Akkor tűnt fel, hogy elhagyott az arcom, amikor belenéztem a tükörbe. Egyszerűen nem volt ott. Gőzöm sem volt, hogy hova tűnhetett, de úgy gondoltam, hasztalan arra várni, hogy épp most jön majd vissza, úgyhogy inkább neki láttam a fogmosásnak. Ahogy az őrlőfogaim súroltam a háromszínű fogkrémmel, azon morfondíroztam, hogy lehet, hogy már régesrég lelépett a képem. Könnyen előfordulhat, hogy nem vettem eddig észre, hiszen általában nem sokat időzöm a tükör előtt. Leginkább reggelente fordul elő, amikor hideg vizet fröcskölök az arcomba, hogy felébredjek, de a szemeim makacsul tartják magukat, bármennyi víz érje is őket, ritkán térnek magukhoz időben.
Felveszem az ingem, de amikor a gombokhoz érek, feltűnik, hogy mintha nem lenne bőr a mellkasomon sem. A testem sötét és sima, sehol egy domborulat, nincs mellbimbóm sem. Eltűnődöm, hogyan lehetséges ez az egész, és elhatározom, hogy várok kicsit, talán visszatér az arcom és a mellbimbóim.
A tükör előtt ülve fürkészem annak a valakinek a körvonalait, aki visszatekint rám. Tudom, hogy én vagyok az, mégsem látom a jól megszokott vonásaimat. Egy sárga szemű, pontozott vonal ajkú kockafej néz vissza rám.
Rápillantok az órámra, és úgy döntök, nincs időm az arcom miatt sopánkodni. Hiszen elég idős már ahhoz, hogy tudja, mit csinál. Lehet, hogy elkószált valamerre, de majd ha elfogy a pénze, biztos rámcsörög, hogy menjek érte. Azért remélem nem kell egész a külvárosig koslatni utána.
Kimegyek az utcára és elindulok dolgozni. Ahogy lógatom a fejem és az orrom, arra gondolok, hogy ha lenne, akkor is így lógatnám, hiszen elhagyott.
Ettől kicsit befordulok, úgyhogy inkább az embereket kezdem fürkészni az utcán, addig sem aggódom az ábrázatom miatt. Akkor látom, hogy nekik is ilyen nagy, sötét doboz fejük van, sárga a szemük, és a szájuk is ugyanaz a pontozott vonal. Ez csak valami álom lehet- gondolom, és hogy megbizonyosodjam felőle, elkezdem letolni a nadrágom.
Ekkor az utca túloldaláról egy gyerek aprócska kobakjából nevetés tör elő, és fekete, piszkafa kezecskéivel felém mutogat, úgyhogy összerakom, hogy ez nem álom, megyek tovább.
Mikor történt mindez? Sötét fejek, sárga szemek? Lehet, hogy az arcom és a bőröm volt az álom, és így éltünk mindig is.
Nem érzem, hogy megváltoztam volna. Legalább még létezem. Kicsit agyalok még ezen, de végül úgy döntök, hogy folytatom a napot, mert érdekel, hogy mire fut ki ez a sötét fejű ember lét. Azért felhívom az arcom, de a vonal másik végén a gépi hang azt mondja, nem elérhető.
Az íróasztalomnál ülök, pötyögök a gépen. A főnök odajön hozzám, és emlékeztet, hogy ne késsek el a mai kultusz ülésről. Aztán megvillantja fehéren pontozott mosolyát és kedvesen hátba vereget. Egy új időszak isteneit hívjuk össze ma, mondja.
Nem hatódom meg az idétlen vigyorgásától, de az „istenek” szó még sokáig cseng a fülemben.
A kultuszülés előtt beülök a kedvenc éttermembe ebédelni. Tükörtojást és pirítóst rendelek. Kapok négy fekete kockát, meg egy kacér fehér pontozott vonal mosolyt a pincér hölgytől. Ő is, hozzám hasonlóan fekete és arctalan.
Nézem a TV-t. A bemondó emlékezet mindenkit, hogy ne késsünk el az „istenek gyűléséről”. A vacsorámat érintetlenül hátrahagyva távozom. Néhány lány utánam kap és invitál, menjek velük haza. Sárga szemük betegen lángol, rosszul vagyok.
Visszatérve az irodába megállok a barátom asztalánál. Akkor jövök rá, hogy elfelejtettem a nevét. De hiszen annyi éve ismerjük már egymást, hogyan lehetséges ez?
Megkérdem tőle, hogy neki is feltűnt-e, hogy mindenkinek eltűnt az arca. Ezen annyira röhög, hogy a fekete kockán csak úgy pattognak a fehér pontok, de amikor mondom neki, hogy nem viccelek: elkomorodik.
Figyelmeztet, hogy ne is említsem a dolgot, jobb, ha nem beszélünk róla.
