Bob Dylan
Bob Dylan (született: Robert Allen Zimmerman; Duluth, Minnesota, 1941. május 24.) amerikai énekes, dalszerző, zenész, költő. Ötven éve a popzene egyik meghatározó alakja. Legismertebb dalai az 1960-as években születtek, melyek közül a Blowin’ in the Wind és a The Times They Are A-Changin’ a háborúellenes és polgárjogi mozgalmak himnuszává vált.
Zenéinek alapját elhagyva megalkotja hatperces slágerét, a „Like a Rolling Stone”-t, amivel 1965-ben radikálisan megváltoztatja a popzenét.
Dalszövegeire hatással volt a politika, a szociális kommentár, a filozófia és az irodalom, így sikeresen szállt szembe a korabeli könnyűzene konvencióival és elnyerte az ellenkultúra tetszését. Míg kitágította és magáévá tette a zenei stílusokat, hatással volt rá többek között a folk, a country, a blues, a rock and roll, a kelta ballada és a jazz.
Dylan gitáron, billentyűs hangszereken és szájharmonikán játszik. Állandóan változó összetételű zenekarával az 1980-as évek vége óta rendszeresen turnézik. Alkalmanként más zenészekkel is együtt játszott, például Paul Simonnal, Tom Pettyvel és Eric Claptonnal. Bár pályájának középpontjában előadói munkássága és albumai állnak, általában mégis dalszerzői tehetségéért rajonganak. (Forrás Wikipedia
„Számomra nagyon érdekes, hogy a díjat a holokausztról szóló, valamint diktatúra-ellenes műveimért kapom. Ez valami nevelő célzatot is jelenthet a kelet-európai országok számára.”
– mondta Kertész Imre, amikor 2002 októberében megtudta, hogy megkapta a Nobel-díjat. Ami azután következett az a magyar sajtótörténet fekete lapjain kaphat helyet. Kertész 2002 decemberében már így ír:
„Kiheverni a Nobel-díj ártalmait, mintha mi sem történt volna. Az émelyítő, nevetséges és agresszív népszerűség, miután Magyarországon évtizedeken keresztül azt sem tudták, hogy létezem. (Hacsak a rendőrhatóság nem.) Tegnap egy német lapban azt olvastam, hogy
a Nobel-díjat a halál csókjának szokták nevezni; többen öngyilkosok lettek a díj odaítélése után, a legtöbb esetben pedig az író sosem alkotott többé semmi jelentős művet.
Ez utóbbit könnyű cáfolni (Doktor Faustus stb.), tény azonban, hogy a legtöbb nagy író egyszerűen nem kapta meg a díjat. Magam részéről e spekulációkat felfüggesztem; megőrzöm a tiszta örömöt, amit a pénz és a magasabb honoráriumok jelentenek – tény azonban, hogy például az országot (Magyarországot) jó időre el kell hagynom. Ez azonban amúgy is föltett szándékom volt. Magyarországon sosem értettek, s erre egyszerűbb a magyarázat, mint hittem volna:
Magyarországon azért nem értettek, mert Magyarország nem keresztény ország.” (1)
Kemény szavak, amelyek jobban sértik a hiúságunkat, nemzeti büszkeségünket, mintsem, hogy eltűnődjünk rajta, hogy valóban a szó nemes, tiszta, jézusi értelmében keresztény ország lett-e hazánk az elmúlt évezred alatt? Ha igen, akkor mi a helyzet a Tízparancsolattal? Ha igen, akkor mi a helyzet a szegények, elesettek, nyomorultak megsegítésével? Ha igen, akkor miért ért úgy és ahogy Kertész Imrét olyan nagy támadás, midőn a Nobel-díjat megkapta? Nem hinném, hogy csak merő irigységből. Ha keresztény országban élnénk egyszerűen képtelenség és anakronisztikus lenne bármiféle antiszemitizmus, hiszen Jézus is zsidó volt. De minderről bővebben írtam, akkor, amikor a „tetemre hívás” megtörtént. (3)
Tovább léptem volna, ha másik nagy és most jogosan Nobel-díjra esélyes kiváló magyar író azt nem mondja nekem 2003-ban:
„Megdöbbent az emberi aljasság manifesztációja, a régi erkölcsi mértékek szerint a legősibb bűnök mindennapivá válása (például hogy a fiú elárulja az apát), és emellett a vakság, a korlátoltság és a semmittevés elkényelmesedett élvezete. Nemcsak az elitre gondolok, hanem arra a közegre is, amiben életem első felét én is éltem: a szegényekre. Mert a társadalmi elit mellett a szegény világ teljes összeomlását is látom.
A rendszerváltás után a szegények ugyanis megsemmisültek, átalakultak egyszerű nyomorultakká.”
És Krasznahorkai László, mert ő mondta ezt nekünk, nem sokkal mielőtt vele, majd Tarr Bélával is beszélgettem a szegedi Grand Caféban nem akármilyen könyvek és filmek bemutatója után, szóval Krasznahorkai igazat mondott. Az igazat mondta. 2003-ban. Ami aztán 2015-ben, midőn megkapta a Man Booker Prize-t éppen olyan aktuális volt, mint pár évvel korábban, amikor az interjúkötete a mi beszélgetésünkkel kezdődött. (3)
És aki most kapta a díjat azt mondja egy helyütt:
Mit fúj a szél
Hány utat járjon végig valaki,
Hogy a neve ember legyen?
És hány tenger hosszat szálljon a galamb,
Míg partot ér és megpihen?
És hány bomba kell még, hogy az ágyuszót
Már ne tűrje senki sem?
Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél,
Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél.
Hány év, míg tengerbe porlik a hegy,
Míg kő a kövön nem marad?
Na és hány évig bírják még az emberek,
Hogy szabadnak lenni nem szabad?
Na és hányszor lehet még hogy félrenéz
Az ember s azt színleli: vak?
Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél,
Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél.
Hányszor kell nézni fölfelé,
Hogy előderengjen az ég?
És meddig füleljen, aki csupa fül,
Hogy meghallja: jajgatnak épp?
És hány újabb hulla döbbenti rá,
Hogy hullákból most már elég?
Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél,
Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél.
- Kertész Imre: Mentés másként. Feljegyzések 2001-2002. Magvető. 2011. 186. o.
- Weiner Sennyey Tibor: Tetemre hívás. Irodalmi Jelen. 2009 november 18.
- Vonuljanak a föld alá! – Krasznahorkai László a Nemzetközi Man Brooker Díj nyertese + beszélgetés a szerzővel.
