A távolban már látszott a híd. Mint egy gőzölgő, lefejtett húsú bordasor, ami felett fehéren, fájdalomtól megfeszülve fut át a csupasz gerinc. A Mester hátradőlt, drága öltönye gyűrötten hurkásodott a karjain. Beszélgettünk, mindegy miről, csak hogy teljen az idő. Lassan, hangtalan gurult a fekete Audi. A ködön át felderengtek az Erőmű blokkjainak sárga munkafényei. Ezek mögött épült az új híd, ami, a Mester elképzelése szerint, a lerobbant Főút kiváltásával feljárót biztosít majd a 8-as pálya felé. Kivágott erdőn haladtunk keresztül, a törzsek csonkjai közt tábortüzek, a lángokra hajoló, fázósan összebújt emberek kisebb csoportjai voltak láthatók. Nincstelen vidék, olcsón adják a lelküket.
Infernális bűnök – Dante körei
Dante a Pokolban huszonhét bűnt említ, a közönyösöktől az árulókig. Érdemes eljátszani a gondolattal, hogyan értelmezzük ezeket a kategóriákat saját magán- és közéletünkben súlyuk vagy természetük szerint. Vajon melyik a nagyobb a bűn, erőszakosnak vagy hazugnak lenni? Kik lehetnek manapság az eretnekek, és kik játszhatják a képmutatók vagy a tolvajok szerepét? A Halszájoptika Képirodalmi Hálózat sorozatában fotográfusok képei, írók/költők kisprózái/versei találkoznak huszonhét tételben, melyek segítségével egyre lejjebb lépdelünk Dante Pokol című művének körein keresztül, és talán választ kapunk kérdéseinkre.
Állatok ezek, mondta óráját megkocogtatva, megvetően a Mester, aki, bár sosem vitt magával terepre, az üzleti útjaira, csak a frakciók irodái közötti lótás-futást bízta rám, most mégis magával hozott. Egy ideiglenes földúton jutottunk az építkezéshez, mely út az irtáson át vezetett, konténerekből épült melegedők, és a régi, lerobbant erdészház mellett. Az új út nyomvonala, mely a lehajtó után a pályáig tart, az ősi tölgyesen halad majd át. Azt még nem vágták ki, a hajnali derengésben idelátszottak a fák olajzöld lombjai. Jó volt itt vadászni, mondta a Mester, amikor elkapta a tekintetem. Szerettem, igen, de nem maradhat, az út sokkal jövedelmezőbb. Az Audi lassított, és befordult egy teherautó mögé. Amikor kiszálltunk, megcsapott a forróság, és a kátrány sűrű, fojtogató, erjedő dióra emlékeztető szaga. A ködbe keveredő füst és a kátrány felszálló gőzei átláthatatlan masszává keveredtek, melyben csak homályos árnyakat és a gépek villogó, sárga, elmosódó munkafényeit láttam. A Mester, mintha hallotta volna, mire gondolok, magához húzott, és azt mondta, hogy ki ne ejtsem azt a szót, hogy kátrány, és azt se, hogy szurok, még azt hinnék ezek a rohadékok, hogy lenézem a munkájukat, és azt gondolom, hogy szaros hajóácsok, egyébként meg jobb, ha meg sem szólalok, maradjak mindig a háta mögött, róla kurva pontosan tudják, hogy kicsoda, kinek a nevében jött, és hogy azt tehet velük, amit akar. Gőzölgött, szinte forrt az út, és ahogy óvatlanul beleléptem a szurokba, éreztem, hogy égeti a lábfejemet. Ez nem nekem való vidék. Az egyik szurtosképű rohadék, később megtudtam, a Cigánygeci, rám is üvöltött, és a lapátját meglóbálva elindult felém, de aztán meglátta a Mestert, és elhallgatott. Undorító kis görcs volt, vézna, nevével ellentétben betegesen sápadt, csak a bőrére tetovált felismerhetetlen ábrák voltak feketék, a szemében fájdalom látszott, ahogy gyanakodva hol rám, hol a Mesterre nézett, mintha ördögöt látna. A lapát nyelét nem eresztette el. Nyomorult életű helóta, gondoltam, mégis, úgy nézett ki, itt ő a főnök. Távolabb vagy negyven hozzá hasonló kifordult testű zombi túrta, forgatta, öntötte üvöltözve a fortyogó szurkot, és úgy tűnt, kifejezetten bírják a sistergő forróságot, pedig elsőre azt hihette volna az ember, megfőnek elevenen. Égette a bőröm a levegő is. Visszaültem a kocsiba, és leeresztettem az ablakot. Páran még előváltak a füstből, és kérdő, aggódó arccal a Cigánygeci mögé álltak, amíg a Mester tárgyalt vele. Látszólag valami alkuban voltak, a rohadékok meg ő, mert a tárgyalás végén a Mester két borítékot vett elő, és a főnök kezébe adta.
Egy pillanatra elült a zaj, és hallottam, ahogy a Cigánygeci odaszól a többieknek. Mégis tudtok mit venni az ünnepekre srácok, lesz étel a terített asztalon. Erre páran reflexből, szinte már alázatosan elvigyorodtak, és fogatlan arcukkal bámulták a főnök kezében a borítékokat. Rohadt kis istenbaszások, mondta a Mester, amikor végre visszaült mellém a kocsiba. A világ pénze nem elég nekik. Kifaroltunk a munkagépek közül, és egy vezetőnek mellénk adott szakadt pick upot követve, aminek platóján négy rohadék is ült irigykedve, haragos szemmel bámulva az Audink, elindultunk a gőzben, a füstben, lángok közt a 8-as pálya, és aztán egy következő és egy következő építkezés felé, míg fel nem épül a Mennyország, melyben uralkodunk.
15. korrupt tisztviselők, közpénzek sikkasztói – A Pokol nyolcadik körében koncentrikus körben tíz szennyrovat található. Az ötödik szennyrovatban bugyogó, forró szurokfolyó található, a bűnösöket rondakarmok, vagyis ördögök vetik a szurokba. Aki kimászna, azt szigonyokkal böködik.
Csikós Attila
fotó: Hegedűs Ákos/morpho
Csikós Attila író 1969-ben született Szombathelyen, jelenleg Budapesten él. Utolsó kötete 2018-ban jelent meg a Kortárs Kiadó gondozásában, Vidámpark címen.
Hegedűs Ákos 1972-ben született Budapesten. 1991 óta foglalkozik versenyszerűen fényképezéssel. 15 éven keresztül dolgozott fotóriporterként és képszerkesztőként a magyar sajtóban. Főleg koncertfotósként volt ismert. 2005 óta szabadúszó fotográfus. 1996-ban elnyerte a Magyar Sajtófotó Pályázat hírkategóriájának első díját. 2017-ben képeit kiállították a londoni Somerset House-ban. Hét fotóalbuma jelent meg, a legutóbbi 2019-ben Harmadik rész címmel, a Halszájoptika Képirodalmi Hálózat íróinak közreműködésével.