„Jobban teszed, ha nem hozod szóba a dolgot. Ha mégis megemlítenéd valakinek ezt a témát, akkor nem tudnál ezen gondolkodni többé. Kussolj, és koslass inkább a csajok után, eléggé alább adták az igényeiket mostanság. Semmi másra ne legyen gondod. És ne késs el a gyűlésről.”
Míg a lift felé veszem az irányt, fejben beintek neki. Átsuhan az agyamon, hogy egészen a legfelső emeletig megyek és levetem magam. Nincs arcom, nem tudok a legjobb cimborámmal beszélgetni , de még a nevére sem emlékszem. Most, hogy ezen rágódom jut eszembe, hogy a saját nevem is távolinak tűnik, nem rémlik egyáltalán. Próbálom felidézni a szüleim emlékét, de nem járok sikerrel. Mintha nem is lettek volna soha. Lehet, hogy megbolondultam. Megint elfog a rosszullét, elönt az epe. Megnyomom a legfelső emelet gombját.
Kinyílik az ajtó, egy rakás sárgán villogó szempár és fekete kockafej látványa fogad. Mindenki tátott szájjal bámulja az eget. Monoton dünnyögés hallatszik belőlük. Az égen fekete felhők, mint a maszkok.
Mennydörög az égbolt, lentről sikítás hallatszik. Lenézek, az utcákat elönti a hullámzó vérfolyam. Férfiakat, nőket, gyerekeket sodor el a káosz. A bámuló tömeg szájából fekete anyaméhhez hasonló alak bontakozik ki. Cseppfolyósan terül szét a mennyezeten. Szurokbuborékok nőnek ki a méhből, melyekből velőtrázó sikolyokat hallani.
Átrohanok a tömegen, de a sikolyok utolérnek. Minden sárga szem rám szegeződik, érzem. Valaki rájuk ordít, hogy állítsanak meg. A szurok istenek meg csak nőnek tovább. Eszembe jut, hogy erről már olvastam valahol.
Valami köze van ennek az újonnan felébresztett istenekhez. Ezek a szurok öl gyermekei, vért kívánnak. A régi istent darabokra tépik, húsát felfalják, göcsörtös sárga karmaikkal vájják testét. Szétroncsolt testének darabjait az idióták elé szórják, és még többet akarnak. Észre sem veszem, hogy üvöltök, mire elérem a tető peremét. Ahogy levetem magam, lelassul az idő. Mintha álmodnék. A túloldalon egy lány arc. Elképesztően gyönyörű. Mosolyog, kék szeme megszólít. Szőke haja, mint glória lebeg a szélben. Egy vaskos könyv van nála, ajkairól leolvasok egy alig érzékelhető „sziát”.
Végre leesik, hogy életemben először ér ennyire váratlanul és nyugtat meg végzetesen egy egyszerű üdvözlés. Összerakom, hogy azért tulajdonítok ennek akkora jelentőséget, mert mindjárt becsapódom a nagy fekete semmibe. Arra gondolok, hogy a nagy fekete semmiben sokkal jobb lesz nekem, mint itt. Az is eszembe jut még, hogy nincs is olyan túl sok időm gondolkodni, hiszen épp a semmiben himbálózom és mindjárt beolvadok a fekete katyvaszba.
Az idő nagyon lassan telik. Szinte nem is telik, épphogy vánszorog, az angyal a túloldalon meg egyre csak hívogat. Hirtelen elkapom a tető szélét és megpillantom a gyönyörű fehér lábait.
Ránézek a karomra: épp olyan, amilyenre emlékszem, amilyen régen volt. A bőröm, az ujjaim, minden megvan, ami kell. Állok a születőfélben lévő szurok istenek és a túlvilági angyal között, aki elhajította a könyvet és előrántotta lángoló pallosát. Rettegek hátrafordulni, előttem a saját tükörképem látom a ház falán. A régi arcom vigyorog rám. Visszamosolygok, de hallom, egyre hallom közeledni a születőben lévő, egyre dagadó lények sátáni vicsorát. Percek kérdése és rajtunk ütnek, széttépnek angyalostul, és a régi istenünket sem kímélik.
És ezalatt csak himbálózom az elkerülhetetlenség kellős közepén. Látom ahogy az arcom nevet rajtam. Kacsint is, mintha tudná, hogy minden rendben lesz.
Fordította Balogi Virág.
Yordan Dimitrov Radichkov. 1989-ben született Szófiában, Bulgáriában. Egészen kicsi korától vonzódott az irodalomhoz, de csak gimnazistaként kezdett írni. A Szófia Egyetemen szerezett bolgár filológia és kreatív írás diplomát. Régóta ír különböző online média felületeknek. Első kötete 2015 májusában jelent meg, 28 novellát tartalmaz.
