra szeletelni azt a szegedi paprikát.
Néha kilátástalan és nehéz. Néha végtelenül magányosnak érzi magát az ember a nagy magyar ugaron. És ezen nem segíthet sem szerető család, sem jó barátok, sem semmi. Nem enyhítheti a pusztába kiáltott szó magányos és elvesztegetett érzetét sem szeretet, sem békés hátország, sem pillanatnyi siker. Az ember áll az ugaron, a rideg szél kicserzi arcát, s nem törekszik már semmilyen délibábos horizont felé.
Csak áll és üvölt.
Minek?
És jobb esetben kiröhögi saját magát is.
Azért én még mindig, minden áldott nap felteszem a kérdést.
És újra és újra megpróbálok rá válaszolni.
Nincs bennem már becsvágy sem, bár az legalább fűti az embert egy kissé. A tűzforró egó, vagy az akolmeleg közösségi tudat.
Hogy akkor majd én.
Hogy akkor majd mi.
De sem én, sem mi.
Valami túl az énen, ami te is vagy és ő is kissé. Valami, ami nem csak mi vagyunk, hanem ti is és ők is. Túllátni határainkon, beidegződéseinken, paneljainkon. Túl a magyar ugaron keringő délibábjainkon. Abbahagyni az üvöltést, nem kiáltani többé a pusztába, csak nyugodtan, csendesen és türelmesen a többi emberhez fordulni. Azokhoz, akiknek még van fülük a halláshoz, és azokhoz is, akik tökéletesen süketek már, s ezekbe a fülekbe suttogni, türelmesen és normálisan, minden áldott reggel a kérdést és a választ.
Türelmesen és normálisan, egy türelmetlen és nem normális világban. Kérdezzünk és válaszoljunk.
Természetesen csak miután beágyaztunk.
